Az igazi Basquiat nyomában

Kapásból a cikk legelején muszáj leszögeznem, hogy ez nem az a Basquiat-írás lesz, amit feltétlenül kedvelni fogsz, kiváltképp ha nagy rajongója vagy. Basquiat mára Dalí, Warhol, Picasso és Van Gogh mellett egyfajta kötelező művészeti alap minimum, a trendkánon részévé vált. Anélkül, hogy esztétikai vitákba bocsátkoznánk, egyáltalán nem biztos, hogy a fentebb felsorolt sztárfestők bármelyikével is egy szinten van. Talán csak Warhollal, a nagy „sarlatánnal” említhető egy napon.

A következőkben a Boom for Real: The Late Teenage Years of Jean-Michel Basquiat című dokumentumfilm lesz fókuszban, ám ennél mégis többről van szó. A korai évek feldolgozása jól mutatja, hogy Jean-Michel Basquiat minden áron híres akart lenni. Elsősorban nem is festőként, hanem csak pusztán híres emberként szeretett volna bekerülni a köztudatba. Életműve végül sajnos összefonódott a legmocskosabb művészeti biznisz, a „halottipar-hype” műkereskedőinek manipulációival. Története sokkal izgalmasabb lett volna, ha nem hagy itt bennünket ilyen fiatalon, mert egészen biztosan voltak még ászok vagy cinkelt lapok az ingujjában. Eddig felmagasztalt ikonként ismerted Basquiatot, most ismerd meg magát az embert.

Boom for real?

A The Late Teenage Years of Jean-Michel Basquiat nem ígér mást, mint amit a címe sejtet: betekintést nyerhetünk a kallódó, munka és életcél nélküli hajléktalan fiú életébe. Megismerhetjük igaz barátait, a hírneve előtti éveit, továbbá, hogy miként formálta művészeti vízióját New York városa, valamint az 1970-es és 80-as évek végének tektonikusan változó művészeti kultúrája. A dokumentumfilm első negyede bemutatja azt a kaotikus városi környezetet, amelybe Jean-Michel született és felnőtt. Olyan benyomást keltve, mintha a film nem is Basquiatról szólna. És éppen ez benne a különleges. Festőnkről egy másik dokumentumfilm is készült, Jean-Michel Basquiat: The Radiant Child címmel, amely 7.7 pontot kapott az IMDB-n, míg a mi filmünk 6.7 pontot ért el. Ne hagyd magad megtéveszteni! Ha egy dokumentumfilm azzal kezdődik, hogy „a 20. század legjelentősebb festőjéről lesz szó”, akkor már kezdhetsz gyanakodni.

A Basquiat szó ma egy brand, nevének puszta említése is már szinte copywrite-os. Olyan ikonná vált, akit jóformán kritizálni sem lehet. Különös tekintettel az USA-ban, ahol már-már rasszizmusnak számít a bírálata, és azonnal támadások kereszttüzébe kerül, aki megpróbálja. A Basquiat korai tinédzser éveit bemutató dokumentumfilm ereje éppen abban rejlik, hogy az emberi oldalát mutatja be.

„Nem adtunk el semmit. Azért csináltuk, hogy szórakoztassuk magunkat és megmutassuk egymásnak. Nem a pénzről szólt. Jean-Michel azonban már ilyen fiatalon tisztában volt az értékével. Alig volt 18. Közülünk senki más nem gondolkodott így. Beszéltem erről Fab 5 Freddyvel, és ő azt mondta: „Tudod, akkoriban nem a pénzkeresés volt a cél. Nem a pénzről szólt, hanem az együttlétről és az önkifejezésről.” – meséli az egyik régi graffitis barát.

A film Basquiat hírnév előtti életét követi nyomon, bemutatva, hogyan formálta őt New York városa, az emberek és az őt körülvevő mozgalmak. Sara Driver rendező, aki maga is a New York-i művészeti szcéna tagja volt, soha nem látott alkotások, írások és fényképek segítségével, barátaival és más művészekkel együttműködve valós képet fest a művészről. Azok, akik ebből az időszakból ismerik, mint például Jim Jarmusch, James Nares, Fab 5 Freddy, Glenn O’Brien, Kenny Scharf, Lee Quinones, Patricia Field, Luc Sante és még sokan mások, őszintén nyilatkoznak róla. Ez teszi a filmet különlegessé, mivel kevesen mernek nyíltan beszélni róla.

