„A csúcsra nem elég felmenni, le is kell jönni onnan” – szól a sokszor idézett, talán George Mallory-tól származó bölcselet, melyet valószínűleg mindenki hallott már életében, függetlenül attól, hogy mászik-e meredek hegyoldalakon ráérő szabadidejében, vagy sem. (Mallory egyébként mászott, méghozzá kiválóan, mégsem tudott rácáfolni saját magára.)
Azért van ott, hogy megmásszuk.
Habár nincs erről teljesen pontos statisztika, de a fellelhető adatok tanúsága szerint a legelső, 1922-es brit csúcstámadási kísérlet óta hozzávetőlegesen háromszázan veszítették életüket a világ legmagasabb hegyén, a 8848 méteres Mount Everesten. Ezen szerencsétlenül járt hegymászók egyike az indiai származású Tsewang Paljor, ismertebb nevén Green Boots is, akinek holtteste immár két és fél évtizede egy szűk barlangvájatban fekszik 8500 méteres magasságban az északi-gerincen, a csúcsra vezető útvonal közvetlen szomszédságában. Olyannyira közel, hogy az arra elhaladók kénytelen-kelletlen találkoznak vele, számítanak rá, tulajdonképpen hozzá is szokták állandó jelenlétéhez.
Afféle morbid irányjelzővé vált a csúcsfelé igyekvők számára. Figyelmeztetve őket, hogy a hegy erejét semmilyen körülmények között sem szabad alábecsülni.
Miközben figyelik az összegömbölyödött, piros síkabátjába burkolódzó alakot, óvatosan átlépnek neonzöld bakancsa felett; átlépve egyúttal a halálon.
Sőt, a végső roham előtt sokan ugyanabban a vájatban fújják ki magukat a híres holttest társaságában. Egyfajta szertartásnak is tekinthető már ez. Green Boots akarata ellenére látványosság lett az Everesten, akár csak az 5643 méteren fekvő, szürrealista látványt nyújtó, hegymászók hadától nyüzsgő alaptábor és annak szemetes környezete.
A hegyen mindenki magáért felel.
Hogy mégis mi vezethetett az akkor 28 éves Paljor tragédiájához, azt csupán találgatni lehet. A legvalószínűbb, hogy az 1996-os, összesen nyolc életet követelő – Jon Krakauer Ég és jég című könyvében, valamint a 2015-ben bemutatott Everest moziban megörökített – hírhedt hóvihar nyomán keletkezett káoszban elszakadt társaitól, majd behúzódott a biztonságosnak tűnő barlangba. Ott aztán a létező legrosszabb döntést hozta meg, amit 8500 méteren meghozhat az ember. Ledőlt egy kicsit erőt gyűjteni. Mialatt arra várt, hogy némiképp csillapodjon az időjárás odakint, feltételezhetően elnyomta az álom. Az úgynevezett halálzónában pedig – az esetek kilencvenkilenc százalékában legalábbis – az álom halált hoz. Nem véletlenül hívják úgy, ahogy. Paljor sem élte túl az éjszakát a csontig hatoló hidegben, alvás közben kihűlt és megfagyott. Két mászótársa, Tsewang Smanla, illetve Dorje Morup szintén eltűnt a pusztító viharban. Sosem kerültek elő.
Green Boots holttestéről viszont tudjuk, hogy mind a mai napig a barlang(já)ban pihen. Családja kérésére ugyan ismeretlenek hóval és kövekkel megpróbálták eltemetni néhány évvel ezelőtt, ám a folyamatosan tomboló szél mindent megtesz annak érdekében, hogy időről-időre megmutassa a két neonzöld bakancsot a világnak.
A klímaváltozás 7000 méter fölött is érezteti hatását.
Fontos adalék a témához, hogy a klímaváltozás következtében az olvadó jégtakaró alól sorra bukkannak fel az örökre az Everesten rekedt hegymászók holttestei. És mivel ezeknek a tetemeknek a helikopterrel való leszállítása meglehetősen körülményes, na meg drága vállalkozás, ezért nagyrészük továbbra is ott hever valahol elhagyottan, arra várva, hogy egyszer végre lejuthassanak.
