Humor nélkül giccs, humorral viszont szürreális őrület. David LaChapelle félelmetesen színes világa.
LaChapelle stílusa egyszerre bizarr és gyönyörű, egyedi stílust alakított ki, amely eredeti és tökéletesen összetéveszthetetlen, mégha túl is van tolva. Hogyan lett a bulvárfotósból a sztárok fotósa, majd sztárfotós, végül elismert művész? David LaChapelle amerikai fotográfusnak járunk utána, habár érdemes hozzátenni, hogy videó- és filmrendező is. Leginkább a divattal kapcsolatos munkáiról ismert, amelyek gyakran hivatkoznak művészettörténeti klasszikusokra, és olykor társadalmi üzeneteket is közvetítenek.
Fotóstílusát a szakik, hiperrealistaként és giccspop-szürrealizmusként jellemezték. Az egykor a fotográfia Fellinijének nevezett LaChapelle nemzetközi sztár lett, aztán 2006-ban eltűnt. Eltűnt, hogy meglegyen. David Lachapelle-ről készült most ez a hiperközeli.
Hogy lett a „kis kápolnából” a nagy LaChapelle?
LaChapelle 1963-ban született. Édesanyja Litvániából menekült, majd az 1960-as évek elején érkezett Ellis Islandre. David édesapjával, egy connecticuti dohánygyárban dolgozott, ott ismerkedtek meg.
Az iskolában a többi gyerek nem értékelte „kreatív öltözködését”, és rendszeresen „*uzinak” nevezték. David már akkor extravagáns volt. Ötvenes évekbeli rockernek öltözve ment be a büfébe vagy cowboynak öltözve, rózsaszín és fekete ingben, és persze cowboy-csizmában, azonnal tejesdobozok tucatjai repültek felé minden irányból. Észak-karolinai iskolájában zaklatták a nemi identitása miatt is. Verekedett, majd visszahúzódó lett és minden idejét a könyvtárakban töltötte.
15 évesen elszökött otthonról, hogy a New York-i Studio 54-ben kisegítőfiú, leszedő, poharas fiú legyen. Hazudott a koráról, magas volt, sportos, jóképű, ezért szűk fehér sztrecs rövidnadrágban kellett flangáljon a bárban. Mondjuk egy 15 éves szexualitásában még bizonytalan meleg fiú, aki bekeveredik a kokós, kiélt, hedonista buliarcok közé, nem a legjobb irány. Akár egy pedofil rémtörténet is lehetett volna a sztori vége. De nem ez lett. Végül visszatért Észak-Karolinába. Az apja eljött érte, visszavitte, hogy beiratkozzon a North Carolina School of the Arts-ba, és milyen jól tette.
Van tanulság. Gyerekek, ne legyetek 16 évesen drogfüggők, prostituáltak, és kitartottak, inkább tanuljatok és legyetek világhírű fotósok! Melyik a jobb?
A fotózáshoz való viszonya elsőre nagyon ambivalens volt számára, egyszerre inspiráló,
de ugyanakkor megalázó is, mivel édesanyja elég fura módon viszonyult a fotókhoz.
Egy hamis élet képeit gyártotta a Szovjetunióban maradt rokonoknak.
„Csupa olyan dolgok elé lökött minket, amik nem a miénk voltak, és képeket csinált. Fényképezett minket olyan házakban, ahol nem laktunk, golfkluboknál, amelyekhez nem tartoztunk, olyan autókban ülve, amelyek nem a miénk voltak, olyan kutyákkal, amelyek másokéi voltak. Komolyan mondom, megállította az embereket az utcán, és megkérdezte, lefényképezhet-e minket a kutyáikkal! És amikor elővette a kamerát, és csak annyit mondott, hogy pózolj, ne vitatkozzál.” – David LaChapelle az édesanyjáról.
