Manapság a celebek és mondvacsinált hírességek korszakában noha tudjuk, hogy csupán egy marginális olvasótáborhoz szólunk a kultúra kicsiny szigetén, továbbra sem adjuk fel a célkitűzést, hogy lenyűgöző művészeti tevékenységekről számoljunk be nektek kedves, – nyugodtan tapsoljátok meg magatokat, mert a tömeg úgy sem fog – korántsem hétköznapi olvasóink. Jóllehet a zenei elemzéseket, a könyv- és filmajánlókat fogyasztjátok a legnagyobb lendülettel, azért a fotóművészek portréi is rendszerint megértő szemekre találnak köztetek. Mai portrénk főszereplőjeként ezúttal Alex Webbre esett a választásunk, aki szerint az utcai fotózás 99 százaléka a kudarcról szól. Ehhez képest kifejezetten sikeres karriert futott be.
Mielőtt elmélyednénk egy komoly fényképészeti portfólióban vázoljuk fel pár mondatban, hogy mégis kit prezentálunk ma számotokra.
Alex Webb 1952-ben született San Franciscóban, majd röviddel ezután családjával New Englandbe költözött. A Harvard Egyetem történelem és irodalom szakán végzett, ezt követően a Carpenter Center for the Visual Arts-ban tanult fotográfiát. Még az egyetemi évei alatt részt vett az Apeiron fotóműhelyben (NYC), melyen a Magnum-fotós Charles Harbutt tartott előadást, akinek nem mellesleg „Travelog” című könyvében olvasható a valaha írt egyik legjobb esszé a művészi igényű utcai fotográfiáról.
Webb a diploma megszerzése után 1974-ben kezdett el hivatásos fotóriporterként dolgozni. Képei olyan kiadványokban kaptak publicitást, mint a New York Times, a Life, a Geo, a Stern és a National Geographic. Egyébiránt Harbutt javaslatára adta be jelentkezését a Magnum Photos csapatához, ahová a legnagyobb meglepetésére kapásból felvételt nyert, majd 1976-ben teljes jogú taggá vált.
A kolibri nem csak egy madár…
Ha az alábbiakban látható fotókat elnézve azt hinnéd, hogy Alex Webb csak szimplán a várost járja és kattintgat össze-vissza, hátha összejön valami alapon és netán azt feltételeznéd, hogy erre elméletileg bárki képes lenne, akkor igencsak tévúton jársz. Különleges képeket készíteni borzasztó nehéz, és elképzelhetetlenül sok erőfeszítés árán sikerülhet csak. Példának okáért A fény szenvedése című könyvében 120 fotó található, ami 30 év termése. Négy kép évente.
Legtöbb kortársához hasonlóan Webb is fekete-fehér fotókkal kezdte a pályáját, de már az évtized végén színesre váltott. Haitin, a Karib-térségben és a mexikói-amerikai határon fotózva, az utcán zajló élet és az ott tapasztalt energia hatására jött az elhatározás. Egy olyan helyen találta magát, ahol a színek fontos szerepet játszottak, jóformán beágyazódtak a kultúrába. A színek játéka extra jelentéstartalommal ruházza fel képeit, amelyek fokozott intenzitást és érzelmeket kölcsönöznek fotóinak. És arra pedig, hogy a pillanat művészetét mennyire nem a véletlen szüli, arra a Benjamin Button című film egyik jelenetéből hozunk egy tökéletesen ideillő idézetet:
„A kolibri nem csak egy egyszerű madár. A szíve 1200-at ver egy perc alatt, és nyolcvanat csap a szárnyával egy másodperc alatt és ha lefogod a szárnyát, hogy ne repülhessen, akkor tíz másodpercen belül meghal. Ez bizony nem egy átlagos madár, hanem egy valóságos csoda. Mozgóképpel lelassítva a szárnyait tudjátok mit láthattok? A szárnyai nyolcas alakzatban mozognak, ami nem mást jelöl a matematikában, mint a: végtelent.”
Az utcai fotózás kifejezés a különböző emberek számára más-más jelentésel bír. Garry Winogrand, akit sokan az utcai fotográfia megtestesítőjének tartanak, nem is szerette különösebben ezt a kifejezést. Webb esetében az utcai fényképezéshez való hozzáállását nagyrészt a kíváncsiság és az ösztönök vezérlik, nem pedig az intellektus. Egy fotóriporter többnyire azért indul útnak, mert egy konkrét téma vagy „történet” jár a fejében; egy konceptuális fotóst gyakran egy ötlet vezérel.
