Van, aki paradoxonokat álmodik
Bruno Pontirolit, az olaszos nevű francia művészt gyakran nevezik álmodozónak, álomfestőnek, ő azonban messze elhatárolódik attól, hogy szürrealistának tekintsék. Úgy véli, csupán saját fantáziadús alternatív világát teremtette meg – egy abszurd és paradoxonokkal átszőtt univerzumot, amelyet jobb híján szürreálisnak nevezünk. Maga a szürreális szó francia eredetű, és valóságon túlit jelent – szó szerint valóság felettit. Tehát már az is szürreális, hogy Pontiroli tagadja ezt a besorolást.
Olajfestményei humortól átitatott, groteszk alakokat és élő-élettelen, valószerűtlen tárgyakat, lényeket mutatnak be, már-már biológiai tankönyvszerű alapossággal. Amolyan fura bestiáriumok, amelyek álomszerű látomások formájában bontakoznak ki a vásznon. Bár látszólag spontán víziókat jelenít meg, alkotásait hosszú tervezés előzi meg – gondosan kidolgozza, miként keltse életre álmait képeken. Festményei a képzeletet valóságként ábrázolják, tele vannak egymással összeegyeztethetetlen, paradox elemekkel.
Az ellentétes univerzumok közötti egyensúlyozás, valamint azok torzítása és keverése lehetőséget kínál Pontiroli számára, hogy még a legegyszerűbb lények anatómiáját is újragondolja. A szürrealistának és dadaistának titulált művész valójában a valóság egy alternatív verzióját, egy újfajta szemléletmódot kínál. Agyrepesztő alkotásaival vagy tudsz menni vagy rögtön leblokkol. Annyi biztos, hatni fog rád a „Pontiroli-módszer”.
Bruno Pontiroli 1981-ben született francia kortárs művész. Gyermekkorától kezdve vonzódott a művészetekhez, és számos kifejezési formát kipróbált: festett, rajzolt, zenélt, szobrászkodott, sőt, később animációval is foglalkozott. Korábban Párizsban élt, ahol képzőművészetet tanult, majd nemrégiben az Egyesült Királyságban található Cardiffba költözött. A Supinfocomon végzett (számítógépes grafikára szakosodott művészeti egyetem) tanulmányai után a rajz és a festészet felé fordult, hogy kibontakoztassa alkotói vágyát. Ez a lelkesedés idővel komoly elköteleződéssé vált, és ideje nagy részét személyes művészi elképzeléseinek megvalósítására fordította.
Annak érdekében, hogy minél több technikát elsajátítson, igazi kurzusfetisisztává vált: annyi tanfolyamon vett részt, amennyin csak tudott. Az olajfestés azonban kivételt képezett, hiszen azt elsősorban autodidakta módon sajátította el – könyvek tanulmányozásával, alapos kutatással és önálló gyakorlással mélyítette el tudását ezen a területen.
Fiatalabb korában nyakig merült a graffiti világába. Tinédzserként a párizsi pályaudvarok környékén és metróalagutak sötétjében élte meg a lázadás izgalmát, miközben az idővel versenyt futva próbált minőségi alkotásokat létrehozni anélkül, hogy elkapják. A firkászélet lehetővé tette számára, hogy bejárja Európa nagyvárosait, folyamatos mozgásban legyen, és mindeközben gyarapítsa tudását, új inspirációkat találjon, és szélesítse művészi látókörét. Mindezek ellenére meglepő módon nem a street artot választotta, hanem az olajfestészetet.
„– Pályafutásod során korábban graffitiket készített Párizsban és más európai nagyvárosokban. Mesélnél életednek erről az időszakáról?