Karrier kanyarokkal és fura sztorikkal
Még 18 évesen egy rockkoncerten mutatkozott be Andy Warholnak, és ennek hála az Interview magazinnál kapott állást. Andy nem volt akkora kihasználós szupersztár, mint gondolnánk. Azt mondta a fiatal fiúnak: „Ó, modellnek kellene lenned. De menj be az irodába, mutasd meg a képeidet, ezek jók.”
De ez nem ment olyan könnyen, csak alkalmi munkái voltak. Egy bárban dolgozott az 53. utcában, sőt másképp is dolgozott, hogy összegyűjtse a drága filmes felszerelésre a pénzt. Prostitúció? Igen.
„Nem szégyellem. Valóban szükségem volt egy megoldásra, hogy gyorsan pénzt keressek. Ennyi eszem volt. De nem akarom, hogy a gyerekek ezt olvassák, és azt gondolják, hogy jó ezt csinálni, csak azért, mert én ezt tettem. Akkor ez más volt. Igen, nem szégyellem, ha kérdezik, beszélek róla. De fontos, hogy benne legyen, hogy ne állítsa be ezt senki vagány dolognak, ne tűnjön elbűvölőnek, mert nem volt az.” – David LaChapelle
LaChapelle aztán talált rendes munkát is, egy ideig az Act-Upnál dolgozott, népszerűsítve az új „biztonságos szex” szlogent és az óvszerhasználatot. Amellett a nyolcvanas években tényleg rendesen para volt még az USA-ban is melegnek lenni, szinte leprásnak nézték őket az AIDS-el kapcsolatos tévhitek miatt. Azt hitték a tömegek, hogy ez egy meleg betegség. Az emberek komolyan azt hitték, hogy egy AIDS-essel való véletlen érintkezés vagy akár légzés útján is elkapható a betegség: „Így nem mondhattam el senkinek, hogy meleg vagyok, olyan nagy volt a paranoia. Melegként állást is nehéz volt szerezni. Mindenki azt hiszi, hogy a nyolcvanas évek olyan menő volt, de egy nagy, sötét felhő lebegett felettünk. Szegénység, erőszak, betegségek. Tényleg olyan volt, mint egy háború.” – LaChapelle.
Amúgy kevesen tudják, de LaChapelle nem sokkal később a nyolcvanas években csatlakozott a tengerészgyalogsághoz. Nem volt nagy sztori, de azért fura. Néhány hónappal később az alapkiképzés után, amikor utoljára ki lehet lépni jogi következmények nélkül, otthagyta az US Marine Corps-ot. Tetoválásra azért volt ideje, mert akkor varratta fel magára a Semper Fidelis/Mindig hű feliratot, ami a tengerészgyalogság mottója. Aztán megnősült. De miért?
Minden barátom megkérdezte, és a válasz az, hogy nem tudom! Még ma sem tudom. Az anyja gyűlölt engem. Azonnal tudta, hogy meleg vagyok.” – LaChapelle.
Ezután Londonban élt új menyasszonya családjával egy évet, aztán elváltak. Londonról David mindig úgy beszél, hogy az egyik legőrültebb és legvadabb város, amit valaha megismert, hogy New York és Los Angeles erőszakosabb, de nem lazább. Ebben az időben a gyertyát két végén égette, kokó, heroin, tényleg csoda hogy megmaradt. Valahogy a drogok és az őrület ellenére portfóliója kibővült az akkori menő londoni arcok portréival. Boy George, és Elton John is a kamerája elé került az akkor még teljesen ismeretlen fotósnak. „Olyan volt London, mint ha egyszerre a hype, a kreativitás, de a konzervativizmus, és a felháborodás epicentruma is lenne. Itt a melegek verekedtek a skinheadekkel, nem futottak el. A végén az volt, hogy nem bírom tovább. És New York-i voltam, azt hittem, mindent láttam, de ez a művészi bolondság egészen más szintje volt. Az őrültség szubkultúrája volt. London az hardcore.” – LaChapelle.
Apropó örültség
Szintén nem annyira közismert sztori, hogy egy hétig be volt zárva a diliházba.
