A land art művészei mindig is ösztönösen keresték az érintetlen, vad szépségű tájakat, hogy aztán ott hagyják múló nyomaikat az örökkévalóság peremén. Robert Smithson például a Utah állambeli Great Salt Lake végtelen víztükréhez zarándokolt el, Michael Heizer álmai a nevadai sivatagba vezették, míg Richard Long-ot a skót felföld, Nepál erdei és India törzsi vidékei vonzották. David Popa ezt a hagyományt egészen új szintre emeli azzal, hogy alkotásait a világ legzordabb tájaira viszi: olykor a Balti-tenger sodródó, olvadó jégtábláira, máskor pedig Norvégia szakadékokkal szabdalt gleccsereire fest.
Ahogyan az őskori barlangfestők, Popa is csak azt használja, amit a föld ad: faszenet, agyagot, őrölt kagylóhéjat, amelyet a hely forrásvize old festékké. Nincs kötőanyag, nincs semmi, ami az örökkévalósághoz rögzítené ezeket a képeket, így alkotásai élettartama kizárólag az anyatermészet szeszélyétől függ.
Van, amelyik napok alatt eltűnik, mások hónapokig kitartanak, mielőtt végleg eggyé válnak azzal, amiből születtek. De épp ez a mulandóság az, ami Popát leginkább vonzza. Ezek az aprólékosan megalkotott földi freskók – amelyeket drónnal örökít meg, mielőtt eltűnnek – egyszerre emlékeztetnek minket létünk rövidségére, és arra a csendes, ám feltartóztathatatlan titokra, amely minden élet mélyén lappang.
Minden egyes vonásával mintha egy ősi emlékezetet idézne meg, amelyet még nem fedett be a városok zaja, s amelyet mi, modern emberek, többnyire már csak sejtéseinkben hordozunk.
David Popa New Yorkban született és nőtt fel, jelenleg Finnországban él. Édesapja hivatásos művész volt New Yorkban, aki a korai 80-as évek graffiti korszakában Conan néven szerzett magának hírnevet. (Albert Popa alkotásai ITT láthatók). A művészetek iránti érdeklődése az apjával folytatott szoros mentorálásból fakadt, aki már viszonylag korán beavatta őt a hagyományos festészet rejtelmeibe. „Gyakran jártam édesapámmal a Metropolitan Művészeti Múzeumba (MET), ahol leültem, és papírra vetettem a szobrokat és festményeket, amelyeket ott láttam.”
Miután David 2014-ben lediplomázott a Gordon főiskola művészeti szakán Finnországba költözött, hogy festészetet tanuljon az ország egyik legnevesebb intézményében, az Aalto Egyetemen. Egy hátizsákos túra alkalmával gondolkodott el azon, hogy miként tudna közvetlenül a hegyoldalra alkotni, ezáltal összeegyeztetve a street art dinamikáját a természet ősi, nyers világával. Azóta is az vezérli, hogy új környezetekbe vigye el a művészetet, és abból építkezzen, amit a természet tanít neki.
Az évek során egy lassú, hat évig tartó fejlődési folyamat vezetett el odáig, hogy teljes mértékben az efemer land art mellett köteleződjön el. Gyermekkorának meghatározó élménye volt, hogy családjával szinte minden hétvégét a Long Island-i természetvédelmi területen töltöttek, ahol legszebb emlékei születtek. Ahogy érett, egyre erősebbé vált benne a vágy, hogy a természetet beemelje művészetébe.
„Ha őszinte vagy önmagadhoz, és hagysz időt és teret, azok a dolgok, amelyek gyerekként
lelkesítettek, felnőttkorban is visszatérnek. Vagy legalábbis így kellene lennie a művészek
esetében, akik mindig az egyedi hangjukat keresik.” – vallja Popa.
Helyszíneit a különleges textúrák és a rejtett élet jelei alapján választja ki, bár soha nem tudja előre pontosan, mit fog alkotni. Sokszor csak akkor derül ki számára, miért vonzotta az adott téma, amikor már dolgozik rajta. Drónjával felvételeket készít a potenciális helyekről, majd fotóbankok képeivel kombinálja, hogy megtalálja az ideális kompozíciót. Az alkotás során vagy a táj természetes formáit követi, vagy jelöléseket készít, amelyeket referenciapontként használ. Számára minden projekt egy régészeti feltáráshoz hasonló, mintha valami régen eltemetettet hozna a felszínre.
Műveit bár gondosan dokumentálja, mégis múlékonyságuk adja igazi erejüket és misztikus jellegüket. Maga is úgy látja, hogy ez a mulandóság a munkáinak legfőbb témája. Az emberi lét rövidsége és múlékonysága talán a legnagyobb rejtély – bár amikor elkezdte alkotói útját, ez még nem volt tudatos benne. Később, a természetben alkotva vált számára egyértelművé, hogy a nyers, természetes anyagok, az állatok és a végtelen terek szépsége milyen mély érzelmeket vált ki belőle. Sokszor könnyekig meghatódik, amikor ráébred: létezésünk sokkal többről szól, mint puszta túlélésről és önfenntartásról. Úgy érzi, mintha szívünk örökkévalóságra lenne teremtve.