Mi innen Magyarországról fel sem fogjuk, mennyire nagy és megközelíthetetlen,
márványszoborszerű ikon lett a laza, boglyas hajú srácból. Mert valójában ilyen volt.
A korszak gyermeke, nem pedig látnoka.

Ez a film New York City történetét meséli el a változás előtt. Sara Driver, aki maga is ismerte Jean-Michelt, készíthetett volna olyan trendi filmet, mint a Radiant Child, de ő inkább hiteles és szikár maradt. Az igazság mindig unalmasabb, mint a legenda. A rendezőnő az 1970-es évek alsó-Manhattanjének sűrűjében élt, amikor mindenki ott volt egyszerre. Ma már ez az old New York, de akkoriban valós, agresszív és veszélyes volt, halálosan veszélyes. Megannyi cikkünk készült erről a korszakról, érdemes megnézni a fotósok munkáit.

Jim Jarmusch, Talking Heads, Agnostic Front, Afrika Bambaataa, punk rock, a new wave szinti zenék, a New York hardcore mozgalom és a hiphop – ez volt New York az ellenkulturális mozgalmai csúcsán. És persze graffiti, graffiti, garffiti, tagek, firkák, throw upok mindenhol. Ezek a látszólag különálló körök valójában átfedték egymást. „A város ellenséges volt, ezért szükségünk volt egymásra a boldoguláshoz. Emberként közösségre van szükségünk.” – magyarázza Driver. „Ha nem működött a kapucsengő, felkiabáltál valakinek, és ledobta a kulcsot egy zokniba csomagolva. Fiatal, féktelen gyerekek összegyűltek ezekben a miniatűr stúdiólakásokban és olyan hotspotokban, mint a The Mudd Club, ahol drogokat, alkalmi partnereket és művészeti ötleteket osztottak meg egymással.” A kultúrát ez a végtelen sűrűség táplálta, és az együttműködés tartotta fenn. Ez volt az a környezet, amelyben Driver nagykorúvá vált, és amely elősegítette kreativitását. Ugyanez igaz Basquiatra is. Ezzel a bennfentes tudással Driver fejest ugrott a nyers és őszinte dokumentumfilm elkészítésébe. Beszélt anno Basquiattal is, valamint közös barátaikkal, szoba- és bandatársaikkal, régi ismerősökkel – bárkivel és mindenkivel, aki a közösségük tagja volt, és ismerte Basquiatot, mielőtt még nagyot gurított volna. Ezen interjúk csúcspontja a Boom for Real: The Late Teenage Years of Jean-Michel Basquiat.

Driver: grafitti, hiphop, a punk mozgalom– „Mindezek a dolgok hatással voltak egymásra, minden összefüggött. Ezért mutattam be őket a filmben. Nem lehet elválasztani egyik művészeti formát a másiktól. Úgy gondolom, manapság próbálják külön kategóriákba sorolni a művészeti ágakat, de minden művészeti forma kölcsönösen hat egymásra. Nem készíthetsz filmet anélkül, hogy ne néznél festményeket, láttál volna más filmeket vagy olvastál volna irodalmat. Ezek mind hatással vannak ránk és formálják a művészi kifejezésünket.”

1976-ban, amikor visszatértek Brooklynba, Basquiat az Edward R. Murrow középiskolában folytatta tanulmányait. Ebben az amúgy is nehéz időszakban teljes érzelmi bizonytalanságban élt, édesanyja hiánya mély űrt hagyott benne, így már kiskamaszként lázadozott. Tizenöt évesen megszökött otthonról, miután apja rajtakapta, hogy a szobájában füvet szív. Gyakran a Washington Square Park padjain aludt, ragasztózott és más káros szerekhez nyúlt, amelyek súlyosan károsították szellemi fejlődését. Végül apja felismerte a helyzetet, és a rendőrség segítségét kérte, hogy hazahozzák. Később felvették egy sajátos nevelési igényű gyermekek számára fenntartott iskolába, valamint egy alapítványi művészeti iskolába is járt, azonban mindenhonnan kicsapták.

Mentségére szóljon, hogy valóban érdekelte a művészet; Keith Haringékkel is úgy ismerkedett meg, hogy folyton művészeti iskolák környékén lógott. Aztán 17 éves korában ismét elhagyta otthonát, és egy nagyon ködös, bizonytalan időszak következett az életében. Barátoknál húzta meg magát, de volt, hogy hosszabb időre hajléktalanná vált. Később elárulta egy barátjának, hogy amikor otthonról megszökött, már tinédzserként férfi prostituáltként dolgozott a manhattani 42. utcában. Andy Warhol egyszer elmesélte, hogy Basquiat nem volt hajlandó elmenni vele és Keith Haringgel a Rounds-ba, egy meleg bárba, mert az rossz emlékeket idézett fel benne azokról az időkről, amikor muszáj volt pénzt szereznie.

