Fontos még itt, a legelején leszögezni, hogy Edvard Munch szerette a kutyákat. Volt is neki, de ezzel az egyel, a szomszédja, Axel Gunnerud házőrzőjével, a rossztermészetű Rolle-val egyáltalán nem jött ki. Tehetetlen dühében több rajzot, festményt is készített róla, ha már megszabadulni, minden próbálkozása ellenére képtelen volt tőle.
Történetük – egyik – főszereplője a norvég expresszionizmus világszerte ismert alakja, Edvard Munch, akit általában a Sikoly című festményével szoktak azonosítani. Kivételesen gazdag életművének jókora részét azonban grafikák (rajzok, különböző nyomatok) alkotják, melyeken gyakorta a mindennapi élet apró, mások számára tökéletesen lényegtelen rezdüléseit örökítette meg. A nagy egész mégis ezekből a hányaveti firkálmányokból áll össze, és ezen, mondjuk úgy, skicceknek hála kicsit bepillanthatunk a Munchot körülvevő, letűnt világba. A világba, ahol – egy darabig legalábbis – a szomszéd nagytestű, utcagyőztes kutyája, Rolle volt az úr.
Rolle-nak a keserves kölyökkorát még keservesebb felnőttkor váltotta. Talán ennek tudható be, hogy nem különösebben szívlelte az embereket. Első tulajdonosánál, egy Schumacher nevezetű gazdánál láncra verve nőtt fel, simogatás helyett néha ütések, néha rúgások záporoztak rá. Ennek ellenére töretlen hűséggel, félelmet (és szeretet) nem ismerve őrizte Schumacher házát, illetve annak közvetlen környezetét. Későbbi tulajdonosa, Axel Gunnerud, így emlékezett vissza az első találkozásaikra.
„Akárhányszor beléptem Schumacher kapuján, mindig azt hittem, élve fel akar falni. Zabolátlan volt, állandóan a fogait vicsorgatta.”
Gunnerud, a gazda halála után némi unszolás hatására magához vette a kutyát, habár maga sem volt százszázalékosan meggyőződve arról, hogy ők ketten akár össze is szokhatnak. Pedig éppen ez történt. Nyolc napig ugyan sanyargatták egymást, de aztán egyre inkább összerázódtak, míg végül elválaszthatatlan barátok lettek. Happy End. Vagyis az lett volna, ám Rolle Gunnerudon kívül mindenki másban ellenséget látott, legyen az ember, állat, tökmindegy. Gyakorta szökött ki a kerítésen, állandó rettegésben tartva a környéken lakókat. Ekelyben, Oslo külvárosában járunk egyébként – itt vett 45 holdas birtokot Munch 1916-ban, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy nyugalomban tölthesse idejét, távol a város zajától. Csakhogy a szomszédjában élő Rolle ebben egyáltalán nem volt partner. Olyannyira nem, hogy Munch a következőket jegyezte fel:
„Feltétlen ki kell emelnem, hogy Gunnerud kutyája az egész közösségre veszélyt jelent. Azt gondolja, Gunnerud házának teljes utcáját védelmeznie kell. Engem esténként többször megtámadott, az otthonom előtt.”
Elkerülhetetlennek látszott tehát, hogy előbb vagy utóbb a kutya kárt tegyen valakiben. Nem tudni pontosan ki volt az első áldozat, de az biztos, hogy Munchot és a helyi tejesfiút is megharapta, méghozzá mindkettőjüket a lábukon. Ez volt az utolsó csepp a pohárban: a festő feljelentette Gunnerudot a rendőrségen, amivel hosszan tartó háborúskodás indult meg kettőjük között. De ne szaladjunk ennyire előre!
Gunnerud kisvártatva büntetést kapott hatóságoktól, ám Munch korántsem volt elégedett az eljárással. Az ítélet szerint a kutyának szájkosarat kellett „hordania”, de azt olyan lazán kötötték fel rá, hogy abból játszi könnyedséggel kiszabadította magát. Munch visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a szankciókat követően öt postásnak tépte le a gatyáját a továbbra is szabadon garázdálkodó Rolle, hiába volt – elviekben – még meg is kötve…
A kialakult helyzeten ez nyilván nem sokat segített. A festő folytatta az elkeseredett harcot, miközben Gunnerud ellencsapásba lendült. Udvarias hangú levelet küldött szét a szomszédjainak, Munchot kivéve. Ebben megígérte, hogy a jövőben minden tőle telhetőt megtesz a kutya féken tartásának érdekében, valamint külön kitért arra, milyen vadiúj, a speckónál is speckóbb szájkosarat szerez majd be, mivel az előző finoman szólva sem vált be. Az emberek hittek neki, így Munch egyedül maradt Gunnerud-dal szemben. Ez azonban kicsit sem szegte kedvét, sőt, ha lehet, még elhivatottabb lett. Az amúgy közismerten heves, szőrszálhasogató művész ismét feljelentette szomszédját, de a rendőrök – megrökönyödésére – ezúttal kevésbé voltak segítőkészek. Kikérdezték; kit, mikor harapott meg újabban az eb, erről azonban Munch nem tudott hitelt érdemlően számot adni.
Hiába bizonygatta, hogy Rolle ettől függetlenül ugyanolyan veszélyes, még ha mostanában őt speciel egyszer sem tépte meg. És mivel más bejelentés nem érkezett, az ügy tulajdonképpen nyugvópontra került. Nem úgy Munch lelkivilága, habár valószínűleg eddigre belátta, kár tovább erőlködnie. Továbbra is bőszen levelezgetett ugyan Gunnerud-dal, de Rolle maradt a helyén, mint ahogy Munch is. (Végül nem költözött el a kutya végett, pedig többször kilátásba helyezte.)
Munch időközben jó pár grafikát (köztük néhány gúnyrajzot), illetve festményt készített Rolle-ről, tulajdonképpen megőrizve ezzel őt az utókornak. Ezen szándékosan karikaturisztikus jegyeket viselő műveit jóval a kutya halála után, 1938-ban egy Osloban rendezett kiállítás keretein belül be is mutatta a nagyérdeműnek, sok más képe mellett.
Happy end?
