A görög Nikos Economopoulos azon kevés street fotósok egyike, akik színekkel dolgoznak az utcán. Kalandos szociofotós pályafutás során fekete-fehérben mutatta be a polgári ellentétek harcát a balkáni határokon és a délszláv háború során. Manapság inkább a színek harmóniájában igyekszik érvényre juttatni gondolatait az általa elképzelt világról.
… aki könyvből tanult fotózni…
Nikos Economopoulos az egyik legnevesebb élő görög fotós. Kalamatában nőtt fel, a Peloponészoszi félszigeten. Olaszországba ment egyetemre, jogot tanulni Parmában. Tanulmányai alatt lelkes olvasó volt. “Bakeliteket és regényeket gyűjtöttem.”
Első találkozása a fotózással egy barátja házában történt Olaszországban, ahol kinyitotta Henri Cartier-Bresson könyvét. Azonnal lenyűgözték Bresson kompozíciói, és saját otthoni könyvtárában fotóskönyv-gyűjteményt indított. Gyakori, hogy az amatőrök már azelőtt elkezdenek fotózgatni, mielőtt értenének a fotózáshoz, vagy tudnának bármit a fotózás történetéről. Economopoulosnál ez ellenkezőképp indult:
“Öt éven át tanultamányoztam fotós könyveket, mielőtt elkezdtem fotózni.”
Így tudta megalapozni magának azt az elméleti szaktudást, ami szokatlan egy kezdő esetében, de kritikus egy profi fotós számára. Amikor a fotózás világában tett első lépéseiről beszél, világosan kifejti, hogy határozott céllal kezdett fényképezni. Akkoriban újságíróként dolgozott, de a dokumentumfotózás iránti szenvedélye lassan kezdett eluralkodni az életén. Végül engedett a sorsnak, és felhagyott az újságírással, hogy teljes munkaidőben fotózhasson.
A Határon Lőni
Nikos ideológiai szempontból kényelmetlenül érezte magát, hogy a görögök és a törökök ellenségei egymásnak. Hétvégenként Törökországba járt fényképezni polgártársai nagy megrökönyödésére.
“Akkoriban nem volt szokás csak úgy átruccanni a törökökhöz, ellenségeinknek érezték magukat,
teli sérelmekkel. De nekem szerencsém volt, a kamerám afféle tiszteletet ébresztett bennük.”
Lakókocsival járta a vidéket. 2001-ben azt mondta, hogy szívesebben aludt lakókocsijában, mint bármi más szálláson amikor a Balkánon és Törökországban járt.
A balkáni útjain nem érezte magát olyan nagy biztonságban, mint amilyenben Törökországban bármikor.
Két éven át készítette fényképeit, annak reményében hogy, előremozdítsa a két ország közti harmóniát, hogy népeiket újra egyesítse.
1994-ben projektet indított az európai szegénységről és a kirekesztésről, amelynek középpontjában a görögországi roma közösség állt.
Az 1990-es években a határokon és az átkelőhelyeken kezdett el dolgozni, fényképezte a ciprusi „zöld vonal” lakóit, a Görögország és Albánia határán élő illegális migránsokat, valamint a Koszovóból menekülő albánok tömeges migrációját.
Bár Nikos tisztában volt vele, hogy egy férfi a kamerájával kevés megoldani az országok közötti évszázados problémákat, de úgy érezte képeivel rávilágíthat a két embercsoport közti ellentétek hiábavalóságára. Egyszersmind megmutathatja egymásnak a közös vonásokat, azt a lényegi egyezést, hogy mindannyian emberek vagyunk, és ugyanazokat az utakat járjuk.
Magnum Fotó
Fekete-fehérben kezdett fotózni Törökországban és Görögországban. Costa Manos fotóstársával való találkozása döntő hatással volt karrierjére. Manos arra bíztatta, hogy jelentkezzen tagságra a Magnum Photosba, a világ leghíresebb fotóügynökségébe.
Nem sokkal a második világháború után néhány fotós, köztük Henri Cartier-Bresson és Robert Capa létrehozta a Magnum Photos Inc. ügynökséget. (Korábbi cikkben
már írtunk róla.) A neves fotóriporterek szűk köreként indult, majd rohamléptekben a hírfotózás egyik legjelentősebb szervezetévé nőtte ki magát. A Magnum ezt a státuszt a mai napig megőrizte. Az alapítók által megfogalmazott legfontosabb elvek azok voltak, hogy a fotósok legyenek függetlenek munkaadóiktól, birtokolják képeik szerzői jogait, miközben emberközpontú szemlélettel fotózzák a világot és az abban játszódó eseményeket.