BP: Olyan volt, mint egy macska-egér játék. A biztonsági rendszereket kijátszani, a biztonsági őrök elől menekülni, vagy akár órákon át várni egyetlen 10 perces graffiti elkészítéséért a metrókocsikon – mindez hihetetlenül izgalmas, már-már extrém élmény volt. Nehéz ezt szavakba önteni. Az ilyen pillanatokban mélyebb önismeretre teszel szert, és közelebb kerülsz azokhoz az emberekhez is, akikkel együtt éled át ezeket a kalandokat. Ma már nem vállalkozom ilyen akciókra, de őszintén szólva sokszor édes nosztalgiával gondolok vissza ezekre az évekre.”
Pontiroli az ezredfurduló tájékán kezdett el tudatosan olajfestékkel festeni. Erről a következőképpen nyilatkozott:
„Amikor elkezdtem festeni, leginkább Magritte és Topor munkái hatottak rám, főként az általuk közvetített gondolatok miatt. Ma már ugyanolyan inspirációt találok François Boucher és Elisabeth Vigée Le Brun klasszikus festményeiben, mint az olyan popszürrealista művészek alkotásaiban, mint Todd Schorr, Mark Ryden, vagy számos kevésbé ismert, ám ugyanolyan kivételes tehetségű alkotó műveiben.” – Bruno Pontiroli.
Körülbelül egy évtizednyi alkotói fejlődés és kísérletezés után első önálló tárlatát 2012-ben rendezte meg Párizsban, a Galerie Le Laboratoire de la Création falai között. Azóta művei nemcsak Franciaországban, hanem Európa számos országában és az Egyesült Államokban is megjelentek a kortárs művészet legelismertebb galériáiban. A 4BRO lelkes olvasói talán még emlékeznek az artbefektetési tanácsaimra és a festményrulettre – nos, Bruno Pontirolira is raknék téteket. Egyre komolyabban jegyzett festő, akinek munkái mára a legnagyobb nemzetközi bemutatókat, rendezvényeket és kiállításokat is megjárták.
„Célom, hogy a világról alkotott szűk látásmódunkat a feje tetejére állítsam, és az észlelés közben megzavarjam a sekélyes képzeletünket.” – Bruno Pontiroli.
Bruno tényleg az ötleteivel kel és fekszik, és úgy véli, minden festménye már a fejében létezik; csak emlékeznie kell rájuk, hiszen ezek a lények ott élnek benne. Bár ritkán ad interjút, amikor megszólal, rendszerint hangoztattja ezt a szemléletét.
Pontiroli munkásságában a fizikai törvények feloldása, a természetellenes testhelyzetek és a
feje tetejére állított világ megfigyelése dominál. Egy más logikán alapuló világot képzel el, egy
abszurdumokból és paradoxonokból álló univerzumot, amelyet folyamatosan épít és formál.
Pontiroli alkotási folyamata technikailag jól strukturált, mégis szinte álomszerűen intuitív. Első lépésként ötleteit egy jegyzetfüzetbe rögzíti, majd vázlatokat készít, mielőtt áttérne a vászonra. Az alkotás kezdetén fekete-fehér akrillal dolgozik, hogy megalkossa az alapot, amelyet aztán olajfestékkel színez és véglegesít. Érdemes meghallgatni a művész saját szavait is, hiszen a folyamat mögötti gondolkodásmód talán még lenyűgözőbb:
„- Megalkottad saját, rendkívül fantáziadús alternatív világodat, amely paradoxonokból és az abszurdból áll. Honnan meríted az ihletet?
BP: A legtöbb ötletem egy véletlen pillanatból származik. Általában találok valamit, amiből festményt szeretnék készíteni, és addig forgatom a fejemben, amíg meg nem találom azt a részletet vagy konkrét dolgot, amiből elkezdhetek dolgozni. Ez lesz az összkép alapja. Emellett tudatosan kísérletezem azzal, hogy ha intenzíven foglalkozom valamivel, remélem, hogy az álmaimban is megjelenik. Szinte kényszerítem magam arra, hogy álmodjak róla. Később pedig azt igyekszem megfesteni, amire az álmaimból emlékszem. Valószínűleg sokkal több álmom van, csak nem emlékszem rájuk, de jó alapanyag.”
