A street art világában kevés olyan titokzatos és következetes alkotó van, mint a belga származású ROA. Nevét világszerte ismerik a városok falait beborító monumentális állatábrázolásairól, amelyek egyszerre nyersek, erőteljesek és mégis bensőségesek. A művész évek óta kerüli a reflektorfényt, nincsenek hangzatos márkakollaborációi, nem ontja a nyomtatott kiadványokat, még a közösségi médiát is jobbára elkerüli. Mégis, művei – legyen szó egy brooklyni tűzfalról vagy egy mexikói ipari silóról – a zajon átszűrődve, néma, ám megkerülhetetlen jelenléttel vonják magukra a tekintetet.
ROA megjelenése kultúrkörünk kivételes pillanata. Számára a művész kifejezés nem csupán címke, hanem életforma. Muralista és képzőművész egyszerre; szabadtéri falak és galériaművek között mozog, rajzokat készít, kísérletezik, és – saját szavaival – „azt csinálja, amihez kedve van”. Művei sosem születnek steril vászonra. Egy városfal, vagy egy romos gyárépület mindig aktív résztvevője az alkotásnak. Ahogy ő fogalmaz:
„Egy murál mindig duett a fal és a festmény között. Az épület architektúrája
határozza meg, mi lehetséges, és mi nem. Én csak reagálok rá.”
A sarkok, a törések, a reklámkeretek, a vakolathiányok mind beleszólnak abba, ahogyan a képet komponálja. Ha kell, „körülfesti” a problémát; máskor épp a hiba lesz a mű kulcsa – például egy üres reklámkeretet az állat csontvázaként integrál a kompozícióba. E döntés etikai is: a mű nem transzplantálható; csak ott és akkor létezhet, azon a falon. Művészetének középpontjában az állatok állnak, de nem a szokványos, egzotikus szafariikonok, hanem az adott helyszínhez kötődő, sokszor elfeledett fajok. „Amikor Amerikában dolgozom, nem festek elefántot. Olyat választok, ami valóban az adott környezet része.”
Ez a tudatos döntés már pályája kezdetén megszületett benne. Ahelyett, hogy oroszlánokat, orrszarvúkat vagy más látványos állatokat ábrázolt volna, inkább a kevésbé népszerű, gyakran mellőzött fajokat választotta: rágcsálókat, madarakat, hüllőket. „Ez számomra a sokféleség ünneplése, ugyanakkor emlékműve is annak, amit elveszítünk” – magyarázza.
Egy mókus a háztetőn vagy egy mosómedve a tűzfalon egyszerre játékos gesztus és figyelmeztetés.
Festményei nem didaktikus plakátok: nem írja rá a falakra, hogy „mentsd meg a bálnákat”. Ehelyett horgot dob a járókelőknek – egy mókus, egy patkány, egy mosómedve formájában – és rábízza a szemlélőre, hogy saját kérdéseket tegyen fel. „Fontosabb, hogy az emberek maguk kezdjenek el gondolkodni, minthogy megmondjam nekik, mit kell gondolniuk.”
A kéz biztos íve
A monumentális méret ellenére ROA sosem használ projektort, rácsokat vagy applikációkat. Szabad kézzel fest, gyakran hosszú nyelű hengerekkel, amelyek lehetővé teszik, hogy egyetlen ívben húzza meg egy állat gerincének vonalát. „Nem szoktam vázlatot készíteni. Egy gerincgörbével kezdek, abból nő ki a test, a lábak, a fej. Ha a fejből indulnék, könnyen túl nagyra vagy túl kicsire sikerülne” – mondja.
A folyamat olyan ösztönös és szabad, hogy kívülről nézve szinte felfoghatatlan. Mások hetekig készülnek elő, ő egyszerűen felmászik a falra, és dolgozni kezd. Minden fal új kihívás, új terep.