LaChapelle 6 napot töltött a New York-i St Vincent’s sürgősségi pszichiátriai osztályon, mielőtt végül felhívta az ügyvédjét, hogy vigye ki, hogy leforgathassa az új Mariah Carey-videót. Nem önként vonult be, bevitték. Történt ugyanis, hogy (nem drogok hatása alatt, mint kiderült tisztán) egy barátjának azt mondta, szerinte vaknak lenni egy olyan állapot, amivel érdemes kísérletezni. Ezután egy szál fürdőköpenyben, alul semmiben, kibotorkált a szállodából, le az utcára, majd sétálni kezdett a dudáló autók között. Végül a rendőrség szedte össze, de akkor sem volt hajlandó kinyitni a szemét. A pszichiátriai osztályon végül megkönyörült a társadalmon és kinyitotta a szemét. „Épelméjű, de még mindig azt gondoljuk, hogy kissé túlságosan viccesen viselkedik.” – mondták az orvosok az ügyvédjének. LaChapelle-t később bipoláris zavarral diagnosztizálták, de mivel úgy érzi, hogy a gyógyszerek nem hatnak rá, gondosan figyelemmel kíséri mentális egészségét.
Megtanulta a hírnév ingatag természetét is. Warhol a barátja volt egy ideig, a menő körök pártfogolták, de élete vége felé „elbocsátották”. David elmondta több interjúban a trendek és az emberek ingatagságának bizonyítására, hogy egyszer, amikor elvitte Andyt egy bulira a belvárosban, és az emberek direkt hallótávolságon belül azon gúnyolódtak, hogy miért van itt, hiszen nem hívták meg. „Olyan volt, mintha valami kínos lenne benne, vagy valami.” – mondta LaChapelle.
Csillogás, fények, képek
Warhol állítólag azt mondta LaChapelle-nek: „Csinálj, amit akarsz. Csak ügyelj arra, hogy mindenki jól nézzen ki.”
LaChapelle képei később olyan magazinok borítóján és oldalain jelentek meg, mint a Details, GQ, i-D, The New York Times, Rolling Stone, Vanity Fair, Vogue. Befutott.
Megszámlálhatatlan Rolling Stone-borítót készített. Fotózta Madonnát, Elton Johnt, Naomi Campbellt, Angelina Jolie-t, Pamela Andersont, Eminemet, Lil’ Kimet, Uma Thurmant, Elizabeth Taylort, David Beckhamet, Paris Hiltont, Leonardo DiCapriot, Hillary Clintont, Muhammad Alit, Britney Spears-t és Alicia Keys-t, hogy csak néhányat említsünk. Nagy eséllyel, ha eszedbe jut egy random hollywoodi sztár neve, LaChapelle fotózta őt. Mariah Carey-nek, Lil Kimnek, Rihannának és Travis Scottnak is készített albumborítót.
Nagy téma most a bulvár és a nem bulvár médiában is, hogy a gyerek, tinédzser Britney mennyire volt kihasználva (nagyon), mennyire lehet valakit 15 évesen szexszimbólumnak beállítani. Britney elképesztően fiatalon volt kihasználva. Azok a képek, amit mindannyian ismerünk róla, nagy része egy 18 év alatti lányról készültek. Ma már azért ez ritkább. Ilyen tényleg csak a kilencvenes években és a kétezres években eshetett meg. Előtte nem hagyták volna az erkölcscsőszök, ma meg jobban odafigyelnek az ilyesmire. Az első, vitatott Rolling Stone-borítón, amelyet 1999-ben adtak ki, és Spears-t 17 évesen fényképezte le David, a lány nyíltan egy kvázi Lolitának néz ki gyerekkori hálószobájában.
LaChapelle a 16 éves Brittneyről.
„Britney szülei főztek nekünk és mindenki kedves volt, de valami nagyon furcsa hangulat volt ott. Soha nem volt túl lelkes – ez egy munka volt számára, ő még egy gyerek volt akkor, nem egy koránál érettebb lány.”
