Szembesítés képekben
Trevor Bölcspohár, már a név is meglehetősen sajátságos. Hát még a képek. Emberünk fejest ugrott a streetfotó világába, hogy utána többé ne hívja azt utcai fotózásnak. Belevakuzik a szemedbe, nem kér engedélyt, se elnézést, mégis mindenki megbocsát neki. Fotói pofátlanok és kendőzetlenül őszinték. A New York-i betonrengeteg apró emberhangyái nap mint nap keresztezik egymás útját. Ezekből a találkozásokból születnek Trevor pofátlanul természetes képei.
Trevor Wisecup az életfotós
Wisecup kimondottan berzenkedik attól, hogy utcafotósnak hívják. Magát az „élet fényképezőjének” vagy dokumentumfilmesnek tartja, de semmiképp ne nevezd őt utcafotósnak. Pedig egyébként az, csak nem szereti, ha belepaszírozzák ebbe a skatulyába. Fotós és kész, akinek érdemes megnézni a munkáit.
Bár Trevor munkái túlnyomórészt New York utcáin készülnek, fotói sokkal többek egyszerű nagyvárosi pillanatképeknél. Művei egy húszas évei közepén járó ember életének rétegeit tárják fel, miközben minden korosztályt láttat, mindazokat, akik a város nyüzsgő forgatagában élik mindennapjaikat. Barátairól és családjáról készült fényképeket, szelfiket és számos egyéb képet kever a New York-i utcákról készített lenyűgöző felvételekkel. Fotói sokszor egészen közelről készülnek, ami annyit tesz, hogy belenyomja a kamerát a mit sem sejtő alany arcába. Ezáltal képei szokatlanok, agresszívek, izgalmasak és energikusak, tökéletesen megragadva az emberi érzelmeket és a városi lét káoszát. Az elmúlt hat évben, mióta komolyabban foglalkozik a fényképezéssel, Trevor olyan archívumot halmozott fel, amelyre sok tapasztalt fotós is csak vágyhat. Benne van, hogy egy napon Trevor Wisecupot a nagyok között emlegessék.
Egy paparazzi magánélete
Akár egy film címe is lehetne, ami egy minden lében két kanál, kotnyeleskedő fotós életét mutatja be. Trevor nem bulvárfotós, így nem a sztárok életébe mászik bele, noha képei behatolnak mások személyes terébe. Ez felvet sok etikai kérdést is. Érdemes erről Wisecup véleményét is meghallgatni:
„Soha nem próbáltam meg kigúnyolni valakit a képeim által. Néha ez úgy tűnhet, ha valakit hirtelen lefényképezek, aki épp nincs jó passzban. Csak azt próbálom dokumentálni, ami épp boldog, szomorú, tragikus és szép. Annyiféle érzelem van az életben, és szerintem nem szabad cenzúrázni, mindent le kell fényképezni. Sokszor van, hogy úgy döntök, hogy valami túl sok, sok képem van, ami sok like-ot hozna, de illetlen, káros lenne bemutatni. Mert hidd el, van néhány dolog, amit nem osztok meg, mert nem lenne helyénvaló. Nem akarok valakit igazán rossz értelemben bemutatni, nem akarok senkit szörnyűvé tenni.”
Looking for Confrontations – Walkie Talkie with Trevor Wisecup – ep. 27
Érdemes hozzátenni, hogy komoly dilemmát jelent a határok meghúzása. Az emberek, akiket lefotóz, valójában sosem adnak engedélyt a képekre. Hiszen ki akarná, hogy mások lássák, amikor a földön fetreng? Mégha ez nem is egy különösebben durva téma. A streetfotózás tán legnagyobb belső vívódása, hogy mi megengedett és mi nem, valamint mi számít már a magánszféra megsértésének. Az Instagram és a vizuális kultúra világában rengeteg hatás ér minket. Ezek egyszerre kapcsolnak össze bennünket és indítanak el kommentáradatokat. Régen a fotósok képei albumokban szerepeltek, és az ott megjelenő emberekről készült felvételek nem terjedtek el szinte rögvest világszerte. Nem számított, ha éppen részeg voltál és a földön fekve hánytál, mert másnap nem kerültél fel az Instára. Az ilyen képek egyfelől megmaradtak a belső kör számára, másrészről egy kiadvány esetében többnyire évekbe telt, míg nyomtatott verzióban megjelent. És azt is kizárólag azok láthatták, akik megvásárolták. Arról már nem is beszélve, hogy nem rohangált mindenki fényképezőgéppel a nyakában, lévén fényképezős mobiltelefon az ezredfordulóig nem létezett.
Trevor a régi iskolához hűen analóg géppel fotóz, ami kiváltképp üdvözítő, mert a filmnek
alapból van egy melegebb, bensőségesebb hangulata. De természetesen minden képet
beszkennelnek, így az összes megtalálható digitálisan az online térben is.
