2009 augusztusa, Sziget Fesztivál. Fel-alá járkálok a színpad mögött és azon gondolkozom (koreográfusként), hogy a lassan elkezdődő színpadi tánc show összes szereplője befutott-e már. Be is villan, hogy Bobot és Zolit még nem láttam az öltöző környékén. Rá 5 percre meg is csörren a telefon, látom a kijelzőn hogy Bob hív.
Bob – „Hetyi kapitány… Nem fog menni ez a fellépés bro. Valamivel szétcsesztük a gyomrunkat, Zoli is szét van teljesen ájulva… Meg tudjátok oldani?„
(Nyilván tudja hogy nem, hisz a koreográfiák fele rájuk épül. Viszont sejtettem, hogy már megint szívat, ármánykodik a jó öreg Bob, ilyenkor bele kell menni a játszmájába, hamarabb szabadul az ember)
Én – „Basszus! Bob, ezt lehetetlen megoldani, nélkületek nem tud lemenni az tuti. Biztos nem menne a fellépés?”
Bob – „Tesó, tudod hogy én félig a sírból is fellépek, nyomom a show-t, de ez most kizárt. Készek vagyunk teljesen.”
Itt persze már elröhögték magukat és amikor rá 2 percre megjelentek a színpadnál, lelkesen bizonygatták, hogy hiába tagadom, márpedig biztos bevettem a sztorit, mert annyira profik voltak, hogy még egy telefonfülkébe is beálltak miközben hívtak – hogy még a fesztiválzaj se szűrődjön be.
Dr. Bob 1976. április 1-én született. Aki ismerte, mindenkinek teljesen logikus tény, hogy a sors, vagy a jóisten úgy döntött, hogy Bob a bolondok napján lássa meg a napvilágot.
A 80-as évek végén kezdte el a break-et, azaz a táncot, a new jack swinget, majd szép lassan ikonikus karakterévé vált a hazai underground közegnek és egyben egyik alapítójává a magyar break színtérnek. Aligha akadt nála pozítivabb MC a táncterek környékén.
A 90-es években már nem volt break rendezvény Dr. Bob nélkül, ezen eseményeknek rendszerint ő volt a házigazdája, speekere. Ki is emelném az OSG Break versenyeit, amelynek hangja minden alkalommal szintén ő volt a maga a rekedtes, jellegzetes orgánumával.
Mindenki és mindenhol ismerte a városban, ha megérkezett egy klubba szivarral a szájában mosolyogva, sorra üdvözölte, ölelte őt mindenki. Mint ahogyan Bob is keblére ölelte az egész várost a break közeggel együtt – akkora szíve volt. Talán Narancs mondta vele kapcsolatban: életveszélyesen sok barátja volt. Ennyi barát, ismerős nem fér bele egy énbe, életbe.
34 évesen, nagyon fiatalon, tragikus hirtelenséggel hagyott itt minket óriási űrt hagyva maga után.
Utolsó interjúján magáról és a breakról mesélt:
Bobi Kapitánnyal (én így hívtam) sose volt unalmas a lét, a fellépések pedig pláne nem. Koreográfusként ragaszkodtam hozzá és elválaszthatatlan barátjához, fellépőtársához, Stánicz „B Boy Lee” Zolihoz.
Egyesek szerint ha az ember Bobot hívta a produkciójába, azzal az adott rendező, vagy koreográfus némi kockázatott vállalt. Bob ugyanis nem nagyon szerette a szabályokat, vagy ha bármilyen módon megpróbálták őt keretek közé szorítani. Cserébe viszont egy elementáris erejű előadásmódot vitt minden alkalommal a színpadra. Az én szememben Bob volt a tánc és a break világának rocksztárja. Ha valahol hallottam az általam hülyeségnek tartott közhelyet, hogy „mindenki pótolható”, akkor rámondtam – „fenéket pótolható!”. Mert egyből eszembe jutott Bob.
