A gyurmafigurák világa formálható, kézzel gyúrható. Adam Elliot a saját képünkre formálja filmjei szereplőit. Saját hibáinkat gyúrja össze bennük.
Adam Elliot gyurmabábjaival az egyszeri ember hibái, társadalmi betegségek, 21. századi tünetek és az együttélés okozta sérülések részletgazdag tükörképét vetíti elénk. Telve olyan felismerésekkel, amiben mindenkinek felvillan a jussa. A szomszéd ember az, vagy az iskolai tanár, anyád, apád, a kollegád a távolabbi asztalnál vagy az, akinek az e-mailedet címzed. Mindenkiben ott van a hiba, amivel együtt kell élnie, és amikkel találkozol nap mint nap rajtuk keresztül. Hacsak nem ismersz rájuk éppen magadban!
Adam Elliot, az Ausztrál stop-motion animációs író, rendező és producer pusztán hat filmet készített eddig, ebből öt rövidfilm, és három közülük a 7 percet sem éri el (Uncle, Cousin, Brother). Mégis az összes filmjével együttesen több mint hétszáz filmfesztiválon vett részt, és több mint száz díjat kapott, köztük a Harvie Krumpetnek járó Oscar-díjat.
Elliot szerzői filmesnek nevezi magát, és minden filmje melankolikus, amolyan keserédes hangulatú. Nem foglalkozik kereskedelmi munkával, és kizárólag saját filmprojektjein dolgozik. Híres a hagyományos „kamerán belüli” technikák használatáról, ami azt jelenti, hogy minden kellékkészlet és karakter „igazi” miniatűr, kézzel készített tárgy. Nem használ digitális kiegészítéseket vagy számítógéppel generált képeket vizuális esztétikája javítására, kizárólag a vágásra és a hangrögzítésre. Neves színészekkel dolgozott már együtt, mint Philip Seymour Hoffman, Geoffrey Rush, Eric Bana és Toni Collette. Az analóg művész ideges attól, ha képernyő elé kell ülnie. Sokkal jobban szereti összepiszkolni a kezét egy kis festéssel és faragással.
1972-ben született egy ausztrál garnéla farmon. Apja cirkuszi bohóc volt, akrobatikus jellegű, anyja fodrász. Miután a garnéla farm tönkrement a család Melbourne-be költözött. Elliot egész gyerekkorában apró bábokat készített, amiket ilyen-olyan talált tárgyból rakott össze. Szerintem épp olyanokat, mint Mary Noblet-jei. Biztosra veszem, hogy a chipszes zacskók zsugorítását a sütőben, még gyerekkorában találta ki
Sokan tartják gyerekmesének a gyurmafilmeket, de Elliot ezzel mit sem törődik: „Van úgy, hogy egyszerűen el akarok mondani egy történetet, és csak aztán töröm a fejem azon, hogy ki is az én közönségem”
A film hosszúságával ugyanez a helyzet. Sosem tervez előre. Hagyja a történetet önmagában élni, és minden szereplőjének megadni a lehetőséget, hogy addig tartson a film, ameddig a története tart. Harvie Krumpet-et eredetileg ugyanúgy 5-10 percesre tervezte ahogy korábbi produkcióit, mégis majdnem fél órás lett. Mary és Max történeténél már vigyázni kellett, hogy ne haladja meg a 100 perces lélektani határt, ami Elliot szerint egy animációsfilm nézésének a tűrésküszöbe.
Clayography
Hogyan lehetne magyarul lefordítani azt a szót, ami az életrajzból (biography) és a gyurmából (clay) lett összegyúrva? Gyurmával animált életrajzok.
Nekem a gyurmazófia azért tetszik, mert mégse gyurmarajz, aminek teljesen más jelentése lehetne, de közelít az eredeti szándékhoz. Adam Elliot egyedi termékként le is védette ezt a kifejezést. Saját elmondása szerint főtevékenysége amúgy is különböző dolgok összegyúrása. Számára minden díszlet, minden támaszték, minden szereplő báb egy valódi, kézzelfogható tárgy. Az ég festett vászon, az esőhöz horgász zsinórt használ, a tűz pedig piros celofán. Minden kézzel készült és minden 100% fényképezőgéppel rögzített valód filmkocka.