1990-ben felvették társult taggá, mindeközben folytatta fotós útjait a Balkánon. Korai képeivel 1992-ben elnyerte a Mother Jones-díjat dokumentumfotósként folytatott munkáiért. Azóta Nikos Economopoulos hat könyvet jelentetett meg, és folyamatosan utazik. Street fotózást oktat a világ minden táján, mint Brazilia, Mexico, Kuba. A műhely címe On the Road. Munkái megjelentek a The New York Times-ban, a The Guardian-ben, a Le Monde-ban, az El Pais-ban, hogy csak a legnagyobbakat említsem.
„Megszállottságom, amihez folyamatosan visszatérek, az érzelmek valódi áramlása és az emberi kapcsolatok mintái, amelyek az utcákon játszódnak: az a mód, ahogyan a különböző emberek különböző helyeken kötelékeket teremtenek, nyomot hagynak egymás sorsmintáján, univerzális nyelvet szőve különbségeik mögé élik tovább életüket”
Fekete-fehértől a Színek Hatalmáig
Pályája első felében Economopoulos tudatosan úgy határozott, hogy csak fekete-fehérben fog dolgozni. Stílusa egyszerű, de nem leegyszerűsítő. Kompozíciói figyelemreméltó egyensúlyt mutatnak, akár elmozdult kezek, akár lemaradt arcrészletek és árnyékok alkotják a képet. Fényképei nem egy előre megtervezett terv vagy ötlet eredménye, hanem inkább a fotós intuíciójának termékei. Mint mondja, folyamatosan igyekszik egy adott helyhez való viszonyát ábrázolni. Ezeket a helyeket nem véletlenszerűen választja ki, azokat az embereket keresi, akik hitelesek és önazonosak, vagyis eredetiségükkel tűnnek ki. Azokat, akiket még nem érintett meg annyira a kapitalizmus, olyan falvak lakóit, akik nyitottak és kedvesek.
Szülőhazájában, Görögországban csak olyan fotósok működtek, akik újságírók mellett dolgoztak az aktuális kérdéseken. De Economopoulos nem akart így dolgozni. Fényképeit kiterjedt balkáni és dél-európai utazásai során készítette. Munkája tükrözi a helyi emberekkel való találkozás örömét és a kultúrájuk iránti nyitottságát. Nikos Economopoulos kíváncsisága soha nem lankadt, még a semmi közepén lévő legkisebb faluban sem. Egy lakókocsi ajtajában álló, fehér ruháját büszkén billegető kislány, vagy két focilabdás fiú az országúton amúgy nem túl látványos motívumok – Economopoulos kameráján keresztül mégis miniatűr hősökké válnak.
Képei középpontjába őket helyezi anélkül, hogy megsértené a magánéletüket. Kompozíció- és térérzékének köszönhetően témái még ezen a kopár és végtelennek tűnő tájon sem tűnnek hézagosnak. Képei erőteljes érzelmitöltettel rendelkeznek és nagy részük csupa melegség, de soha nem nevezhetőek aranyosnak. Továbbra is látható az emberek szegénysége ezeken a vidéki területeken, ahol a legtöbb fényképét készítette.
Nikos Economopoulos munkáiban olyan országokat fedezünk fel, amelyek nincsenek olyan távol Nyugat-Európától, de amelyekben az idő megállni látszik. Sok régió, ahol dolgozott, eleinte ismeretlen volt számára, de ma már úgy érzi, kötődik hozzájuk.
„Szívesebben töltöm az időmet a világnak ebben a szegletében: Dél-Európában és Nyugat-Ázsiában,
ahol megértem a kódokat, és könnyedén tudok kapcsolatokat teremteni.”
A Balkáni Ember
Nikos karrierje saját szívügyeiből eredő projektekkel indult, amiket zászlóként tűzött ki maga elé. Az első nagy témakörének középpontjába a „balkáni ember”-t állította. Célja a balkáni emberek meghatározó tulajdonsagainak lencsevégre állítása volt. Azoké az embereké, akik egymás mellett éltek évszázadokon át, ebből fakadóan hatással volt egymásra a mentalitásuk, a mindennapi szokásaik, ünnepi hagyományaik, és akikhez ő maga is ezer szállal kötődött.