Vonatkoztassunk el attól, hogy ma már népszerű: hogy bármit tesz, abból címlap, Instagram-bejegyzés és – jobb napokon – értő kritika lesz. ROA mindezt jóval azelőtt csinálta, hogy bárkit is érdekelt volna a munkája. Képzeljük el az egyszeri lakót, aki egy reggel arra ébred, hogy a háztömb tűzfalán egy monumentális, döglött nyúl fekszik – illegálisan, a maga nyers valójában, letagadhatatlanul. Felháborodás, puffogás, sürgős átfestés: a közízlés reakcióreflexei működésbe lépnek. A történet azonban tanulságos: amint a művész neve ismertté válik, a korábbi tiltakozó – még ha a furcsa, kizökkentő freskó továbbra sem tetszik neki – büszkén fotózkodik előtte, hivatkozva rá, hogy „nálunk is járt” a sztár.
A hírnév hirtelen érvényessé tesz; amíg nem övez a hype észrevétlen maradsz.
Az elmúlt húsz év alatt a street arttal szembeni tolerancia és értékelés is látványosan átalakult. ROA több száz falfestményt hagyott maga mögött világszerte. Codex című könyve 250 oldalnyi munkát gyűjt össze, ismétlés nélkül – egyfajta vizuális atlaszként sorolva a koordinátákat: London, New York, Berlin, Dubaj, Varsó, Madrid, Moszkva, Los Angeles, Mexikóváros, Párizs; Ausztráliában pedig egyenesen esti híradós hírértéke volt annak, hogy festeni érkezett. Bár művei sokfelé felbukkannak, az utcai alkotások legnagyobb sűrűsége továbbra is Londonhoz köti – ahhoz a városhoz, amely elég nagyvonalú (vagy épp elég ellentmondásos) ahhoz, hogy befogadja a fekete-fehér állatok makacsul visszatérő jelenlétét.
ROA stílusán nem nehéz észrevenni Dürer és németalföldi festők hatását, akik szintén készítettek anatómiai metszeteket állatokról is. Természetesen készít képeket klasszikus módon is, melyek rajzokban és táblaképszerű, galériába szánt munkákban is megmutatkoznak, noha ott is a saját szabályai szerint. Vászon helyett talált tárgyakat használ: régi bútorlapokat, rozsdás fémlemezeket, zsanérokat, amelyeket összerakva új, interaktív műveket alkot.
„Nem vagyok klasszikus stúdióművész, sosem volt igazi műtermem. Inkább olyan vagyok, aki két talált darabból összehoz egy harmadikat” – mondja nevetve.
Több interjúban említette inspirációi között David Lynch filmjeit és Jim Phillips (Santa Cruz) ikonikus gördeszkalap-illusztrációit; az állatok felé fordulása pedig egy színes képekkel illusztrált Darwin: A fajok eredete könyv hatására kezdődött. Természetesen tisztában van azzal is, hogy Rembrandt, illetve a szürrealisták és dadaisták egyaránt foglalkoztak állatokkal, csontvázakkal és bizarr anatómiai motívumokkal.
ROA nem naturalista: az állatai az ő értelmezései. Nem a százszázalékos anatómiai pontosság a cél, hanem hogy a figura kétségtelenül az a faj legyen. Képeit az arány és a lélek vezeti.
Bár ő maga Banksyvel ellentétben könnyebben lenyomozható, mégis őrzi anonimitását. A névtelenség számára a graffiti szabadságeszményének része: annak a jogának, hogy a kép beszéljen a szerző helyett. ROA számos alkalommal elmondta, hogy szívesen állít ki a galériás közegben és vesz részt streetart projektekben, de ez neki túl steril és hermetikus. Szerinte a galériák világában minden viszonylagos. Kommunikáció, marketing, és divathullámok befolyásolják. Az utca nyers közege nem mentes a középszerűségtő – rajzok és fújások tömkelege –, mégis a spontán véleménynyilvánítás terepe marad. Lesz mindig egy underground réteg, amely szűri és feljebb emeli a közeget: nem a pénz mozgatja, hanem az öncenzúrától való megszabadulás, a gesztus szabadsága.
