Magyarországon kevéssé cseng ismerősen a neve, az Atlanti-óceán túlpartján azonban Alejandro Cartagenát a kortárs szociofotográfia egyik legsokoldalúbb alakjaként tartják számon. Munkássága az elmúlt másfél évtizedben a latin-amerikai dokumentarista fotográfia egyik megkerülhetetlen referenciapontjává vált. Egy vizuális gondolkodó, aki sorozatokban beszél, rendszerekben lát, és a társadalmi valóságot nem egzotikumként, hanem hétköznapi tapasztalatként tárja elénk.
Cartagenát az ember érdekli – de nem mint egzotikum, hanem mint társadalmi lény. Megmutatja, hogy nem kell távoli kontinensekre utazni ahhoz, hogy releváns képeket készítsünk. Az utcánk, városunk vagy akár a saját közösségünk is épp elég összetett és drámai. Munkái feloldják a fotográfiai kliséket, demokratizálják a szakmai tudást, és a kisemberek történeteit emelik láthatóvá. A régi mondás parafrázisával élve: ahol nincs kép, ott készíts egyet. Mert amit ma dokumentálsz, az holnap már történelem.
Mexikói?
Az a sajátos – már-már ironikus – helyzet állt elő, hogy Mexikó egyik legismertebb kortárs street- és szociofotósa valójában nem mexikói. Cartagena ezt nem elhallgatja, hanem identitása lényegi elemévé teszi. A kívülállás nála nem hátrány, hanem optika: nézőpont, amely egyszerre távolít és élesít. Egy interjúban így válaszolt arra a kérdésre, miben különbözik más urbán fotósoktól: „Ez nagyban összefügg azzal, hogy külföldi vagyok a saját városomban. Azt hiszem, még mindig úgy tekintek a dolgokra, hogy megértsem az új környezetemet
Cartagena 1977-ben született a Dominikai Köztársaságban, Santo Domingóban. Tizenhárom évesen családjával Mexikóba költözött. Az identitásváltás, az új közegbe való beilleszkedés tapasztalata nemcsak személyes élmény maradt, hanem később művészi alapállássá formálódott.
Jelenleg Monterreyben él és dolgozik – abban az észak-mexikói iparvárosban, amely az Egyesült Államok közelsége miatt mindig is határvidéki tudattal létezett. Monterrey gazdasági értelemben Mexikó egyik legerősebb régiója, ugyanakkor földrajzi és kulturális értelemben is átmeneti tér: kapu San Antonio és Laredo felé. Ez a „törésvonal-lét” – az észak és dél, a helyi és globális, a centrum és periféria közti feszültség – visszaköszön Cartagena képein is.
Művészi módszertanát ő maga a „Google-korszak fotográfiájának” nevezi. Nem egyetlen nagy narratív igazságot keres, hanem adatokat, vizuális bizonyítékokat, rendszereket tár fel. Nem ítélkezik, nem dramatizál túl; megmutat. A nézőre bízza az összefüggések felismerését.
A fotográfiához fűződő viszonya azonban nem elméleti síkon kezdődött. Egy személyes élményből nőtt ki. Tizenhárom évesen, amikor Mexikóba költöztek, a családi albumok lapozgatása jelentette számára a kapaszkodót. A múlt képei visszahozták Santo Domingo történeteit, arcait, gesztusait. A délutánok a fotóalbumok fölé hajolva teltek, miközben a képek érzelmi menedéket nyújtottak az idegenség élményében.
„Nem azért lettem fotós, mert a formanyelvi kérdések izgattak,
hanem mert a képekhez érzelmi kapcsolat fűz.”
Amikor egy fotóművész pályájáról olvasunk, hajlamosak vagyunk romantikus történetet látni magunk előtt: galériák, vakuk villanása, fesztiválmeghívások. A valóság ennél jóval prózaibb. Alejandro Cartagena is hosszú utat járt be, mire a neve a nemzetközi fotográfiai diskurzus részévé vált. Dolgozott szállodákban, éttermekben, sőt egy ideig egy McDonald’s étterem vezetőjeként is. A fotográfia nem biztos megélhetési forma volt számára, hanem szenvedély, amelyet sokáig párhuzamosan kellett fenntartania a mindennapi munkával. Ma sem csak a klasszikus értelemben vett fotósként él: tanít, mentorál, workshopokat vezet.