Míg a mainstream, a hollywoodi animáció világa tele van pazarul készített, csúcskategóriás CGI rajzfilmekkel és vizuális effektusokkal, addig a stop-motion világa kissé old school-nak tűnhet. Bár még messze van attól, hogy elavultnak tekintsék, a kézzel készített bábok használata már-már ritkaságnak számít a kortárs moziban.
A kidülledt szemű ingatag figurák, göröngyösre faragva kicsit hátborzongatóak, betegesek, akár egy ősember. De közelebb kerülve hozzájuk, jobban megismerve őket igazán a szívünkhöz nőnek és jókat nevetünk rajtuk, velük. Mindegyiknek van valami defektje: az egyik süket a másik lengyel, alzheimere van vagy alkoholista, kitaszított és magányos, a legtöbb esetben halmozottan jelen van minden difi. A 2023-as filmjének főszereplője egy canberrai kényszeres gyűjtögető lesz. Az empátia, amivel a film felénk fordítja a bábot nem elnéző, inkább kíméletlen, ahogy feltárja ezeknek az embereknek a lelkivilágát és a megértés által igyekszik közelebb hozni őket hozzánk.
Egy magányos ausztrál kislány barátsága a New York-i Aspie-val
Tegye fel az a kezét, aki levelezett életében valaha! A hagyományos értelemben vett postai úton küldött és megkapott üzenetváltásra gondolok. Micsoda varázsa van annak! A mai napig őrzők néhányat közülük! Sajnálom ez utóbbi generációt, akinek már nem lehet része ilyesmiben. Bár az iskolai házi-levelezés most is megy. Gyakran párok is megosztják egymással a gondolataikat papíron, ha közös megoldásra akarnak jutni egymással. De hova lennének költőink, nagyjaink gondolatai, ha nem vallották volna meg őket egy bizalmas papírlapon a boríték intimitásába burkolva?
Mindenkinek megvan az igénye a bensőséges közlendőre, titkok elsuttogására, akár egy jó
e-mail vagy chat váltásra, ha nem egy fincsi fb üzire. Egyszóval egy barátra a zsebben.
A Mary és Max megszületése, épp erre a mindenkiben ott rejlő igényre épül.
Mary egy magányos, csúnyácska kislány Ausztráliában, akinek az anyja alkoholista kleptomán, apja pedig minden szabadidejét madarak preparálásával tölti a fészerben, baileys-t kortyolgatva. Legjobb barátja a szomszéd agorafóbiás veterán nyomorék, aki soha nem hagyja el a házát és egy kakas, Etel. Kedvenc étele a dobozos sűrített tej.
Egyik nap a postán – míg anyukája épp borítékot „vesz kölcsön” – egy amerikai telefonkönyv kerül a kezébe, és unalmában azon elmélkedik, hogy vajon Amerikában is a söröskorsó alján találják-e a férfiak a babát, ahogy azt megboldogult nagypapi mondta neki, vagy esetleg náluk a kólás dobozból jön ki. Az az ötlete támad, hogy levelet ír egy találomra kiválasztott címre, tehát Max Horowitznak, hogy ezt megkérdezze tőle. Sorait így zárja: „Nagyon örülnék, ha válaszolnál, és a barátom lennél.”
Kezdetét veszi egy kisebb-nagyobb szünetekkel megszakított, élethosszon át tartó levelezés. Fordulatai többször viccesek, mint meghatóak, teljes odaadással nézhető fekete-fehér gyurmanimáció. Van benne néhány tagadhatatlanul Forrest Gumpos elem, egy kis szín-játék a Schindler listájából a Marytől kapott piros bojttal Max kipáján és pár Zabhegyező jellegű kérdés (Összemegy-e a bárány az esőben?).
„Aspies for freedom” – áll Max pólóján, mikor megvallja Marynek állapotát. Sorai egyszerűségüknél fogva megejtőek és érzékletesek:
„Valamit el kell mondanom neked, ami megmagyarázza, hogy miért hallgattam régóta. Minden korábbi leveled olvasásakor elég súlyos pánik roham tört rám. Ennek az az oka, hogy nemrég, miközben elmegyógyintézetben voltam, újfajta betegséget állapítottak meg nálam. A neve asperger szindróma, ami egy neurobiológiai pervazív fejlődési rendellenesség. Jobb szeretem úgy emlegetni, hogy ászpi, röviden. Pontokba szedem neked, hogy milyen az életem:
Első: Kaotikusnak és zavarosnak találom a világot, mert az elmém nagyon rendezett és logikus.