Analógiák
Szerzőnk rendkívül szenvedélyes és őszinte, ami miatt könnyű észrevenni az ellentmondásokat is az életében. Noha azt mondja, hogy élete nyitott könyv, valójában csak annyira nyitott, amennyire ő ezt megengedi; csak bizonyos lapokat olvashatunk belőle. Annyi bizonyos, hogy Virginiában nőtt fel, és hosszú ideig egy autóban élt, gyakorlatilag hajléktalanként. New Yorkba is csövezni érkezett, csak itt ragadt. Neki bejött ez a névtelen karaktertömeg, ez az emberlabirintus, ahol bármilyen kívülálló fel tud oldódni.
Itt nem tudsz elég fura lenni. New York mindenkinél furább és vagányabb. Azonban felmerül a kérdés, hogy azok, akiket lencsevégre kap, vajon ténylegesen hagynák-e ezt. Szerencsére Trevor nem mások intim szférájában való vájkálásra tette fel az életét. Az ő tehetsége abban rejlik, hogy képes átadni a város őrült pillanatait. Közhely, de egy-egy a képsorozat gyakran többet mond minden szónál. Wisecup New York-i léte kezdetben csak tengés-lengés volt, majd a szerencséje egy Daniel Arnold-kiállításra sodorta. Arnold is az utcafotózás egyik nagy alakja. Ez a kiállítás annyira lenyűgözte, hogy rákattant az utcafotózásra. Amit csak lehetett, elolvasott a témáról, és rengeteget fotózott. Meglepő és illogikus módon, már a kezdeti tanulóidőszakában is filmre exponált. Ki lehet jelenteni, hogy valóban megfizette a tanulópénzt.
Iszonyat mennyiséget kattogtat. Nem ritka, hogy 100 tekercs filmet visz előhívatni. Amikor legutóbb az otthonában egy interjú során megkérdezték tőle, mennyi film van jelenleg nála, akkor sem szarakodott. „Kábé 100 film van elől, amit be kell kategorizálnom és még 300 nyers tekercs a hűtőben. Nyáron napi öt-hét tekercset lőttem el. Rosszabb időben napi egyet. Az évszaktól függően változik. Hogy megengedhetem e magamnak? A válasz egyértelműen nem. Minden pénzem erre megy el. De mégis nagyon szerencsés vagyok, a Gelatin Labs szponzorál, így az összes filmemet ingyen szkennelik és hívják elő.”
Wisecup rendkívül szenvedélyes, pontosan tudja, mit kedvel és mit nem, és egyáltalán nem érdekli a felhajtás. Bár a streetfotózás ifjú titánjaként vált ismertté, ő igyekszik elkerülni ezt a skatulyát. Szinte biztosra vehető, hogy érdeklődési köre idővel változni fog. Több alkalommal is kifejtette, hogy fejlődése még mindig korai szakaszában tart, és számtalan irányba elindulhat. Igaz van akinek egy élet is kevés ahhoz, hogy egy adott kategóriában nevet szerezzen.
„Josh Sabini
-Tudom, hogy „az élet fotósának” nevezed magad. Van valami, amit nem szeretsz abban, hogy „utcai fotósnak” titulálnak?
Travis
– Azért nem szeretem, ha „utcai fotósnak” neveznek, mert nem csak az utcán fotózok. Főleg utcai fotókat készítek, de a magánéleti képek is gyakran keverednek az utcai munkáimba, amikor szetteket vagy párokat készítek. Azért csinálok utcai fotókat, mert hozzáférhető, könnyű kimenni és lefényképezni az ott látott dolgokat. De nagyon sokféle fotót készítek, amelyeket szinte minden alkalommal propagálok és beleteszek a friss munkáimba, amikor kirakok valamit az internetre. Ezért nem szeretem, ha csak az „utcai fotósok” közé sorolnak.”
The Trevor Wisecup Interview – Street Confrontations, Photography Ethics, Evolving as a Photographer
Látomás és indulat
Travis Wisecup a feje után megy. Van benne valami elragadóan romantikus, ami a régi korok amolyan „sturm und drangos”, „semmiért mindent” odadobó költőire emlékeztet. Rá igaz az a profetikus Füst Milán-i esztétika, ha Travis indulatba jön, akkor látomásos képei lesznek. Van, akinek ezekhez a látomásokhoz stimulációra, drogokra van szüksége. Wisecupnak csupán csak az utca kell és a végtelen konfrontatív séták, amikben lepárolja fotóalkímiáját. Érdemes az ő lencséjén keresztül belenézni a Nagy Almába. Paradicsom és pokol egyszerre, egy bölcs kupába kitöltve. Travis lenne a Grál-lovag? Ki tudja?! Annyi biztos, hogy sokat kalandozik, és képein meg is énekli ezeket a túrákat. Mi pedig vele tartunk, ő a mi New York-i repjegyünk. Érdemes egy utazásra benevezni nála.