Ezeket az életrajzi adatokat csak azért emelem ki, mert a cikk további részében úgy tűnhet, hogy esetleg neheztelek rá, amiért nagyon karrierista lett. Jean-Michel egy adott pillanatban elhatározta, hogy híres lesz és fel fog törni. Ezt az önéletrajzok nem fogalmazzák meg ilyen nyersen, talán csak a Boom for Real kivételével. Mindenképpen ki akart törni. Úgy vélem, a festészet csak egy volt a sok próbálkozás közül, ami végül bejött neki. Ha nagyon cinikus lennék, azt mondanám, még mindig jobb, mintha drogdílernek állt volna. Természetesen kimondottan értékelendő, hogy művészeti teljesítményével akart híres lenni. Ez ingatag talaj, de visszatekintve a legendás festő szemszögéből fontos megjegyezni, hogy Basquiat egyszerre próbálkozott zenével, költészettel, divattal, festészettel, képeslapbiznisszel és bármivel, amit alkotó emberként meg tudott valósítani. Most a festő rajongója visszakérdezhetne, hogy mi ezzel a probléma. Az, hogy nagyon is próbálta követni a trendeket. Nem igaz, hogy a saját feje után ment. Figyelte, mi az éppen felkapott, és mindenbe belekezdett, amiből sikert remélt.

Samo is here, Samo is everywhere

Basquiat először az 1970-es évek végén szerzett hírnevet a SAMO graffitis duó tagjaként, amelynek másik tagja Al Diaz volt. Sokan hosszú ideig Samo vagy Samoo néven ismerték őket. A csapat aktívabb, klasszikusabb tagelője Diaz volt, míg Basquiat rejtélyes epigrammákat és klasszikus szöveges graffitiket írt Manhattan-szerte, különösen a Lower East Side kulturális melegágyában, ahol a rap, a punk és a street art összefonódott.

Egyik elhíresült falfirkája, „The whole livery line bow like this with the big money, all crushed into these the feet”, arra utal, hogy a művészek a pénznek hódolnak be. Ez különösen érdekes, mert később Basquiat maga is meglehetősen anyagias lett. A SAMO története önmagában is figyelemre méltó, hiszen már a kezdetektől fogva egyedi graffitis stílust képviseltek, amely eltért az átlagostól.

Samo is coming

A „SAMO” kifejezés mögött két tinédzser, Jean-Michel Basquiat és iskolatársa, Al Diaz állt. A szó egy első poénjából származik, mint a „Same old shit” rövidítése. Eredetileg az iskolaújságba kezdtek írni és illusztrálni ezzel a névvel, hogy kifejezzék szorongásukat. Szellemes, zavarba ejtő és szembesítő volt, ami felkeltette az emberek figyelmét.

A „SAMO© MINT ISTEN ALTERNATÍVÁJA” és ehhez hasonló rajzokat készítettek. Ez rávilágít egy fontos graffitis problémára. Később mindenki büszkén emlegette, hogy ismerte a nagy Basquiatot, de a Boom for Realben elmondják, hogy valójában nem volt részese a klasszikus graffitimozgalomnak. Az olyan figurák, mint Seen és a Wildstyle-ban szereplők a hiphop részének tartották magukat, sajátos öltözködési stílussal, kódokkal. Ezzel szemben Basquiat inkább punkként öltözködött, industrial zenét, gitárzenét és jazzt hallgatott.

Így utólag könnyű azt mondani, hogy Basquiat már akkor is kilógott a sorból és eredetibb volt a többieknél, amikor a hiphop már a popzene részévé vált. De ezt árnyalni kell. Akkoriban a punkos, avantgard stílus volt a trend, és Cyndi Lauper és más popzenészek is így néztek ki. Valójában Basquiat is inkább ezekhez a trendi alternatív körökhöz akart tartozni. Nem igazán merült bele a hiphopba, pedig rengeteg lehetősége nyílt volna rá. Ő inkább a manhattani gazdag fehérek társaságához dörgölőzött. Ma úgy állítják be, mint a fekete úttörők egyikét, de leginkább a trendi klubok látogatói között volt népszerű. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy később több graffiti művésznek is segített, amikor már megtehette. Borítókat rajzolt nekik, képeket festett, és nevüket hype-olta. Akkoriban a bronxi tinédzserek nem tűntek nagy reménységeknek. Jean-Michel kapcsolatokat és lehetőségeket keresett. Nem lehetett a graffiti királya, ahogy a róla szóló játékfilm sugallja, bár maga is aktívan részt vett benne. Az ő hírnévépítése inkább a manhattani trendi körökre fókuszált, nem pedig a graffiti writerek által űzött famegame-re.

