A művészet sosem adja könnyen magát. Van, hogy szenvedni kell érte, néha még fáj is, de legtöbbször megéri a nyűglődést. Pláne, ha az ember fia tehetséges benne. Warren Hynson pedig az, ám lehet, hogy soha sem lett volna belőle ismert festő, ha nem tölt majd’ harminc évet börtönben gyilkosságért, amit amúgy el sem követett.
Warren Hynson hosszú és igencsak rögös utat járt be, míg megtalálta saját magát, helyesebben a művészt, önmagában. A most 48 éves férfi először általános iskolás korában, sulis múzeumlátogatások során találkozott szemtől-szemben valódi festményekkel, mely élmény mély, egyben maradandó nyomot hagyott benne. Míg a legtöbb osztálytársa csupán céltalanul, bármiféle érdeklődés nélkül próbálta letudni a kötelező köröket a kiállítótermekben, addig Warren szinte szó szerint elveszett az alkotások sűrűjében. Olyan világgal került kapcsolatba, amelyről addig nem is igazán tudta, hogy egyáltalán létezik.
„Kisgyerekként állandóan piramisokat rajzolgattam. Lenyűgözött a formájuk, a vonalak egysége.
A szüleim folyton kérdezgették is, hogy miért mindig ugyanazt firkálom. Fogalmam sem volt.
Talán azért, mert előző életemben egyiptomi voltam. Végül autókat kezdtem rajzolni.”
Később, a Virginia államban fekvő Montross városában, ő lett a művészeti klub alelnöke a Washington & Lee középiskolában, ahol kedvenc tanára, Holly Ransone próbálta egyengetni az útját az intézmény falai és a különböző izmusok között. Mindezt olyan sikeresen tette, hogy Warren a gimi elvégzése után művészeti irányban szándékozott továbbtanulni, de az élet azonban, ahogy mondani szokás, bizony közbeszólt.
Helyesebben az apja gondolta másképp a dolgokat. Mindenképpen katonai pályára szánta a fiát, és ebben az elhatározásában megingathatatlannak tűnt. Warren így kénytelen volt lelépni a fatertől, hogy aztán filippínó származású édesanyjához költözzön Marylandbe. A váltás viszont finoman fogalmazva sem jött be. Warren nem találta ugyanis a helyét az új közegben. Depressziós lett, ide-oda csapódott, mígnem a már számtalanszor ismételt forgatókönyv ismétlődött meg vele (is), azaz rossz társaságba keveredett.
A művészetnek itt már nem jutott hely. Felváltották a drogok és az alkohol. Warren totál lejtmenetbe kapcsolt, majd menetrendszerűen, szép egymásutában jöttek a kisebb-nagyobb balhék is. Idővel kivágták a suliból, hogy aztán amolyan záróakkordként az anyja is elzavarja a háztól. Nem éppen fényes jövőkép egy tizenéves srácnak, sőt…
És ezzel el is érkeztünk 1991 júniusának végéhez, amikor a mindössze 17 éves Warren részt vett egy piti rablásban. Egy rablásban, amely a lehető legrosszabbul sült el. Társaival lövöldözésbe keveredtek, minek során egy sörétes puskával eltalálták. Rögtön elvesztette az eszméletét, így még csak szemtanúja sem lehetett annak, ahogy az egyik haverja halálosan megsebesítette az egyetlen áldozatot, John Milton Branch-et.
Mivel azonban Maryland államban nem számít, hogy ki húzta meg a ravaszt a gyilkos lövésnél, az egész banda, köztük természetesen Warren is börtönbe került. Jól megmérték őket, életfogytiglanit, azon felül még plusz öt évet kaptak fejenként. Nem volt mit tenni, a bíróság nem adott ugyanis helyet fellebbezésnek.
A rácsok mögött még mélyebb depresszióba süllyedt, a kilátástalanság és a közeg túl sok volt neki. Elmondása szerint csak azért nem lett öngyilkos, mert megismerkedett egy festő elítélttel, aki képes volt kirángatni őt az apátiából, és régi szerelme, a művészetek felé terelgette. Hála újdonsült barátjának ismét érzete, hogy tényleg él. Nem csak egy szám a sok közül, nem csak egy sokadik elfecsérelt sors.
És ha már sorsszerűség; Warren ügyét 2001-ben újratárgyalták, méghozzá ugyanaz a bíró vezetésével, aki anno elítélte. Nem mentették fel, de büntetését enyhítették, így 2019. szeptember 24-én végérvényesen elhagyhatta a börtönt, mely nem kevesebb, mint bő harminc évig volt az otthona. Abban egyébként, hogy szabadulhatott közvetett módon a művészetnek is fontos szerepe volt, persze egy kiváló ügyvéd mellett. Utóbbit úgy volt képes megfizetni, hogy rabtársairól, illetve azok családtagjairól fotórealisztikus portrékat pingált, melyeket börtönviszonylatban boros áron adott el a modelleknek.
Szabadulását követően szinte azonnal festeni kezdett. Pontosabban ott folytatta, ahol abbahagyta. A kóterben sokat olvasott a filippínó történelemről, ami annyira beleégett, hogy művészetének szerves részévé, mondhatni ismertetőjegyévé vált. De változások is történtek vele, valamint művészetével miközben szabad lett a lába.
Míg, ahogy fentebb említettük, a hűvösön leginkább fotórealisztikus képeket rajzolt, addig kint fokozatosan fordult az absztrakt irányzatok felé. Most már megteheti, hogy olajfestéket, vagy éppen akrillt használjon, amire korábban azért nem mindig volt lehetősége.
Noha több kiállítást rendezett az utóbbi időben, egyelőre még nem tud a festészetéből megélni, ezért szabadidejében alkot elsősorban. Egy-egy képével viszonylag hamar, nagyjából három-négy nap alatt, napi három-négy óra megfeszített munkával készül el. (Jóval gyorsabban tehát, mint mondjuk személyes kedvencei, Vincent Van Gogh, Jackson Pollack, vagy éppen Halin Flowers.)
Warren a festészet mellett verseket is ír. Művészetének fő mozgatórúgója nem a pénz, vagy esetleg a hírnév. Pusztán szeretne kiutat mutatni a bűnözés, a reménytelenség világából, melybe egykor ő is bőséggel belekóstolt.
Teszi mindezt a saját eszközeivel, a saját nyelvén.
