A monowheel (egykerekű) járgányok készítőinek egészen biztosan nem volt ki a négy kerekük, de ez közel sem ilyen egyszerű.
Egy kerek egész története
A XX. század elején még közel sem volt ilyen egyértelmű, hogy a motorbicikli kétkerekű lesz, a kocsi pedig négykerekű. Éppen kialakulni látszott egy új közlekedési forma. A zsákutcák még nem tűntek zsákutcának, az akkori jelen még lehetségesnek tűnt. Ma már egykerekű/monowheel motorbiciklinek hívjuk ezeket a gépeket. Akkoriban a motorbicikli megnevezést kikérték volna maguknak.
Mindenki fel akarta találni a jövő egyik új járművét, ezért elég sok névvariáció futott az egykerekűre: monowheel, unicycle, motoruota, motormota, dynsphere, motor-hoop, treffaswagen, és Alfred D’Harling még Aero-unicycle-t is tervezett.
Az 1860-as és 1930-as évek között az egykerekűt gyakran javasolták komoly, új közlekedési formaként. A Hemming Unicycle gépe vagy a „Flying Yankee Velocipede” egy kézi meghajtású egykerekű volt, amelyet 1869-ben Richard C. Hemming szabadalmaztatott. 1869-ben egy francia feltaláló is megalkotta az első ismert egykerekűt, de valójában annak két kereke volt. Óriási kerék volt, benne üléssel. Az ülés alatt volt egy második, kisebb kerék. Az uniciklista pedálozott, hogy mozgassa a kis kereket, ami viszont a nagyobb kereket mozgatta.
A legújabb kor sem adta fel
Az újkort követte a legújabb kor, a XX. század és a kísérletezés nem állt le, sőt, felpörgött. Hogy értsd az akkori helyzetet, egyáltalán nem volt lefutott ügy már akkor sem az elektromos autó, csak az olajlobbi és egyéb praktikus okok (robbanómotorok robbanásszerű fejlődése) miatt nyert a benzines változat. A ma már bizarrnak ható monowheel vagy unicikli kereste a helyét a változó világban. Vintage fényképek egész sorát találhatod erről az időszakról. Két nagy korszaka volt jellemzően az első világháború előtt és alatt, és aztán gurítottak még egy nagyot az 1930-1940-es években is.
Nincs ki mind a négy kereke
A 20. század elejére a feltalálók valódi motorral hajtott egykerekesekkel kísérleteztek. Egyes tervezők építettek repülőgépcsavarokkal megtámogatott változatokat is, hogy segítsék a kormányzást.
Az olaszok teljesen komolyan gondolták és több egymással versengő mérnökük is volt. Például Davide Cislaghi és Giuseppe M. Goventosa
Bár sokaknak elsőre furcsa lehet ezeket látni, nehogy azt higgyük a régi korok emberei butábbak voltak
nálunk, csak sok tapasztalattal, amit te alapvetőnek veszel még nem rendelkeztek.
Christie professzor 1923-ban a 14 méteres szörnymonokereket rakott össze. Ez a steampunk gépezet a „Minden egykerekűek anyja” becenevet kapta. Treffaswagen meg az egyetlen olyan egykerekű jármű, fegyverekkel felvértezett hengertartály, amely elérte a próbafokozatot. Teljesen komolyan gondolták a bevethetőségét, csak a lánctalp győzött, de a hernyótalp legalább annyira fura ötletnek hatott akkor.
Treffas wagen meg az egyetlen olyan egykerekű jármű, fegyverekkel felvértezett hengertartály, amely elérte a próbafokozatot. Teljesen komolyan gondolták a bevethetőségét, csak a lánctalp győzött, de a hernyótalp legalább annyira fura ötletnek hatott akkor.
Az 1930-as években a tudományos folyóiratok is ráugrottak a témára. A különös járműtípus vitathatatlanul legismertebb arca az 1932-ben ismerté vált Dr. J. H. Purves, akire tökéletesen illett az őrült professzor kinézet. A motorizált szörnyet dynesphere-nek nevezte, és a leírások szerint akár az 50 km/h-val is tudott haladni. Dr. Purves úgy vélte, hogy az egykerék a motorizált közlekedés legegyszerűbb és legnagyszerűbb formája. Szerencsétlenségére a műalkotásnak is beillő járműve soha nem lett olyan sikeres, mint remélte. Szélessége ellenére nem volt a legstabilabb jármű, a sofőrön kívül nem tudott több utast szállítani, és számos egyéb áthidalhatatlan tervezési problémában is szenvedett.
A monowheel vagy unicikli legtöbb változata egy óriási golyóscsapágy ugyanazokon az elv alapján marad vízszintben, mint a giroszkóp. Mindaddig, amíg egy külső erő, jelen esetben egy motor mozgást generál (bár egyes egykerekűek pedálos meghajtásúak), a jármű mozgásban marad.
Elsőre lehet nem nyilvánvaló, de ezek a járművek bedöntése, kanyarodása, forgatása is trükkös. Az egykerekű más kerekek hiánya miatt, és a vezető kissé kényelmetlen helyzete miatt is, megnehezíti a kezelést. A vezető általában a lábát a talaj közelében szokta tartani, hogyha az egykerék túlságosan bebillenne.
Ezen túlmenően, ha erős meghajtású motorja van, nem valószínű, hogy az összes teljesítményt fel lehet használni ebben a fajta beállításban. Ettől tulajdonképpen egyfajta extrémsport is, mert a fékezést is különösen megnehezíti, hogy az előrehaladás megszakítása esetén nincs stabilitása.
Összességében volt néhány probléma a tervezésben, amelyeket a feltalálók igyekeztek leküzdeni: akadályozott kilátás, a stabilitás hiánya, a kormányzás nehézségei és a „gerbiling” jelensége. Mivel az egykerekű a gravitációra támaszkodik, ha a gép túl gyorsan gyorsul vagy fékez, a motoros úgy pörög a gép belsejében, mint egy mókus a kerekében.
Mindazonáltal a mai napig az emberek még mindig építik ezeket a gépeket, és megpróbálják vezetni őket, bár általában csak szórakozás céljából. Bár most már egész gyors és egyben veszélyes monowheeleket is építenek. Van amelyik 120 km/h sebességet is képes elérni.
Ha a rajzolt újságborítókat nézed, az lehet a benyomásod mintha egyenesen egy sci-fi filmből lennének idézve, de ezek a ritka fényképek bizonyítják és dokumentálják az emberi fantázia és szellemi munka eredményeit, mégha néha csikorognak is azok a kerekek.