1978 júniusában kizárták a manhattani City-As-Schoolból, mert megsértette az igazgatót, majd ezt követően apja is kirúgta otthonról, amikor úgy döntött, hogy végleg abbahagyja az iskolát. Ajánljuk az IRAK-ról szóló cikkünket, lévén hasonló dolgok történtek Kunle Martins-szal is. Basquiat a NoHo-i Unique Clothing Warehouse-ban dolgozott, miközben éjszakánként továbbra is graffitiket készített. 1978. december 11-én a The Village Voice közölt egy cikket a SAMO-graffitiről. Noha Basquiat outsider volt, mégis sokat tett a hiphop kultúra népszerűsítéséért. Időközben egyre többet lebzselt a School of Visual Arts környékén, ahol összebarátkozott John Sexszel, Kenny Scharffal és Keith Haringgel.

1979 áprilisában Basquiat a Canal Zone Party-n találkozott Michael Holmannal, akivel megalapították noise rock bandájukat, a Test Patternt, amelyet később Gray-re kereszteltek. A Gray többi tagja sem volt akárki: Shannon Dawson, Nick Taylor, Wayne Clifford és Vincent Gallo, a későbbi hollywoodi sztár. Olyan éjszakai klubokban léptek fel, mint a Max’s Kansas City, a CBGB, a Hurrah és a Mudd Club.

Barátjával, Jennifer Steinnel képeslapokat is gyártottak, melyeket darabonként 1 dollárért árultak. Egyilyen alkalommal a SoHo-ban Basquiat észrevette Andy Warholt egy étteremben. Majd eladott neki egy képeslapot Stupid Games, Bad Ideas címmel. 1979 októberében már elkezdett montázsokat készíteni. Arleen Schloss A’s nevű kiállítóhelyén Basquiat bemutatta SAMO-montázsait, munkáinak színes Xerox másolatait felhasználva.

Schloss megengedte Basquiatnak, hogy műhelyét használja „MAN MADE” márkájú ruháinak megalkotására. Ezek a kézzel festett, újrahasznosított ruhadarabok 1979 novemberében Patricia Field jelmeztervező exkluzív butikjában, Greenwich Village-ben kerültek árusításra. A divatban jártasak számára érdemes megjegyezni, hogy a Man Made és a Human Made divatmárkák neve közötti hasonlóság nem véletlen. A japán Nigo, aki a Bape márkával vált híressé, új cégével, a Human Made-del egyfajta hommage Basquiat felé. Field később Basquiat képeit és szobrait is kiállította kirakatában.

Nem szabad elfelejteni, hogy Basquiat verseket is írt. Összegezzük tehát:
graffiti, versek, zenekar, festmények, ruhatervek, montázsok, képeslapok
– mindent kipróbált, hogy észrevegyék.

Barátai szerint mintha egyszerre mindenhol ott lett volna. Fontos látni, hogy hatalmas önmarketinget folytatott, mindenkivel megpróbált jó kapcsolatot kialakítani. Ha valaki híres volt, igyekezett megszólítani. Ez a fajta önmenedzsment nagy érték volt egy menedzser szemében. Egy laikus megkérdezhetné, mi ezzel a baj? Hiszen tett azért, hogy megismerjék. A probléma csupán az, hogy amit a képeivel és szövegeivel mondott, ennek a teljes ellentéte volt. Ha azt mondod, „szarok a világra, szarok rátok”, akkor nem kuncsorogsz a világ figyelméért. Igen, ez ennyire egyszerű. Természetesen megértem, hogy ki akart törni, és ez végül is nem bűn. Az önellentmondás sosem zavarta a művészeket.

Amikor Basquiat és Diaz végül összeveszett, 1980-ban felírta a SoHo épületeinek falára: „SAMO IS DEAD”. Ekkor kezdett megszületni az önálló művész, az amit te is Basquiatnak gondolsz. 1980 júniusában megjelent a High Times magazinban első országos kiadványában, Glenn O’Brien „Graffiti ’80: The State of the Outlaw Art” című cikkének részeként. Apró kis lépésekben elkezdte felfedezni őt a világ. A világ, amit utált, de mégis szerette volna, hogy ismerje.