Monterrey a világ
Cartagenát elsősorban a külvárosi terjeszkedés, a népességnövekedés és mindennek környezeti, társadalmi következményei érdeklik. A globális urbanizáció kérdései – csak éppen egyetlen városon, Monterreyen keresztül vizsgálva. Cartagena számára Monterrey nem csupán lakóhely: laboratórium. Mikrokozmosz. A világ kicsinyített mása.
Ne tévesszen meg a téma leírása. Ezek nem száraz, szociológiai illusztrációk. Nem grafikonok képekben elmesélve. Hanem az élet, a maga puszta mivoltában. A hétköznapokba szivárgó melankólia, a váratlan humor és az ember makacs – olykor tragikomikus – alkalmazkodóképessége. Leghíresebb sorozata, a Car Poolers (2011–2012) ennek iskolapéldája. 2011-től kezdve minden reggel következetesen, szinte rituális pontossággal fényképezte felülnézetből az építőipari munkásokat, akik a mexikói 85-ös autópályán utaztak munkába. Nem buszon, nem vállalati járaton, hanem a vállalkozók pickupjainak platóján, egymás mellé préselődve. A 85-ös főút sajátos társadalmi tengely: összeköti Monterrey tehetősebb, központi negyedeit a perifériára szorult lakóövezetekkel és informális telepekkel. Ahol mindig van munkaerő. A képek egyszerre esztétikailag fegyelmezettek és társadalmilag nyugtalanítóak. A munkások teste mintázatot alkot a platón – szinte absztrakt kompozíciót. Csakhogy ez az absztrakció nagyon is konkrét valóságot fed. Természetesen itt mindenki be van jelentve és lepapírozva. Khmm.
Töredezett városok, külváros emberek
Cartagena az új évezred hajnalán kezdte el következetesen dokumentálni Monterreyt. Egy várost, amely néhány év alatt radikálisan átalakult. A gazdasági növekedés, az amerikai közelség, az állami és multinacionális beruházások mind új perspektívákat nyitottak – de ezzel együtt új törésvonalakat is teremtettek.
Monterrey egyszerre lett stratégiai gazdasági központ és kiélezett terep. A pénz, az ipar, a drogkereskedelem, a migráció és a szervezett bűnözés érdekei metszették egymást. A kartellek és az állam közötti fegyveres konfliktus a 2008–2012 közötti időszakban különösen súlyossá vált Nuevo León államban. A város egyes részei gyakorlatilag lefojtott háborús zónává alakultak – miközben az emberek továbbra is ott éltek, dolgoztak, gyereket neveltek.
A Fragmented Cities, a Suburbia Mexicana és az Americans című projektjei ezt a széteső, mégis működő városi valóságot vizsgálják. Nem az akciót fényképezik, hanem a következményt. A struktúrát, amelyben az erőszak láthatatlanul jelen van.
Egy interjúban így beszélt a fordulópontról: „2008-ban vagy 2009-ben vált nyilvánvalóvá, amikor egyre több gyilkosság történt. Számomra akkor került igazán közel, amikor az egyik diákomat véletlenül lelőtte egy fegyveres, aki éppen másvalakire lövöldözött az utcán. Később a szüleimet is zsarolni kezdte egy kartell, és be kellett zárniuk a családi vállalkozásunkat.”
A normális élet lassú eróziója – bezáró üzletek, eltűnő biztonságérzet, növekvő hallgatás – párhuzamosan építette fel az ő fotográfiai portfólióját. Mintha a dokumentáció lett volna az egyetlen módja annak, hogy értelmezni tudja a széteső környezetet.
A külvárosokról készült sorozatain első pillantásra nem látszik, hogy a háttérben kartellek vívták magánháborújukat az állammal. Nincsenek lövések, nincsenek vérnyomok. Csak házsorok, félig elkészült lakóparkok, poros utcák, emberek az átmenet állapotában. De a csend mögött ott feszül a történelmi pillanat.
A képeket a monterreyi agglomerációban készítette, a kartellek elleni háború kezdetén. A bizalmatlanság tapintható volt. Cartagena személyes kapcsolatáról beszélt a helyiekkel, elmondta, miért érdekli az a tér, ahol a vidéki létforma véget ér, és a külvárosi struktúra megszületik. Egy átmeneti zóna, amelyben identitások és közösségek alakulnak át. Néhány hónappal a projekt kezdete után azonban figyelmeztették: jobb lenne, ha nem járna arra. A kartellek „látták”. A hadsereg átvette a városi rendőrség irányítását, a teljes rendőrkapitányságot őrizetbe vették korrupciós vádak miatt. A feszültség intézményesült.
