Ecce Homo – „Íme, az ember”
Az Ecce Homo kifejezés a latin nyelvből származik, eredete János evangéliumára vezethető vissza. A hagyomány szerint Pilátus ezekkel a szavakkal mutatott a tövissel koronázott, szaggatott bíbor köpenybe öltöztetett Jézusra. A kifejezés mára túlmutat eredeti bibliai kontextusán, és tágabb értelemben minden olyan embert jelölhet, akit az élet megpróbáltatások elé állított, nehéz sorsot hordoz, vagy egyszerűen a sokszínűség és az emberi lélek mélységeinek kifejezésére szolgál.
Agatics Antal alkotásain olyan arcokkal találkozunk, akikről azonnal érezzük: történetük van. Műveinek egyik legfőbb erőssége éppen abban rejlik, hogy minden kép mögött egy valódi beszélgetés sejlik fel. Agatics nem csupán fotográfusként tekint magára, hanem inkább afféle városi Lópici Gáspárként – az „utca hírmondójaként” –, aki kész bármely járókelővel szóba elegyedni, s akár a királyt is megváratja, hogy meghallgathassa egy koldus történetét. És bizony nem ritkán kiderül: a mesélő maga is király volt valaha – legalábbis a saját képzeletének birodalmában. A lényeg mindig maga az ember.
Ahhoz, hogy megértsük, mit is csinál valójában Agatics Antal, érdemes közelebbről megvizsgálnunk a candid, vagyis őszinte fotózás fogalmát. A streetfotózás már széles körben ismert műfaj, a candid kifejezést pedig a szakmabeliek vágják – mégis meglepően kevesen használják tudatosan, miközben sokan ösztönösen ilyen képeket készítenek. A candid a véletlenül elkapott, természetes pillanatok nyers igazságát ragadja meg – olyan képek születnek így, amelyek „ahogy esik, úgy puffan” módjára mutatják meg az életet. Persze, mint minden műfajt, ezt is lehet hamisítani: a mesterkélt lezserséggel beállított képek sokszor giccsbe hajlanak – ez akár külön fejezetet is érdemelne.
Bár a képek spontánnak tűnnek, a fotós egyéni látásmódja, érzékenysége és kompozíciós készsége nagyban befolyásolja a végeredményt. És itt jutunk el Agatics egyik legnagyobb erősségéhez: legyen az korábbi castingos tapasztalat, vagy vele született adottság, kivételesen gyorsan és hitelesen teremt kapcsolatot. Őszintén érdeklik az emberek, és ez átsüt minden felvételén.
Fotói nem akarnak meggyőzni arról, hogy „nagy fotós” munkáit nézzük – éppen ez adja hitelességüket. Nincs bennük semmi mesterkélt, és szinte hihetetlen, de mindegyiket a véletlen szülte. Kinek ART- ez?
Ezzel szemben sok olyan fotóst ismerni, akik streetfotósként definiálják magukat, mégsem mernek odamenni alkoholistákhoz, hajléktalanokhoz, prostituáltakhoz, de egy sima punk bandához se. Agatics éppen abban különleges, hogy minden napot kalandnak tekint, és szinte keresi, vadássza a hétköznapi történeteket. Könnyen lehet, hogy a videós formátum még közelebb állna hozzá: amolyan „Népszínház utca videóblog” stílusban.
Az őszinte véletlen esete a pillanattal
Az utcai fotózás rendkívül sokféleképpen értelmezhető műfaj: leggyakrabban a megismételhetetlen, múló pillanatok spontán és ösztönös megragadásával azonosítják. Az utóbbi években egyre nagyobb népszerűségnek örvend az „utcai portré” műfaja is – bár ez nem azonos a klasszikus streetfotóval.
Míg az utcai portré személyes kapcsolatot, gyakran interakciót és instruált beállítást is magában foglal, addig a streetfotó nyersebb, őszintébb, sőt gyakran tudattalan. Ezen belül a candid, vagyis őszinte fotózás valójában egyfajta gesztus: annak a szándéka, hogy egy természetes, valóságos pillanatot ragadjunk meg, mindenféle pózolás vagy mesterséges beavatkozás nélkül. Az ilyen képeken nem feltétlenül az látszik, amit az alany önmagából megmutatni szeretne – és éppen ezért nem is tekinthető portrénak a hagyományos értelemben. Bár az utcai fotózást általában spontánnak és őszintének tartják, a határok nem mindig élesek. Vannak elismert fotósok, akik idegeneket szólítanak meg az utcán, hogy portrékat készítsenek róluk – ezek azonban már egy másik nyelven beszélnek. Az ilyen képek bár az utcán készülnek, mégis inkább az interakció és a komponált jelenlét dominál bennük.
Az őszinte fotózás – más néven pillanatkép, vagy spontán felvétel – lényege, hogy semmi sincs megrendezve. Ezek a képek olyan természetes arckifejezéseket és helyzeteket örökítenek meg, amelyeket lehetetlen lenne reprodukálni egy stúdióban vagy előre megrendezett fotózáson. Nem mindegy, hogy valakit valóban elkapnak egy ellazult, természetes pillanatában – vagy csupán megkérik, hogy legyen természetes. A különbség talán árnyalatnyi, de annál fontosabb. És éppen ebben rejlik a candid fotózás kvintesszenciája.
A fókusz az élet nyers és őszinte megnyilvánulásainak, múló pillanatainak megragadásán van, mely sokak szerint hitelesebben tükrözi az emberi létezés valóságát, mint a tudatosan komponált, pózokra és beállításokra épülő portréfotográfia. A candid kép gyakran lesifotó jellegű, az alany sokszor nem is tudja, hogy lencsevégre került. Az ilyen képek nem a megrendelő engedélyével készülnek, és sok esetben nem társul hozzájuk a szereplő tudatos hozzájárulása sem.