Bejárta a Balkán legeldugottabb zugait Isztambultól az olasz határig, hogy a mélyére lásson, hogy feltárja a velejét, hogy eljusson a balkáni igazságig, de ami hangtalanul végigkísérte útján, az a népirtás árnyéka volt, amely Srebrenicában történt 1995-ben, és a népek közti mindmáig tartó indulatok.
A Boszniai háború 1992 és 1995 között 97.000 ember életét követelte, és még többen kényszerültek elhagyni otthonaikat pusztán etnikai és vallási okokból.
Képei révén oldani kívánta a népek közti ellenséges érzéseket, rá akart világítani a délszláv háború ellentmondásaira. Elszántan kutatta azokat a momentumokat, amiken át a vita mindkét oldalát megmutathatta az ellentétes feleknek.
1994-ben, Ceausescu halála után Temesváron mondta róla Frank Viviano:
“Economopoulos azt mondja, az a szándéka, hogy dokumentálja az általa “balkáni embernek” nevezett létet: egy kollektív identitás gombolyagjait egy olyan régióban, amelynek történelmi görcsök miatt a nevét a könyörtelen különbségek szinonimájává tették. Bolond feladatnak tűnik. De szinte mindenki, aki átlépte a határok őrült hálóját, amely a Balkánon, Isztambultól az olasz határig húzódik, valószínűleg egyetért Economopoulos feltevésével – és munkájában felismeri a balkáni igazságot összefoglaló ellentmondásokat.”
A street fotó nem dokumentum fotó
Jobb, ha nem a szociológus-történész szemével tekintünk képeire. Fotói nem hagyományokról, szokásokról vagy történelemről szólnak. Kizárólag a fotós egyéni élményeit örökítik meg minden esetben. Economopoulos maga mondta: nem törődik azzal, hogy úgy mondja el az igazat, ahogy van.
„Azt hiszem, képeim nem az igazságot tükrözik. Nem is létezik egyedülálló és vitathatatlan igazság. A képeim értelmezéséhez a hitetlenség felfüggesztése kell. Mint amikor felteszel egy kérdést, és válaszadás nélkül folytatod, anélkül, hogy feltárnád a mögöttes igazságot, de más kérdések rétegeit és újabb rétegeit tárod fel, amik eltérő utakon vezetnek. Pont, mint a való életben.”
Más szóval, Economopoulos számára a fényképezés éppúgy asszociációs játék, mint a dokumentálás. Emiatt nagyon nehéz szigorúan dokumentumfotózásnak nevezni munkásságát.
Színvezetés
Miután hosszú ideig kizárólag fekete-fehérben fényképezett, Economopoulos úgy érezte, hogy fekete-fehér munkái kezdenek ugyanolyanok lenni. Nem volt kihívás vagy újdonság abban, amit csinált, egyfajta kreatív stagnálást érzett. Ezek voltak a fő indítékai annak a döntésének, hogy kizárólag színesre váltson. A színes filmezés új kihívást jelentett Economopoulos számára, amelyet nyitottsággal fogadott. Számára a színkezelést nehéz volt elsajátítani. Ismét kezdőnek érezhette magát, és ez feltöltötte a kreatív energiáit.
“Nagyon hamar rájöttem, hogy ahhoz, hogy a színek működésbe lépjenek a képen, a fotósnak keményen meg kell dolgoznia. Így a vizuális érvényesség nagyobb erőfeszítést igényel. Nem elég a forma és a tartalom megfelelő egyensúlya, amely elegendő fekete-fehérben. Ha részletesebben és pontosabban szeretnénk leképezni a valóságot, fennáll annak a veszélye, hogy valami konvencionálishoz jutunk.”
Gyakran ragaszkodik az árnyalatok és a színek egyensúlyának fontosságához a fényképeken, és kijelenti, hogy a fény kiemelkedő szerepet játszik abban, hogy egy fotót érdemes legyen megnézni. Az elmúlt években sokat fotózott Ghánában, Kubában és Tunéziában. Nikos Economopoulos mindig keresi a legkedvesebb, legeredetibb helyeket, amelyek egyben az otthonára emlékeztetik. Fényképei azonban sosem tűnnek ugyanolyannak.