Ezzel együtt David LaChapelle van annyira őszinte, hogy nem védi a képeit. Sokszor csak egy sztár önreklámozása, erotikus vagy blaszfém tartalommal. Ellenben azért vannak olyan képei, amik túlmutatnak ezeken. Egyik portréján David Bowie látható, amint egy meztelen David Bowie-manökenbaba alakot műt. Ami eleve egy asszociációs láncot indít el Bowie androgün és egyéb átalakulásai felé. Magát hamisítja vagy az új Bowie-t gyártja éppen?
Tupac Shakurt egy 19. századi rabszolgává alakította, aki egy ültetvényen dolgozik. Vagy a képe Marilyn Mansonról, a dark cukros bácsi, aki egy csomó fekete ajkú goth kisgyermeket kalauzol egy nagy sárga iskolabuszra. Aztán ki is derült, hogy Manson ilyen.
Melyik fotós tudta elérni (spoiler: egyik sem), hogy egy rapper meztelenül pózoljon neki. 2pac fürdőhabban, már-már el sem hiszed. Az aranyban fürdő Pac szintén elég hmmm kinky. De az se pite, amikor Eminem egy fallikus, meggyújtott dinamitrudat szorongat. Kanyeről is elég fura képek készültek. Mivel nem szeretnénk, hogy a Facebook még egyszer letiltsa az oldalunkat, ezeket most nem mutatjuk meg. A Meta algoritmusa nem tud különbséget tenni ízléstelen poresz és igazi művészet között, ezért mindent letilt.
David, a kliprendező
Amúgy azt kimondottan furcsállom, hogy nagyon keveset foglalkoznak azzal, hogy aktív és sikeres kliprendező. Jó, oké, mindenhol megemlítik, de azért ez ennél több. A klip mégsem fotó, és ember, Oscarra jelölték (!). Igen, jól olvasod, jelölték Oscarra a Rize című doksiját. A Rize egy csapat Los Angeles-i fiatal fekete táncosról szól South Central LA-ból. A krump egy olyan tánc, ahol bohócnak öltözve, egyfajta karaktert megszemélyesítve táncpárbajoznak a szereplők. A mozgásokat amúgy azóta ezer helyen használják. LaChapelle nagyon korán észrevette ezt a táncforradalmat.
„Britney, Kim Kardashian és Kanye nagyon kedves emberek, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy azt fogyasztom, amit ők árulnak.”
Na és a klipek. Jay-Z, Kanye West, Madonna, Florence + The Machine, Norah Jones, Blink 182, Christina Aguilera, Lil Kim, Kelis, The Dandy Warhols, Britney Spears, G-Eazy, Whitney Houston, Mariah Carey, Elton Johnnak vagy 10 klipet. Tetejébe gyakran valószerűtlen összegekből forgat. Robbie Williams „Advertising Space” videójának költségvetése körülbelül 500 000 dollár volt. Christina Aguilera 2004-es videója „Dirrty”-jéhez egy millát locsoltak el. Nem egy film, egy szimpla klip.
Amúgy a hollywoodi kaptafa LaChapelle-nek is kitalált egy fakkot. Ő az a rendező, aki a meghökkentő, kockázatos, de szexit kellett szállítsa. Ezekből direkt nem mutatunk klipet, ellenben sok olyan videója van, ami alapján látod, hogy van valami sajátos többlet a pasiban.
Moby – Natural Blues
Elton John – This Train Don’t Stop There Anymore.
Justin Timberlake Eltont játszik, ezek után nem is értem miért nem ő van az Elton-filmben.
Akár hiszed, akár nem, ez itt egy igazi reklám volt, amit embereknek szántak és amiért fizettek neki. Amanda Lepore se gyenge, de LaChapelle csavart rajta még egyet.
Művészi hatáskeltés és hatások
„Szerintem meg kell értened, mi az, ami nagyon ízléses, hogy olyasmit csinálj, ami ennek az ellenkezője.”