Egy másik interjúban ezt nyilatkozta:
„Gyakran nézem a fiamat, aki modellagyaggal játszik, és azt hiszem, ez egy nagyon hasonló folyamat, bár az én esetemben ez inkább az elmémben játszódik le. Abból az alapgondolatból indulok ki, hogy eltorzítok, más témákkal keverek, deformálok és megreformálok.”
Egy álom, amelyben repülőgépek törnek át a felhőkön, mintha azok maguk húznák le őket, miközben hóemberek bőrpelyhek segítségével formálnak emberi testeket. Ezek a képek egyszerre zavarba ejtőek és ismerősek: a látvány alig érthető, mégis valahogy mélyen rezonál a valóság elemeivel. A közmegegyezésben elfogadott valóság meghackelése munkái szerves részét képezik. Amolyan glitch-ek a mátrixban.
„Egy szimbólum eltorzítása vagy ellentétes univerzumok keverése lehetővé teszi számomra, hogy megkérdőjelezzem a dolgok azonosságát, hogy újra feltalálhassam őket.” – Pontiroli.
Bruno Pontiroli alkotásai valósággal magukkal ragadják a nézőt, és egy különös utazásra invitálnak. Álomszerű vízióiból szürreális és fantasztikus képeket varázsol, amelyeket a mi közös valóságunkba emel át. Képei költői abszurditással és egyfajta meghökkentő könnyedséggel valósítják meg a lehetetlent – mintha dadaista versek kelnének életre a vásznon. Mindezt úgy, hogy közben egy víziló fejen áll… a saját nyelve hegyén. Ez a képesség, amellyel a valóság határait feszegeti, a képzelet szféráját pedig végtelenné tágítja, Pontiroli művészetét igazán észbontóvá és felejthetetlenné teszi.
Az állatos sorozatai a kortárs szürrealizmus, a költői absztrakció elegyei, a „kíváncsiság kabinetje” egyfajta fura lények tárháza, amely amolyan gondolati Schrödinger macskája esetekké válnak. Ha akarom, van mélyebb tartalma, ha pedig épp úgy akarom, nincs. Bruno Pontiroli természetellenes, de természetfeletti állatos képei néha rejtenek valami többlet-mondanivalót, néha pedig csak szürreális viccek. Ő maga abszurd realizmusnak hívja a stílusát.
„-Munkásságodat gyakran popszürrealizmusként definiálják. Mit jelent számodra ez a kifejezés, és hogyan határoznád meg te magad a munkádat?
BP: Több mint szürreális vagy fantázia, a munkám az abszurdról szól, a témáim könnyen beazonosíthatóak és ismerősek, csak egy kicsit csavaros helyzetben. Ha meg kellene adnom a saját definíciómat, elképzelve azt, hogy nem létezik más, akkor az abszurd realizmust választanám. Ennek ellenére a „pop” valami szórakoztató és pozitív, meglepő dologhoz asszociál az elmémben, tehát ebben az értelemben a munkám határozottan beleillik a pop szürrealistába.”
Nem szívesen válaszol képei jelentésére vagy szimbolikájára vonatkozó kérdésekre, mivel úgy véli, a szándékainak felfedése kontraproduktív lenne. Pontiroli elutasítja a didaktikus magyarázatokat és a „mankókat,” amelyekkel egyértelművé tehetné a műveit. Ehelyett teret ad a végtelen értelmezéseknek, lehetőséget kínálva arra, hogy a néző szabadon találjon saját jelentést képeiben – vagy épp semmit, ha úgy dönt.
Művei megidézik a középkori németalföldi mesterek rejtjelekkel átszőtt alkotásait, ugyanakkor kortárs párhuzamként említhető Erik Thor Sandberg, aki tudatosan üzen a képeivel. Ezzel szemben Pontiroli inkább csak felszabadít. De leginkább saját magát. Még ha nem is értjük minden esetben a viccet, nevetni akkor is tudunk vele.