Branding Basquiat

Hol válik el tőled a neved, és mikor válik termékké? Jó kérdés. Anélkül, hogy kiselőadást tartanánk a témáról, azt látni kell, hogy Basquiat mindent megtett azért, hogy jókor legyen jó helyen. Végső soron ő egy nagyobb New York-i művészeti közösség terméke és egyben folyamánya volt. Amit alkotott, az nagyon is New York-i volt. Azért hangsúlyoztam, hogy mindenhova odadörgölőzött, mert amikor a trendek elkezdték felkapni az új hiphopos, urbánus vonalat, ő volt az egyik első, aki kéznél volt. Mindenhol jelen volt egyszerre.

Az ítéletet és pénzt osztó elit, amely a divatot játékszerként kezelte, hamar felfedezte magának.
Menőnek tartották, és divatot csináltak belőle, hogy maguk is menők legyenek általa,
na meg persze nem utolsó sorban, hogy pénzt keressenek.

Ne hibáztassuk Basquiatot! Érdemes korabeli New York-i utcavideókat nézni. A város teljesen szétesett. Bizonyos részeken nem volt törvény. Szó szerint bármi megtörténhetett. Nem voltak lehetőségek egy magafajta fiúnak, hacsak nem akart kifutófiú lenni. Inkább úgy döntött, ad egy esélyt a kreativitásának. Punk pofátlanságát mutatja, hogy legalább kétszer is olyan helyre vitte el a képeit, vagy rajzolt freestyle-ban valamit, ahová nem hívták meg. Sőt, még a tévébe is bekerült egy ilyen alkalom után. Ilyen ez az artsvindli.

1980 júniusában Basquiat részt vett a The Times Square Show-n, egy több művészt felvonultató kiállításon, amelyet a Collaborative Projects Incorporated (Colab) és a Fashion Moda szervezett. Ekkor figyeltek fel rá különböző kritikusok és kurátorok, köztük Jeffrey Deitch, aki megemlítette őt az Art in America 1980. szeptemberi számában megjelent „Report from Times Square” című cikkében. Akkoriban, az internet előtti korszakban, az újságcikkek voltak a trendcsinálók. Valami elindult.

1981 februárjában Basquiat részt vett a Diego Cortez kurátor által rendezett New York/New Wave kiállításon. Ekkor már voltak támogatói, akik beajánlották munkáit Emilio Mazzoli olasz kereskedőnek. Mazzoli azonnal vásárolt 10 festményt, hogy 1981 májusában a modenai kiállításon bemutathassa az új New York-i stílust.

Első festményét, a Cadillac Moon-t (1981) Debbie Harrynek, a Blondie együttes énekesnőjének adta el 200 dollárért. Emilio Mazzoli pedig összesen 10 000 dollárért vásárolta meg a fentebb említett alkotásait. Tehát tisztázzuk, Basquiat, „az éhező művész”, már 1981-ben kapott a mai értéken átszámítva 12 millió forintot. Nem a világ összes pénze, de azért nem rossz, ha van a zsebedben 12 millió forint. Valószínűleg nem éhezel. Ne feledjük, ekkor még csak 21 éves volt.

Lemezlovasként is feltűnt az 1981-es Blondie „Rapture” című klipjében, amelyet eredetileg a Grandmaster Flash-nek szántak, 1:57 percnél. Ez csak azért vicces, mert sosem öltözködött így. Beöltöztették rappernek a feketét a fehérek. Ne haragudjatok, nem tudok napirendre térni, hogy elképesztően sok fake dolog van az életművében. Miközben ő maga azért mégis eléggé autentikus.

Blondie: Rapture (Official Music Video)

Az 1980-as évek elejére Basquiat festményeit már nemzetközi galériákban és múzeumokban állították ki. 21 évesen ő lett a legfiatalabb művész, aki valaha részt vett a Németországban található kasseli Documentán, a világ egyik legjelentősebb kortárs művészeti seregszemléjén. 22 évesen pedig az egyik legfiatalabb kiállító lett a New York-i Whitney Biennálén. 1982 márciusában tartotta első amerikai egyéni kiállítását az Annina Nosei Galériában, és ugyanebben az évben márciusra elkészült második olasz kiállítása Modenában. 1982 nyarára Basquiat elhagyta az Annina Nosei Galériát, és Bruno Bischofberger galerista lett a világméretű műkereskedője. Műveit olyan neves művészek mellett állították ki, mint Joseph Beuys, Anselm Kiefer, Gerhard Richter és Andy Warhol.