A körforgás ábrázolása – a vászon a föld, a festék madárszar, guano, faszén és mészkő
Popa munkája az antropológia birodalmába igyekszik belépni, mivel munkáihoz ugyanazokat a nyersanyagokat használja, amelyek a 40 000 évvel ezelőtti barlangfestményeken is fellelhetőek. A helyszínen található természetes pigmenteket használja, például szén, színes agyag, őrölt kagylók, denevér és madárülülék, fű, vasoxid.
Az eszközök kifejlesztése is a művészi folyamat része volt. „Nagyon egyszerű volt!” – meséli. Kerti permetező spray-ket vásárolt, amelyek eredetileg növények vízzel való permetezésére szolgálnak, majd ezekbe krétát és faszenet kevert. Egy speciális szűrőt helyezett a tartályba, így tulajdonképpen saját festőeszközt alkotott. Ez a keverék könnyen megtapadt azon a felületen, amelyre festett, de idővel – ahogyan az időjárás változott – lassan eltűnt. Mulandó volt, és ez tette igazán élővé. Gyakran előfordul, hogy amikor megérkezik egy helyszínre, még fogalma sincs, mit fog ott alkotni. Amit az adott térben érez, és amit az sugároz felé, az határozza meg végül, milyen mű születik.
TRANSCENDENCE: Earth Artist Unraveling Life’s Mysteries (Full Documentary)
A street art világában kezdetben nehéz volt számára elfogadni, hogy munkáit mások gyorsan átfestik. Később rájött, hogy ez ennek a világnak a természetes része, és végül megszerette az efemertitást, hiszen ráébredt, hogy ezek az alkotások nem az örökkévalóságnak készülnek – csak a videók és fotók őrzik meg őket.
Ez a mulandó, mégis eleven kapcsolat a természettel az, ami Popát igazán elbűvöli, és
egyben arra ösztönzi a szemlélőt, hogy elgondolkodjon saját életének törékeny természetén,
miközben rácsodálkozik annak mély titkaira és mindennapi, mégis rendkívüli csodáira.
Portré egy elmozduló jégdarabon
Hogy miért éppen ezeket az eldugott, északi szigeteket választja monumentális alkotásaihoz? „Mert ott minden adott. Csak beledobálom a hátizsákomba a krétát, faszenet és a spray-ket, felpattanok egy paddle boardra, átevezek egy szigetre, és a helyi forrásvizet használva egyedül létrehozok egy hatalmas alkotást.” Az ilyen munkáknál az idő is ellenség: „A vízszint bármikor megemelkedhet, vagy eleredhet az eső, ezért villámgyorsan kell dolgoznom. Ez az egész alkotást egyfajta kalanddá változtatja, mert pontosan tudod, hogy van egy szigorú határidőd – például tíz órán belül be kell fejezned.”
Prometheus – David Popa
Tavasszal különösen szeret festeni a jégtáblákra, amikor azok repedezni kezdenek a melegedő nap alatt. „Ilyenkor az adrenalin szintem az egekbe szökik, a vér pezseg az ereimben. Szinte olyan érzés, mintha extrém sportot űznék. Ugyanazok az érzelmek járnak át.” – mondja nevetve.
Adrift – David Popa
David Popa művészi világa elsősorban a portréfestészet köré épül – de nem a klasszikus értelemben. Képei gyakran szokatlan, természetes felületeken születnek meg. „Sokan street artként hivatkoznak a munkáimra, mások graffitiművésznek neveznek” – mondja. „Pedig nem vagyok graffitis. Egyszerűen csak a festékszórót használom falfestményekhez.”
Popa saját identitását inkább a Slow Art Movement, azaz a lassú művészet mozgalma mentén határozza meg – egy olyan szemléletet követ, amely a tudatos, elmélyült műélvezet fontosságát hangsúlyozza. Hasonlóan a Slow Food mozgalomhoz, ez az irányzat is arra ösztönöz, hogy ne gyorsan fogyasztható vizuális élményként felfaljuk az alkotásokat, hanem időt szánjunk rájuk, megfigyeljük, értelmezzük, és valódi kapcsolatot alakítsunk ki velük.
Popa művészi gyakorlatának két arca van, és ezt ő maga sem tagadja. Nyíltan beszél arról, hogy az egyik eszközéhez – a spray-festékhez – való viszonya kettős. „Nem fogok hazudni: imádom a festékszórót” – mondja. „Tudom, hogy sokan kerülik a használatát a káros hatásai miatt. Senki nem szeret védőmaszkban dolgozni, de az a vizuális gazdagság, amit ezzel az eszközzel létre lehet hozni – a színek átmenete, a textúrák játéka – lenyűgöző.”
A másik oldalon a természetes festékek sorakoznak, ami eleinte csak azt az igényét elégítették ki, hogy ne rongálja gyári festékekkel a természetet.
Jelenleg ott tart, hogy természetes pigmentek dióolajjal történő használatát is tanítja. Saját magának készít ecseteket nádból, és az erdőben elhullajtott madártollakból, talált anyagokból. Természetes földpigmenteket használ festékként, sőt saját lebomló papírt is készít.
David Popát nem a pop art és az alkotásai utóélete, hanem maga az alkotás folyamata érdekli. Aztán a többi az enyészeté lesz, és pont ettől eredeti és megismételhetetlen.