Cartagena később úgy fogalmazott: ezek a képek nem születhettek volna meg, ha néhány hónappal később kezdi a munkát. A történelem időablaka bezárult volna. A Töredezett városok nem a robbanás pillanatát dokumentálja, hanem a repedést. Azt az állapotot, amikor a város még áll – de már nem ugyanaz. És talán éppen ez a csendes, következetes figyelem teszi Cartagena munkáit időtállóvá: nem a szenzáció érdekli, hanem az átalakulás.
A szerialitás
A fotográfia örök visszatérő kérdése: mitől lesz művészi egy fénykép? A nagy pillanattól? A „döntő pillanattól”, amelyet Henri Cartier-Bresson emelt mítosszá? Attól a másodperctől, amikor forma, fény és történés tökéletes egybeesésben találkozik? Cartagena másként gondolkodik. Nem tagadja a pillanat jelentőségét, de nem is teszi kizárólagossá. Ő nem pusztán fotós, hanem esztéta is, ha úgy tetszik, saját szakmájának filozófusa.
Így fogalmaz: „Mindig is küzdöttem ezzel. Az egyik narratíva a döntő pillanat gondolata, miszerint a fényképezés költészete az, amikor valami történik a fotós előtt, három-négy véletlen egybeeséssel együtt, és a művész mindezeket összekapcsolja, hogy létrehozza ezt az örök képet. Bár bizonyos mértékig egyetértek ezzel, ráébredtem, hogy más módon is kell használni a fényképezést a jelentésteremtésre. Ekkor jött képbe a szerialitás.”
A szerialitás – a sorozatszerűség felismerése és tudatos alkalmazása – a fotó és a film egyik legfontosabb modern eszköze. A valóság dokumentálása önmagában nem csupán eseményeket rögzít, hanem mintázatokat tár fel. Ismétlődéseket. Strukturális hasonlóságokat. Tendenciákat.
Nem egyetlen ikonikus kép mondja ki az igazságot, hanem a képek egymásutánja. A jelentés nem a kattanás pillanatában, hanem az ismétlődésben születik meg. Természetesen Cartagena nem a semmiből teremtette ezt a gondolkodásmódot. A holland Hans Eijkelboom évtizedek óta készíti sorozatait – például a People of the Twenty-First Century projektben –, amelyekben a látszólag egyedi öltözködés uniformizáltságát mutatja meg. Az individualitás iparszerű mintázattá válik.
Carpoolers
A Carpoolers nem csupán egy ikonikus sorozat Cartagena életművében, hanem fordulópont is. Ez volt az első projektje, amelyet digitális fényképezőgéppel készített. A technikai váltás azonban nem puszta eszközcserét jelentett, hanem gondolkodásmódbeli átmenetet is. Így emlékezett vissza: „A Carpoolers projektnél, az első digitális fényképezőgéppel készített munkámnál úgy döntöttem, hogy csak egy vagy két képkockát készítek. Ez a szerencsejáték a mozgó autókkal segített átállni a nagyméretű analóg képekről a digitálisra. Egy éven át ugyanarra a helyre mentem, ugyanabban az időben, és ugyanazok a típusú teherautók jelentek meg újra és újra, különböző napokon, heteken és hónapokban. Szinte hihetetlen volt felfogni, milyen sok emberrel történik ez meg. A projekt témája véletlenül bővült ki a munkába járó dolgozókról a város rutinjára, és arra, hogy ezeknek a mikroakcióknak újra és újra meg kell történniük ahhoz, hogy a város működjön.”
A döntés – mindössze egy-két expozíció egy elsuhanó járműről – fegyelmet követelt. Nem volt sorozatlövés, nem volt kontrollált stúdióhelyzet. Egy felüljáróról, mozgásban lévő pickupok platóját fényképezni: ez valóban a véletlen és a rendszer határán egyensúlyozó gyakorlat. És mégis: éppen ez a szisztematikus ismétlés teremtette meg a sorozat erejét. Ugyanaz a jelenet, újra és újra. Más testtartások, más arcok, ugyanaz a struktúra. A munkások egymás mellett ülnek vagy fekszenek a platón, szerszámokkal, hátizsákokkal, munkaruhában. A város láthatatlan motorja.