Fontos megjegyezni, hogy Basquiat karrierje nem organikusan fejlődött az underground művészvilágban.
Az elit műkereskedői világ egyszerűen úgy döntött, hogy ő lesz az új üdvöskéjük. Szóval, nem tartott sokáig
a földalatti építkezés, így művei gyorsan a felhőkarcolók tetején lévő penthouse ingatlanokba kerültek.

Ha figyelmesen olvasol, kiderül, hogy Basquiat folyamatosan utazott a világban: egyik nap Olaszországban volt, a másik nap Los Angelesben, majd Svájcban. Ezt azért említem, mert a róla készült doksik gyakran úgy ábrázolják, mintha sosem hagyta volna el a New York-i betondzsungelt. Valójában kilépett, vagyis kirepült, mégpedig első osztályon. Bruno Bischofberger 1982 szeptemberében egyéni kiállítást rendezett Basquiattnak zürichi galériájában, és elintézte, hogy 1982. október 4-én találkozhasson Warhollal.

Warhol így emlékezett vissza az első találkozásra (a képeslapos találkozást nem számítják bele): „Vettem épp egy Polaroidot és azt próbálgattam, készítettem pár közös fotót is kettőnkről, ő pedig hazament, és két órán belül visszajött egy festménnyel, amely még mindig nedves volt. Minket ábrázolt együtt.” A Dos Cabezas (1982) című festmény elindította barátságukat. Ebben az is szerepet játszott, hogy Warhol akkoriban kezdett kikerülni a képzőművészeti trendek élvonalából, és jól jött neki egy friss arc barátsága, amit a bulvársajtó is imádott.

1983-ban Basquiat már sztárként érkezett Los Angelesbe. Vele tartott barátnője is, az akkor még ismeretlen énekesnő, egy Madonna nevű olasz-amerikai lány. A Gagosian Los Angeles-i kurátora így emlékezett vissza: „Minden rendben ment. Jean-Michel festményeket készített, én eladtam őket, és nagyon jól éreztük magunkat. Egy nap Jean-Michel azt mondta: „A barátnőm holnap eljön hozzám.” … Szóval azt kérdeztem: „Nos, milyen ő?” És azt mondta: „A neve Madonna, és hidd el egyszer hatalmas sztár lesz.” Soha nem felejtem el, hogy ezt mondta. Akkor még nevettem ezen, azt hittem viccel.”

1983 nyarán Basquiat meghívta Lee Jaffe-t, Bob Marley bandájának egykori zenészét, hogy csatlakozzon hozzá egy ázsiai és európai körútra. Ezután Párizsba utazott, hogy az Yvon Lambert Galériában képeket adjon el, majd Düsseldorfba ment, ahol a Hans Mayer Galériában rendeztek kiállítást munkáiból. Ezt azért említem, mert gyakran ábrázolják úgy, mint egy drogos, a város szemétdombján fetrengő, meg nem értett festőt. Való igaz, hogy Basquiat nehéz körülmények között kezdte, és kemény dolgokat élt meg, de húszas évei elejére szó szerint befutott. A mítoszépítés azonban még ezekre az időszakokra is ráhúzta a gettógyerek sablont.

Old money vs. new art

Avagy new money vs. old art? Ez nem csupán játék a szavakkal. Ma Basquiat az afroamerikai kultúra megkerülhetetlen ikonja, a legjelentősebb fekete művész, aki elsőként törte át a régi, fehérek által uralt kulturális falakat. De valóban áttörte őket? Vagy inkább arról volt szó, hogy az újgazdagok kerestek maguknak egy új hőst? Ma már szinte egyetértés van abban, hogy Basquiat a mi hősünk, és ezt korai halála is megerősítette. Azonban életében, mielőtt kialakult volna ez a messiásszerű kultusz, ő és az őt támogató kör is kemény kritikákat kapott.

Az 1980-as években Robert Hughes műkritikus teljesen abszurdnak minősítette
Basquiat munkásságát. A Basquiat-jelenséget a hype magasiskolájának,
a túltermelés és a mohó művészeti piac keverékének tulajdonította.

