„Ballagtam befele a táborba, majd hirtelen megláttam az egyik pálmafa mögül előbukkanni egy gyönyörű nőt, aki anyaszült meztelenül, sétált egy copfos kislány kezét fogva, aztán szép lassan tovatűntek a tisztás másik oldalán a dzsungelben. Azt hittem álmodok és ez a mennyország.” – részlet a The Edge of Paradise című filmből. Szabadság keresése a természetben, kötöttségektől mentes élet, lázadás és menekülés a rendszer rémisztő szorításából, paradicsomi állapotok átélése, egy híres hippi kommuna, különleges társadalmi kísérlet. Mindezt jelentette a Taylor Camp.
1968-at írunk. A Vietnámi háború már hosszú évek óta meghatározta az amerikai társadalom mindennapjait. Összesen 2,2 millió amerikait, köztük rengeteg épphogy a tizennyolcat betöltő tizenévest soroztak be, akik közül a legnagyobb jelenlét idején több mint fél millió katona állomásozott a délkelet-ázsiai, kommunista megszállás ellen küzdő országban. Közel hatvanezer katona vesztette életét ebben az amerikaiak számára nagyon távoli és az elejétől fogva esélytelen harcban.
Az értelmetlen, rendkívül kegyetlen és véres hadműveletet példátlan tüntetéssorozat kísérte az Egyesült Államokban. Az ellenkezés, lázadás hangjait pedig a politikai hatalom csírájában igyekezett elfolytani. A dolgok egészen odáig fajultak, hogy 1969-ben a People’s Park-i tüntetés kapcsán a rendőrök éles töltényt használva oszlatták a tüntetőket. Sok súlyos sérülés mellett, egy 25 éves férfi meghalt a rendőri fellépés következtében. A későbbi Berkeley egyetemhez köthető tüntetéseken még jobban eldurvult a fellépés a tiltakozó egyetemistákkal szemben. Ez a fajta erőszakos hatalmi fellépés sokakat megrémített, akik menekülni kényszerültek a rendszerből. Menekülni fizikai és lelki szinten.
1969 tavaszán tizenhárom fiatal verődött össze a Hawaiihoz tartozó Kauai szigetén. A szigetet Garden Islandként is emlegetik, ami nem véletlen, hiszen egész évben kellemes hőmérséklete és páradús levegője miatt hihetetlen szépségű a sziget vegetációja, amit a türkizkék óceán ölel körbe. A kormányból és a karhatalomból kiábrándult vándorok, akik az USA különböző szegleteiből érkeztek, kiakartak szakadni az őrült és erőszakos világból, próbáltak egy olyan helyet találni, ahol elbújhatnak a civilizáció szeme elől, és önmaguk lehetnek.
A szigetre érkezők egymásra találásuk után, sátraikkal táboroztak a sziget különböző pontjain, mindig odébbállva a helyiek neheztelése miatt.
A konzervatív közösség ugyanis nem tolerálta a hippi világ megjelenését, ami alapvetően különbözött megszokott életüktől és értékeiktől.
A kormányból és a karhatalomból kiábrándult vándorok, akik az USA különböző szegleteiből érkeztek,
kiakartak szakadni az őrült és erőszakos világból, próbáltak egy olyan helyet találni,
ahol elbújhatnak a civilizáció szeme elől, és önmaguk lehetnek.
Egyik éjszaka rengeteg rendőr jelent meg fegyverekkel és átkutatták a fiatalok sátrait, drogot keresve. Bár drogot nem találtak, csavargás vádjával elítélték őket. Az ítélet két alternatívát kínált, miszerint vagy elhagyják a szigetet, vagy 90 nap börtönbüntetést szabnak ki a közösség tagjaira. A társaság a bíróság meglepetésére nagy örömmel mondott igent a börtönbüntetésre. A kis sziget infrastruktúrája nem volt felkészülve ilyen büntetés végrehajtására, így barátságos és családi hangulat alakult ki a börtönben, ahova a rendőrfőnök felesége hordta a vacsorát az elítélteknek, akik a kertben aludtak matracaikon.
Ezen eseményekkel párhuzamosan a híres színésznő, Elisabeth Taylor bátyja is Kauai szigetén vásárolt területet építési szándékkal. Az általa vásárolt földterületre a hatóságok nem adták ki az építési engedélyt, mivel egy parkot óhajtottak kialakítani ott, ahol régi őslakos kultúra nyomai is fellelhetők. Mikor Howard Taylor tudomást szerzett a kis közösség bebörtönzéséről, kiváló ötlete támadt, hogy tudna borsot törni a hatóságok orra alá. Fogta magát, kocsiba szállt feleségével, a börtönhöz hajtott, ahol felvette a fiatalokat, és engedélyezte számukra a földjén való tartózkodást és a terület használatát. Így született meg a Taylor Camp.