LaChapelle számos olyan művészt idéz, akik hatással voltak fotózására. Egy 2009-es interjúban két kedvenceként említette Andrea Pozzot és Caravaggio barokk festőt. Egy kritikus megjegyezte, hogy LaChapelle munkásságára Salvador Dalí, Jeff Koons, Michelangelo, Cindy Sherman és Andy Warhol is hatott. Helmut Newton a híres fotós is hozzászólt a LaChapelle-ről szóló diskurzushoz, és a New York Times cikkében azt mondta „Őt nem nagyon nyűgözi le a jelenlegi fotózás. Sok pornográf képet készítenek a mai fiatalok… A meztelenség nagy része unalmas. De valaki, aki megnevettet, az David LaChapelle.”
Fényképeit számos album gyűjtötte össze. A LaChapelle Land (1996) bekerült a 101 „A huszadik század legjelentősebb fotókönyve” közé, és az eredeti képeit nagyra értékelik a gyűjtők is. Második könyve, a Hotel LaChapelle-t (1999), folytatja ezt a vonalat. A Heaven to Hell (2006) már egy másik David. Majdnem kétszer annyi képet tartalmazott, mint az eddigiek, fotós új munkáinak összeállítása. Az utolsó nagy munkája a LaChapelle: Artists and Prostitutes (2006), limitált kiadás, számozott könyv 688 oldalon 1985 és 2005 között készült fényképeket tartalmaz. A „Művészeket és prostituáltak”-at a Taschen adta ki, és Benedikt Taschen, a kiadó tulajdonosának a fényképét is tartalmazza egy szado-mazo jelenetben.
A keresztény LaChapelle?
„Azt hiszem, a sok divatos ember azt gondolta, hogy ezt szerettem. Bizonyos értelemben szerettem, de nem akartam ott élni.” – LaChapelle.
2006-ban a sikerei csúcsán LaChapelle hirtelen elhagyta Los Angelest. Elköltözött Hawaii egy nagyon elszigetelt részére. A most 59 éves LaChapelle azóta is ott él, félig nyugdíjas, egy volt nudista kolóniába költözött Hawaii távoli részén, ahol biofarmot vezet, napenergiát használó hálózaton megy minden, és saját művészeti alkotásaira összpontosít. Alkalmanként reklámfotózást vállal a személyes munkáinak a finanszírozására. Nemrég fotózta Lizzót a Rolling Stone-nak, Elton Johnt pedig búcsúturnéjában. A képek túlterheltségének korszakában – amikor a hírességek kultúrája időnként úgy tűnik, hogy bekebelezte a híreket – LaChapelle munkásságára egyre inkább kedvet kapnak kritikusi körökben. Ám a képzőművészetre való átállás nem volt könnyű, hosszú idő volt mire betört a művészeti világgalériákba. A komoly kritika sokáig felszínesnek, silánynak tartotta sok művét. Ez igaz is, mert giccs, hatáskeltés.
Visszatekintve azonban úgy tűnik, hogy munkája megkérdőjelezi a hírnevet és a materializmust, bármennyire is ünnepli azt.
Újabban furán csomagolt bibliai témákat dolgoz fel. Mondjuk minden furán csomagolt, amibe belekezd. Nemrég derült ki, hogy saját bevallása szerint egy életen át katolikusnak tartotta magát, bár karrierje kezdetén nem beszélt róla: „Azt hiszem, mert olyan uncool volt. Legyünk őszinték. Ma nincs olyan nagy kereslet a kereszténységet ábrázoló művészet iránt.”
Nem vagyok cinikus. Több dolgot szeretek, mint amennyit nem szeretek. Az emberek félnek attól, hogy ne legyenek cinikusak, mert különben naivak lennének. De mindenki azt gondolja, hogy manapság baromi menő cinikusnak lenni.” – LaChapelle.
Ez LaChapelle, egy furán fura „hökkentető”, aki valahol mégis őszinte.