A The Daily Telegraph 1997-es ismertetésében Hilton Kramer esztéta és kritikus azzal kezdi, hogy Basquiatnak fogalma sem volt, mit jelent a „minőség” szó. Könyörtelenül kritizálta Basquiatot, mint „tehetségtelen nyüzsgőt” és „utcai seftest”, de egyúttal legyőzhetetlenül tudatlannak nevezte, aki azért ennyire bátor, mert teljesen fogalmatlan a művészetekkel kapcsolatban, és ezért fel sem tudja mérni, mennyire tehetségtelen. Kramer azzal érvelt, hogy „fiatalságát, kinézetét, bőrszínét, szexuális vonzerejét arra használta fel, hogy egyik napról a másikra hírnevet szerezzen.” Hozzátette, hogy az akkori wannabe, milliomos újgazdag műkereskedők „olyan tudatlanok voltak a művészetről, mint maga Basquiat”. Ezek kemény szavak, és nem a mi dolgunk igazságot tenni, de annyi bizonyos, hogy érdemes fenntartásokkal kezelni Basquiat alkotásainak színvonalát.

A neoexpresszionizmus művészeti fellendülése miatt Basquiat munkái iránt már 1982-ben nagy kereslet mutatkozott, amit a legtermékenyebb évének tartanak. Szakmai tudásunk itt a 4BRO-nál nem elegendő ahhoz, hogy mélyebb elemzést nyújtsunk a művészetéről, de talán érdemes Brett Gorvy-t, a Christie’s alelnökét idézni, aki sokat látott kereskedőként értékeli Basquiat piacát. Gorvy szerint Basquiat piacát „kétszintűnek” kell minősíteni. A legkeresettebb alkotások ritkák, és általában a legjobb időszakából, 1981–1983-ból származnak. Basquiat alkotott ötletes, kiérlelt műveket, de amikor megnyílt a pénzcsap, elkezdte ontani a „Basquiat-hamisítványokat”. Úgy értem, hogy ismételte és gyártósoron termelte műveit. Ezt ő maga is többször említette, hogy kizsákmányoltnak érezte magát. Nem viccelek, volt olyan eset, amikor egy olasz műkereskedő egy hét alatt nyolc festményt várt tőle egy show-ra.

Tekintsünk a nagy képre! Van egy rendkívül nehéz körülmények közül érkező, drogproblémákkal küzdő, bizonytalan, ehhez a világhoz túlságosan törékeny fiú, akire rámosolyog a szerencse. Természetesen megpróbált megfelelni az elvárásoknak, de nyomasztotta is, hogy nem tud a saját tempójában alkotni.

1984-ben a szaklapok már arról számoltak be, hogy munkái két év alatt 500%-kal felértékelődtek.
Az 1980-as évek közepén Basquiat művészként évi 1,4 millió dollárt keresett. Érdemes ezt észben
tartani, amikor a gettógyerek imázsáról olvasunk más cikkekben. 1985-re festményei egyenként
10 000–25 000 dollárért keltek el, és hírneve a nemzetközi művészeti piacon is jegyzett lett.

1985-ben Basquiat felkerült a The New York Times Magazine címlapjára, ami egy fiatal afroamerikai művész számára azelőtt példátlan volt. A The New York Times Magazine 1985. február 10-i számának borítóján ez a fejléc szerepelt neve mellett:

„New Art, New Money: The Marketing of an American Artist”.

Ezzel párhuzamosan egyre beláthatatlanabbá vált, mekkora hatást gyakorol. Basquiat igazi ikonná vált. 1983 augusztusában beköltözött a Warhol tulajdonában lévő tetőtérbe a NoHo-i Great Jones Street 57. szám alatt, amely egyben stúdióként is szolgált. Ez a lépés azt az érzetet kelthette, mintha a gazdag fehérek kis kalitkába zárt fekete énekesmadara lett volna. Valójában ez csak egy réteg az ő rendkívül összetett személyiségében. Engem különösen bosszant, hogy gyakran az akkor feltörekvő hiphop és rap vonalhoz kapcsolják, pedig köztudottan a jazz, punk rock és az industrial zene rajongója volt. Ma biztosan technós lenne, hehe. Basquiat különösen a bebop jazz iránt rajongott, és Charlie Parkert, a legendás szaxofonost, hőseként emlegette. Gyakran utalt Parkerre és más dzsesszzenészekre olyan festményeiben, mint a Charles the First (1982), a Horn Players (1983) és a King Zulu (1986).