Ahogy Brett Abott is fogalmaz az Engaged Observers című munkájában: „Az utcai fotózás kezdetei – különösen az Egyesült Államokban – a jazzhez is köthetők, hiszen mindkettő a mindennapi élet szókimondó ábrázolásaként jelenik meg.” Ezzel a hagyománnyal állt szembe Robert Frank is, amikor The Americans című sorozatában szembement a korabeli fotográfia esztétikai és technikai elvárásaival. Amikor megkérdezték tőle, szerinte milyen a jó kép, ennyit válaszolt: „Nyers és gyakran életlen.” Frank képei tudatosan kérdőjelezték meg a Henri Cartier-Bresson vagy Walker Evans nevével fémjelzett formai szigorúságot, és elutasították az amerikai magazinok szépre csiszolt, idealizált világát. Inkább hasonlítanak egyfajta vizuális vadászatra a spontán pillanatok erdejében.
Agatics Anti munkái is ezt a nyers, kéretlen, sokszor amatőrnek tűnő, ám mégis rendkívül őszinte
képi világot követik. Ezek a felvételek nem kívánnak tetszeni – csupán láttatni akarnak.
A candid kifejezés maga Dr. Erich Salomon nevéhez fűződik, akinek pillanatképeit egy angol szerkesztő nevezte először „őszinte fényképeknek” (candid photographs). A szóhasználat megragadt, és idővel műfaji megnevezéssé vált, így megragadt a közbeszédben.
Vitatott kérdés, vajon az őszinte fotózás tekinthető-e a fotóriport legletisztultabb formájának. A két műfaj között vékony, ám annál élesebb határ húzódik – amelyet azonban a legnagyobbak, például Henri Cartier-Bresson vagy Weegee, gyakran el is mostak.
Míg a fotóriport célja a dokumentálás, gyakran egy adott esemény vizuális elbeszélése, a candid fotózás nem kíván nem törekszik erre, sem hírértékre, és nem ragaszkodik a „nagy pillanatokhoz” – számára maga a pillanat a lényeg, annak minden tökéletlenségével együtt.
Az őszinte fotózás nem a történések krónikása, hanem azoké az embereké, akik megélik ezeket a történéseket.
A street fotó is ebből a jelenségből alakult ki, mint a dokumentarizmus hanyag kistestvére.
A fotós a városi pokoljárás magányosan cirkáló felderítője, aki kamerájával hirtelen bármire rálő. Ugyanakkor kukkoló is, aki a várost a szélsőségek érzéki terepeként fedezi fel. Jártas a megfigyelés örömeiben, az empátia ismerője, egy flâneur, akinek festmény az egész világ.” – Susan Sontag, 1977.
Az utcai fotózás sok tekintetben átfedésben áll az úgynevezett „őszinte” fotózással, jóllehet ez utóbbi nem pusztán műfaj, sokkal inkább egyfajta szemlélet, hozzáállás. Míg a candid fotózás különböző kontextusokban is megjelenhet, az utcai fotózás természetes közegében, a városi térben bontakozik ki – de nem kizárólag emberek jelenlétével. A streetfotó képes arra is, hogy alakok nélkül meséljen el egy történetet: egy tárgy, egy részlet, egy fényviszony vagy egy elhagyott környezet is elegendő ahhoz, hogy atmoszférát teremtsen, karaktert sugalljon, és vizuálisan beavasson minket a pillanatba.
Mindez talán első olvasatra elvontnak tűnhet, mégis ezek a pillanatok mindannyiunk számára ismerősek. Napi szinten látjuk őket: olykor tudatosan, máskor csak a szemünkkel „fotózzuk le” őket – és mégis, ösztönösen érezzük a jelentőségüket.
Történelmi távlatból nézve ezek a megfigyelések nem újkeletűek. A mindennapi élet vizuális megörökítése a művészet egyik legősibb témája. A prehisztorikus barlangrajzoktól a sumér, egyiptomi vagy korai buddhista domborművekig számos kultúra alkotásaiban megjelent az ember hétköznapjainak lenyomata. Az európai művészettörténetben az utca, a városi élet és az emberi jelenlét ábrázolása különösen hangsúlyosan van jelen: a flamand mesterektől az északi reneszánszon és barokkon át egészen a romantika, realizmus, impresszionizmus és posztimpresszionizmus korszakáig. Nem véletlen tehát, hogy amint a technológia lehetővé tette, a fotósok is felfedezték ezt a tematikát. Hiszen a fényképezés – lényegét tekintve – a pillanat művészete. És mi más lenne méltóbb témája, mint maga az élet, úgy, ahogyan valóban történik?
A 4BRO fotósokat bemutató sorozatában számos olyan alkotóval találkozhattok, akik a dokumentarista és az utcai fotózás határterületein, vagy éppen ezek metszéspontjában dolgoznak. Fred Herzog, Joel Meyerowitz, Bruce Gilden, Pau Buscató, René Maltête, Vladimir Milivojevich – ismertebb nevén Boogie –, Letizia Battaglia, Gordon Parks, valamint Varga Balázs mind külön világot képviselnek. Egyediségük abban rejlik, hogy másként látnak, másként kérdeznek, és másként mesélnek – legyen szó nyers valóságról, abszurd hétköznapiságról vagy éppen lírai gesztusokról. Nem szeretnénk rájuk műfaji bélyeget ragasztani – rátok bízzuk, mit olvastok ki a képeikből, melyikbe mit láttok bele. Kinek ART egy kis anti-fotó?