Az utcai fotós ezzel szemben a lehető legkevesebb előítélettel közelít meg egy helyet, vagy helyzetet, amire megpróbál vizuálisan reagálni. A legtöbb utcai fotózás nyilvános helyeken történik – de nem feltétlenül mindig az utcán. A privát pillanatok, a félig nyilvános helyeken legalább annyira utalnak a fotós belső világára, mint a tágabb világra. Webb pályafutásának elején fontos szerep jutott az irodalomnak. Graham Greene és Márquez regényei és novellái alapján döntötte el, merre induljon neki, lévén a legelső ismereteit egy adott térségről irodalmi művekből szerezte meg.
És ha már nekindult, azt kivétel nélkül fekete pólóban teszi, mivel a fényképezőgépe is fekete, így kevésbé tűnik fel, ha a nyakában lóg. Szeret annyira észrevétlen maradni, amennyire csak lehet, nem beszéélve arról, hogy a fekete viselet megkönnyíti a reggeleket is, mert nem kell eldönteni, mit vegyen fel aznap az ember.
Arra a kérdésre, hogy mi az oka annak, hogy szinte minden képe horizontális formátumú, rövid választ adott: így látok. Humorosan azt szokta mondani, hogyha a szemei egymás felett lennének, akkor biztosan a vertikális képet szeretné jobban.
A kompozíciók született mestere
Fényképein Webb eleinte ösztönösen, majd később tudatosan használta a tér és a formák eklektikus viszonyát, ahhoz, hogy érdekes és izgalmas alkotásokat hozzon létre. Felvételei tele vannak rétegeződésekkel és textúrákkal, amelyek mélységet adnak a fényképeihez. Az apró pitiáner részletek és a pillanatok tökéletes összehangolása segíti ugyanis elmesélni azokat a történeteket, amelyeket az általa bebarangolt városok rejtenek szerte a világon. Talán ezért is választotta utazásai céljául a déli államokat, mivel az USA északkeleti részén fekvő New Englandben a dolgok zárt ajtók mögött történnek.
Egyszerre kell éreznem a teret, a fényt, a színeket, a formát és a jelenetet.
Nem gondolkodom, hanem érzem az utcát. Engem ezeknek az elemeknek
az érzelmi és érzéki hangulata érdekel. – Alex Webb
Mégis mit gondolhat egy profi fotós a mobilkamerák világáról?
A kezdetekkor Webb még azon kiváltságosak közé tartozott, akik profi fényképezőképpel bármit le tudtak kapni, ami csak megragadta a fantáziájukat. Manapság ezzel szemben bárki képes rögzíteni egy tökéletes pillanatot, hiszen mindannyiunk zsebében lapul egy mobiltelefon, ami legalább olyan képalkotást tesz lehetővé, mint pár évtizede egy csillagászati összegbe kerülő profi masina. Alex Webb azonban ezen a felvetésen csak huncutul mosolyog és látszik rajta, hogy nem félti a kenyerét tőlünk. Így vélekedett erről nemrégiben a New York Times hasábjain:
„A profi kamerákkal felszerelt mobilok elterjedésének kifejezetten örülök, hiszen kis túlzással így nincsenek rögzítetlen jelentőségteljes pillanatok, ám attól cseppet sem tartok, hogy többé ne tudnék olyan momentumot megragadni, amiket senki más nem lát meg.”
Az örök misztikum
Webb képeinek többsége talányos, sőt egyenesen misztikus légkört árasztanak magukból. A pillanatképek és az azokon szerepelő egyes emberek megörökítése mellett azonban mindig megtalálhatunk egy sokkal komolyabb értéket és üzenetet. Kompozíciói a lélek mélyére hatolnak és megmutatják az örömöt, a fájdalmat, a reményt és a melankóliát, melyek az egyes emberi életek elhanyagolhatatlan fundamentális alkotóelemei.
„A fotóknak kell mesélniük, amikor nincsen szükség a szavakra.” – Alex Webb.
Túl a pillanaton
Alex Webb azon túl, hogy az elkapott pillanatok mestere, sokkal többet tett a mai modern fotóművészetért, hiszen az általa elkapott utcákból sugárzott hangulatok befogadásának művésze is egyben. Képein gyakran megjelenik a városi zaj és káosz és mindezeknek a világoknak a perzselő fénye és vibráló színei, amelyek tökéletesen kontrasztosak a nyugalmat és békét magukból árasztó pillanatokkal. Képei ezáltal az élet teljességét tükrözik, rámutatva arra, hogy a városi környezet tele van ellentétekkel és konstans változással – mindezt a pillanat tört része alatt megörökítve, vagy ahogy erről a zseniális amerikai író Eugene O’Neill fogalmazott egy évszázada:
„Egy másodpercig látsz: látod a titkot, hiszen te vagy a titok és
egy másodpercre mindennek jelentése van, mielőtt végleg elillan.”