Második: Gondot okoz mások arckifejezésének a megértése
Kiskoromban csináltam egy könyvet, hogy segítsen, ha nem értem, mit látok. Bizonyos embereket a mai napig nem értek. Ivy-t is nehezen értettem a ráncai miatt és mert a szemöldöke nem volt igazi.
Harmadik: Csúnya a kézírásom és hiperérzékeny vagyok, ügyetlen, nagyon el fog a szorongás. Negyedik: szeretek problémát megoldani. Ivy mindig azt mondta, hogy ez jó dolog.
És végezetül ötödik: Nehezen tudom kifejezni az érzelmeimet.
Dr. Bernard Hazelhof azt mondja, az agyam hibásan működik. De egy nap lesz még gyógyszer a betegségemre. Nem szeretem amikor ezt mondja, nem érzem magam betegnek, se hibásnak, se gyógyítandónak. Büszke vagyok az állapotomra. Olyan mintha meg akarnák változtatni a szemem színét.
Azonban van egy dolog, amin tényleg szeretnék változtatni. Bárcsak tudnék rendesen sírni. Csak erőlködök és erőlködök, de hiába, semmi nem jön ki. Sírok amikor hagymát szeletelek. De az nem számít.”
Max jellemén keresztül kicsit közelebb kerülhetünk Greta Thunberg megértéséhez:
„Nem értette, hogy miért ő az, aki kilóg a sorból, és mindenki mást normálisnak tartanak. Az emberek végtelenül észszerűtlenek. Miért dobják ki az ételt, miközben Indiában éhen halnak a gyerekek? Miért irtják ki az esőerdőket, miközben kell az oxigén? És miért van a fránya buszmenetrend, ha a busz sosem jön időben?”
A komoly téma és a komor képi hatás ellenére ez egy hangosan nevettető produkció, és emellett nagyon megható. Max sorait nem lehet körbe írni, muszáj idéznem:
„Amikor megkaptam a könyvedet, az érzelmek az agyamban úgy egymásnak feszültek mintha centrifugában lettek volna, olyan fájdalom járt át, mint amikor véletlenül összetűztem a számat. Azért bocsátok meg, mert nem vagy tökéletes. Vannak hibáid. Ahogy nekem is. Mert senki sem tökéletes. Megbocsátok a lakásom előtt kéregetőnek is. Fiatal koromban úgy szerettem volna bárki más bőrébe bújni… A pszichiáterem szerint, ha a lakatlan szigeten élnék, hozzá kéne szoknom a saját társaságomhoz, ahol csak én vagyok és a kókuszok. Azt mondja, hogy el kell fogadni önmagamat. A hibáimmal együtt. Mert a hibáinkat nem mi választjuk meg. Velünk születnek. Ezzel meg kell békélnünk. Azonban a barátainkat már megválaszthatjuk. És nagyon örülök, hogy téged választottalak.
Dr. Bernard Hazelhof azt is mondta, hogy mindenki élete olyan, mint egy rém hosszú járda. Van, akié jól kikövezett. Másoké, mint az enyém, repedésekkel, banánhéjakkal és csikkekkel teli. A te járdád az enyémhez hasonlít, csak talán nincs annyi repedés rajta. Remélem, hogy egy nap az útjaink keresztezik egymást, és megiszunk együtt egy doboz sűrített tejet.
Te vagy a legjobb barátom. Te vagy az egyetlen barátom.
Amerikai levelező társad, Max Jerry Horowitz.
UI: Nemrég tökéletes állást kaptam. Íztesztelő. Csak annyi a dolgom, hogy egyek és pipálgassak.”
Talán nem lőttem le minden poént (sokat nem!). A film konklúziója pedig ez lehetne: Az isten szerelmére! Levelezzetek! Lessétek a postást! (Ne csak a csekket hozza az a szerencsétlen!) És írjátok ki magatokból tollal!