Kapcsolatát sosem vesztette el az igazi graffitis világgal és az undergrounddal. Érdekes és rá jellemző, hogy Los Angelesben, úgymond a távolban festette ezeket a műveket. Ekkor kezdett igazán felértékelődni benne, honnan is jött. Gyakran készített portrékat más graffitiművészekről – és néha munkatársairól – olyan alkotásokban, mint az A-One portréja, A.K.A. King (1982), Toxic (1984) és ERO (1984). Los Angelesben készült a Hollywood Africans című képe is, amely kicsit fricskának szánva természetesen a New York-i arcokat idézi meg, együtt ábrázolva magát Toxic és Rammellzee graffitis formákkal.

1983-ban elkészítette a „Beat Bop” című kislemez borítóját, Rammellzee és K-Rob rapper cuccához. A Tartown kiadó jóvoltából korlátozott mennyiségben nyomták, és mára egy nagyon ritka, meglehetősen keresett lemez lett mind a lemez-, mind a műgyűjtők körében. Megjegyezném, hogy Rammellzee legalább annyira érdekes, ha nem érdekesebb karakter, mint Basquiat. Ha te Jean-Michel rajongónak tartod magad, és nem tudod, hogy ki Rammellzee, akkor érdemes elgondolkodnod azon, mennyire ismered igazán azt az időszakot.

Beat Bop – Rammellzee + K-Rob

„Sikerei ellenére érzelmi instabilitása továbbra is kísértette. Minél több pénzt keresett Basquiat, annál paranoiásabb lett és a sok pénznek köszönhetően mélyebben merült a kábítószerek mocsarába.” – írta Michael Shnayerson újságíró. Basquiat kokainfogyasztása annyira elvadult, hogy egy adott este egyenesen lyukat fújt az orrsövényén. De nem is ez a legdurvább, hanem sajnos csúnyán rácsúszott a heroinra is.

1985-ben Warhollal közösen nyitottak egy kiállítást New Yorkban, amely a kezdeti elsöprő siker után végül nem aratott kedvező visszhangot. Ezt követően kapcsolatuk megromlott, és eltávolodtak egymástól. Két évvel később Warhol egy sikertelen epeműtéten esett át, majd röviddel azután elhunyt. A váratlan események rendkívül lesújtották Basquiatot. Már amúgy is labilis személyisége tovább gyengült a sztár szereppel járó küzdelmek során, és a műkereskedőkkel való kapcsolata mindvégig rosszul alakult. Ezen felül az egyik régi vágyát beteljesítő afrikai kiállítása (Abidjanban) sem hozta meg a várt sikereket. Ebben az időszakban számos támadás érte a New York-i afroamerikai közösségtől is, akik azt állították, hogy nem „igazi” fekete művész.

„Sok ismerőse azt feltételezte, hogy kábítószer-használata egy eszköz volt arra, hogy megbírkózzon újonnan jött hírnevével, a művészeti ipar kizsákmányoló tendenciáival. Egyedüli fekete fiú volt a fehérek által uralt művészeti világban.” –mondta Michael Wines újságíró róla.

A kijózanodási kísérletei ellenére Basquiat 27 évesen herointúladagolás következtében halt meg manhattani Great Jones Street-i otthonában 1988. augusztus 12-én.

A nekrológban, amelyet Haring a Vogue-nak írt, kijelentette: „Tíz év alatt valóban egy életre szóló örökséget hagyott hátra. Mohó kíváncsiság hajt, vajon mit alkothatott volna még, vajon milyen remekműveket csalt ki tőlünk a halál. De tény, hogy elegendő munkát hozott létre az elkövetkező nemzedékek felébresztéséhez.”

Rövid, de termékeny pályafutása során Basquiat körülbelül 1500 rajzot, körülbelül 600 festményt, valamint számos szobrot és vegyes technikával készült munkát hagyott hátra.

Halála óta Basquiat munkáinak értéke folyamatosan növekszik. 2017-ben az 1982-ben készült „Untitled” című festményét 110,5 millió dollárért adták el, így az egyik legdrágább valaha eladott festmény lett. Nehéz lehetett számára, hogy már 27 évesen árucikké vált. Ha életben marad, talán a képei nem lennének ilyen drágák, de tovább tudta volna folytatni a megkezdett útját. Mindig próbálták beskatulyázni, de ő rendre talált egy egérutat, ahol eltűnt, majd máshol került elő. Sajnos a halál is kíváncsi volt a művészetére, így elragadta a birodalmába. Aki kíváncsi, hamar megöregszik, és eljön érte a nagy kíváncsi, aki végül mindenkit elvisz. Basquiat egy kétségekkel küzdő, örök kérdező volt. Az örök kérdezők pedig a legnagyobb művészek. Kár, hogy nem tudta folytatni a megkezdett útját. SAMeOld is dead. 😔