A Small Guide to Homeownership
Ez Cartagena egyik legösszetettebb és egyben legironikusabb projektje. Már a cím is kétértelmű: mintha egy lakásvásárlási tanácsadó füzetet tartanánk a kezünkben – valójában azonban egy társadalmi diagnózist. Cartagena 2006-tól kezdve fotózta azokat a lakónegyedeket Monterrey külvárosaiban, ahol a Car Poolers munkásai éltek. Újonnan felhúzott, tömegesen épített házsorok: apró alapterület, gyenge minőségű kivitelezés, minimális közösségi infrastruktúra. Mégis – sok esetben harminc évre szóló jelzáloghitellel terhelve.
A lakástulajdon ígérete – stabilitás, felemelkedés, biztonság – itt sajátos ellentmondásba fordul. A házak uniformizáltak, a telkek szűkek, a környezet gyakran félkész vagy elhagyatott. Cartagena tudatos döntést hozott a fotózás módszertanában: „2006 óta fotóztam a házakat, ahol ezek a munkások élnek, főként Monterrey külvárosának új negyedeiben. A házak nagyon aprók és rosszul kivitelezettek, mégis az embereknek néha akár harminc évre szóló jelzáloghitelük van. Amikor ezeket a képeket készítettem, soha nem kértem meg őket, hogy engedjenek be. Úgy éreztem, tolakodó lenne, és kellemetlenül éreznék magukat, ha rájönnének, hogy azért emelem ki őket, amit vásároltak – hogy nekik csak ez jutott. Amikor láttam őket így utazni, az tökéletesen ábrázolta az életmódjukat és a lehetőségeiket.”
Americans
Az Americans című projektben Cartagena a határ fogalmát bontja szét – nem politikai jelszavak mentén, hanem emberi sorsokon keresztül. Nem a kerítések, nem az ellenőrzőpontok, hanem az identitás érdekli. Az a lebegő állapot, amelyben valaki egyszerre két országhoz tartozik – és talán egyikhez sem teljesen.
„Szeretnék a képeimmel olyan történeteket is elmesélni, amelyek áttörik a Mexikóval szemben támasztott elvárásokat. Az Egyesült Államok és a világ nagyon egyoldalúan ismeri ezt. Van például egy hatalmas embercsoport, amely a bikulturalizációt gyakorolja. A szüleik azt szeretnék, hogy élvezhessék az amerikai állampolgárság előnyeit, miközben mexikói állampolgárok is, családi és kulturális kapcsolataik Mexikóhoz kötik őket. Gyermekeik legálisan az Egyesült Államokban születnek, de soha nem élnek ott – sem a szülők, sem a gyerekek. Csak állampolgárok. Vannak, akik az Egyesült Államokban tanulnak vagy dolgoznak, de minden nap átlépik a határt, hogy visszatérjenek Mexikóba. És sok olyan mexikói is él legálisan az Egyesült Államokban, aki – amikor beszélgetünk velük – bevallja, hogy nem szereti az ottani életmódot. Élvezik a lehetőségeket, de kulturálisan Mexikóhoz húznak. Fejben ott élnek, csak a testük dolgozik az USA-ban.”
Alejandro Cartagena munkásságából világosan kirajzolódik: ő nem csupán dokumentarista. Egyszerre szociológusa és filozófusa is annak a világnak, amelyet fényképez. Nemcsak rögzít, hanem értelmez. Azt mondja: a „25. órában” vagyunk. A posztfotográfia korszakában. Abban a korban, amikor a kép már nem bizonyíték, hanem konstrukció. Amikor a mesterséges intelligencia olyan esztétikai tereket nyit meg, ahol az emberi szem egyre nehezebben különbözteti meg a dokumentált valóságot a generált látványtól. A kép többé nem feltétlenül tanú – lehet puszta szimuláció.
Cartagena szerint éppen ezért válik létfontosságúvá a dokumentarista fotográfia. Nem nosztalgikus gesztusként, hanem etikai állásfoglalásként. A félretájékoztatás, a manipulált vizuális tartalmak és a hamis képek áradata fokozatosan kiüresíti a fénykép bizonyító erejét. De van valami, amit egy algoritmus nem tesz meg. Nem kel fel minden hajnalban, hogy ugyanarra a felüljáróra álljon. Nem vár egy éven át ugyanabban az időpontban. Nem épít bizalmat közösségekkel. Nem vállal személyes kockázatot egy bizonytalan városi térben. Az AI nem kíváncsi ránk – mi vagyunk kíváncsiak rá. Talán érdemes lenne visszafordítani a tekintetet. A valóság felé.