Kezdetben tizenhárman, a legnépesebb korszakában több mint százan éltek a campben. A gyönyörű óceánparthoz közel eső dzsungel fáira épített fa és nylon házikók adták a lakóhelyet. A hatóságok nem engedélyeztek házak kialakítását a területen, de átmeneti jellegű, fákra épülő létesítmények ellen nem léphettek fel.
A Taylor Camp aranykorszakában 3 hektáron 22 „faházban” éltek emberek.
A hatóságok nem engedélyeztek házak kialakítását
a területen, de átmeneti jellegű, fákra épülő
létesítmények ellen nem léphettek fel.
Akadt még a területen központi konyha, saját templom, sőt gyermekmegőrző is. A kommunában a tagok szabadon dönthettek a ruhaviselést illetően, jellemző volt, hogy a nap nagy részét anyaszült meztelenül töltötték, mindenki úgy öltözött, ahogy akart. Kertjeikben mindenféle zöldséget és gyümölcsöt termesztettek, emellett horgásztak és búvárkodtak, élelmük nagy részét önmaguk teremtették elő. A konyha szolgált a társasági élet központi helységeként. Néhányan helyi üzletekben is dolgoztak alkalmazottként. A sportolás szerves része volt az életüknek, sokat szörföztek, úsztak, túráztak. Lelkesedtek a zenéért, alakítottak egy THC nevű bandát is, ami többször fellépett a sziget fesztiváljain. Egészen hihetetlen módon egy komoly zongorát is felcipeltek az egyik faházikóba, ahonnan egész nap áradt a zene.
A táborban párok, egyedülállók és családok is éltek, sőt még új élet születésének színhelyéül is szolgált. Önmaguk és a lehetőségeik felfedezés hajtotta az itt lakókat minden területen. Volt, aki az érintetlen természet felfedezésért rajongott, más párkapcsolati kalandozásokban keresett új utakat, megint más saját fizikai határait tesztelte, de voltak olyanok is, akik drogok hatása általi spirituális élményekben fedeztek fel új horizontokat. Bárhogy is éltek azt harmóniában tették, egymás teljes elfogadásával és támogatásával. Nem voltak megrázó konfliktusok és elmérgesedett viszonyok, az egymás iránti tisztelet és a természet univerzális törvényei alapján szervezték mindennapjaikat. Igazából azért élhettek ott 7 évig, mert a helyiek elfogadták őket átmenetileg, viszont az idő előrehaladtával szépen lassan felgyülemlett a kulturális különbség, az élethez való eltérő hozzáállás. Egyre gyakrabban érte őket atrocitás a helyiek részéről, egyre nehezebb volt a bentről érkező gyerekek sorsa a helyi iskolában, a feszültség egyre tapinthatóbb volt a helyiek és a Taylor Camp lakói között. Az itt élők valahol mindig is tudták, hogy egyszer véget kell érnie ennek a hihetetlen élménynek, ennek a paradicsomi állapotnak. 1973-ban kezdődött a jogi pereskedés, ahol az állam a kommuna megszűntetését, feloszlatását képviselte, míg a táborozók egy helyi ügyvéddel küzdöttek a maradás jogáért. Mikor az állam 1977-ben visszavásárolta a földet Taylortól, elérkezett ennek a különleges fejezetnek a vége. A telepesek még első jogon pert nyertek az állammal szemben, de a második körben bedarálta őket a rendszer. Sokan a végsőkig kitartottak és megpróbálták a legutolsó pillanatig kiélvezni a paradicsomi életet, de a legvégén lebontották és elégették a faházakat és az utolsó lakosokat rendőri karhatalommal költöztették ki.
A táborosok a mai napig életük legmeghatározóbb élményének festik le a Taylor Campet:
„Kezdetben csak szörfözni akartunk, aztán az lett igazán fontos, ahogy itt élhettünk.”
„Lerombolhatják a helyet, felégethetik a házakat, de az élményeinket nem vehetik el.”
„Miután elhagytam a tábort, mindennap egyre jobb ember lettem, az ott szerzett élményeim miatt, csak ez számít.”
„Bárcsak újra visszamehetnénk, semmit sem változtatnék meg, semmit.”
„A park még most se készült el, pedig azt mondták azért kell elköltöznünk.”
A Taylor Camp azóta is példa azoknak, akik hisznek a harmonikus együttélés lehetőségében, akik közelebb akarnak helyezkedni a természethez,
akiket fojtogat a rendszer, és akik bátran keresik önmagukat.