Amikor megismertem több breakes-el együtt egy nagyszabású Puma divatbemutatón – már akkor arra gondoltam elnézve őt, hogy nem érdemes vesződni, traktálni a térformák, vagy a zenei etapok pontos betartásával. Egyszerűen csak fel kell őt engedni a színpadra és csinálja amit tud, nem kell túlgondolni.
Mint egy pitbull, akiről lekerül a póráz és végre felmegy tombolni a színpadra, csinálja a showt,
mert Bob maga volt a két lábon járó show, reggel, délben, este, all day – every day.
Egyébként az említett Puma bemutatón egy teljesen testhezálló szerepet kapott a koreográfián belül, az adott zenei pontnál ripityára törtek baseball ütőkkel egy régi, szakadt Ladát. Utólag visszagondolva ez a jelenet és Bob együtt – igazán stílusos volt.
A szabadság filozófiáját követve dolgoztam tehát Bobbal és Zolival elfogadva, hogy ilyen ez a Rock ‘n’ Roll létforma. Bobra inkább a hangulatához mérve ráhagytam mindent, hiszen egy dolgot biztosan tudtam: ha felmegy a színpadra, akkor úgyis előtör belőle az ösztönös, profi előadásmód és a közönség nem tud mást nézni, csak őt. Erre született, így mindig ugyanarra jutottam – a Művész úr azt csinálhat amit akar, a végén mindenképpen siker lesz.
Például az utolsó közös fellépésünkön, a 2008-as OSG-n egy cseppet sem idegeskedtem miatta, amikor az esti fellépést megelőzően végig piázta az egész délutánt (speekerkedés mellett) és a fellépésre már sikerült félrészegre innia magát. Zavart? Dehogy. Tudtam, hogy legfeljebb kevesebb power moves lesz és egy kicsit több lábmunka, összekötő figura – azaz több kamu. Nem is volt gond, Bobék hozták a kellő lendületet. Számomra egyébként – a teljes táncos pályafutásomat tekintve- ez volt a valaha volt legjobb csapat, akikkel a legjobban éreztem magam és akikkel együtt dolgozhattam a sok sok Nokia show-n. És hát a csapat része volt a „fantasztikus négyes” Bobi kapitánnyal az élen. Zoli, Wusu, Narancs és Bob. Íme egy részlet az ominózus „részeges” show-ból:
Szinte már hagyománnyá vált, hogy minden évben április 1-én, Zoli összerak egy új videót Bobról, kiposztolja – így emlékezve meg legjobb barátjáról, tovább ápolva és fenntartva az emlékét számunkra is. Narancs, Bob másik jó barátja szintén rengeteget tesz azért, hogy a legenda tovább éljen és Bob a mai napig téma legyen. Ezen a napon általában én is felidézem emlékét, megnézek több videót is. Jelen cikkem kapcsán Zolival is elbeszélgettem, hogy felidézzük a boldog 2000-es éveket:
Zoli, a Bob tényleg már a 80-as évek végén is break-elt, táncolt?
Így van, egészen fiatalon nyomta már, aztán pár évre leállt – rövid időre az „utca gyermeke” lett, de aztán teljes erőbedobással visszatért a 90-es években. Én először a Z+ TV-n láttam, sérült karral bár, de rendületlenül csinálta a show-t… Néztem, néztem és mondtam magamnak: „Ki ez a bohóc??”
Hogy ismerkedtetek meg?
Igazából tudtunk egymásról, csak éppen elkerültük egymást az edzőteremben. Mindenki máshol próbált, ő Újpestre járt, a Tornaegyesület helyszínére én pedig teljesen másfelé. Igazából Bob külön edzett, egyedül járt általában és szinte mindig oda Újpestre, az az ő helye volt. Egyszer viszont lesodródtam oda az újpesti terembe és előbb érkeztem mint ő. Amikor megérkezett rám nézett:
„-Hát te meg ki a franc vagy?” Én persze visszakérdeztem: „És te, te ki a franc vagy?” Attól a pillanattól kezdve összekötődött a sorsunk, pályánk. Aznap teljesen egy hullámhosszra kerültünk, végig együtt edzettünk, majd egyre több időt töltöttünk együtt.
Mindig is úgy láttam magunkat, mint Jin meg a Jang. Totálisan kiegészítettük egymást. Habár más habitusúak voltunk, mégis valahogyan nagyon hasonlóak, érted? Tökéletesen passzoltunk egymáshoz, jó páros voltunk ez tény.
Milyen volt ő, mint break-es, ha szakmai szemmel nézed?
Nagyon szerette az összekötő részeket, a lábmunkát – ott bele tudta vinni az egyéniségét – mármint a táncosabb, összekötő részeknél. Így kisebb hangsúlyt helyezett a power moves részekre, pedig ha azt megnyomta, nagyon jó dolgokat csinált. Mindig is noszogattam, hogy az arányokon kicsit változtasson. Amikor közösen nyomtuk az összekötő részeket, azokat általában én koreografáltam – pillanatok alatt tanult be mindent, és tette magáévá a figurákat. És a legszebb az volt, hogy a mozdulataink egyszerre voltak, nem nagyon kellett gyakorolni az összecsiszolódást, ebben is Jin meg a Jang voltunk.
Utolsó időszak? Hogy maradt meg benned?
Hát… Tudod, láttam valamit a szemében amikor utoljára beszéltünk. Talán valami segítségkérést. Valahogy utólag azt érzem hogy segítségre szorult volna. Nem volt jó passzban akkoriban és én sem. Azon a nyáron nekem bejött a gerincsérvem, ő pedig hatalmasat esett motorral. Hazafelé ment egyik este és átment egy csatornanyílás felett, azaz átment volna, csak éppen nem volt fedél – lelopták róla. Óriási esés, sérülés. Érthető hogy nem volt jó passzban. De mégis, a jó dolgokat próbálta meglátni. Például a szerelmét, Szandit, aki számára egyértelműen a nagy Ő volt. Éppen tervezgette és meg is kért, hogy vágjak valami szép videót, amit majd a Szandinak tud küldeni. Várta azt is nagyon, hogy visszatérjünk majd a sérülésből és szedjük szét a világot! Nyár végén, az OSG rendezvényen találkoztunk utoljára. Mindketten sérültek voltunk, ő speekerkedett én pedig zsűriztem. Soha nem felejtem el, hogy az utolsó mondatai felém arról szóltak hogy vissza fogunk térni és jobbak leszünk mint valaha. „Térjünk vissza tesó, és szedjünk szét mindent!”
Akkor, augusztus 29-én láttam utoljára. Kis idővel később szeptemberben meghalt. Felfoghatatlan volt. Egyik pillanatban még együtt bandázunk, nemsokára pedig már ott ültem Szandival, Bob sírhelyével szemben egy kis padon és zokogtunk sokáig, nagyon sokáig. És csak ültünk és nem hittük el ezt az egészet.
Sose felejtem el azt a pillanatot én sem, amikor megtudtam. Belém égett ez a pillanat. Hogy hol voltam, milyen ablak előtt álltam, merre néztem szó szerint, amikor fogadtam a barátom, Calin Dani hívását aki úgy kezdte mondandóját hogy, „Ülsz Hetyi? Amit mondani fogok, ahhoz ülj le inkább…” Aztán Dani után Naranccsal beszéltem hosszasan. A felfoghatatlanul tragikus és értelmetlen haláláról. Te mit gondolsz erről? Mármint a tragédiáról, ahogy ő azon a bizonyos ablakon keresztül kizuhant?
Nem tudom, hátborzongató az egész. Bármikor voltam nála, az az ablak minden esetben zárva volt. Soha nem nyitotta ki. Távozott ebből a világból, egy olyan ablakon keresztül, ami egészen addig mindig zárva volt.
