Germanman In New York: Thomas Hoepker élete és képei

A fotózás német svájci bicskája

Thomas Hoepker neve összeforrt a rangos Magnum Photo-val, még annak ellenére is, hogy élete jelentős részében nem volt a társaság hivatalos tagja. Az ő esetében a kérdés nem az, hogy milyen fotográfus volt, hiszen szinte minden műfajban kivételes tehetségesnek bizonyult, így inkább azt érdemes feltenni, miért ragaszkodott egész karrierje során ahhoz, hogy ő csupán egy képes zsurnaliszta, egy dokumentarista pillanatmesélő. Valójában ennél sokkal több volt: kivételes érzékkel nyúlt a különös, szimbolikus jelentőséggel bíró képekhez, amelyek nem pusztán a valóság nyers ábrázolását adták vissza, hanem annak mélyebb, transzcendens rétegeit is feltárták. Következzen a mindenhez is értő, de tényleg értő Hoepker képi hagyatéka, ami nélkül kevesebbek lennénk!

Egy fényfestő gyerekkora
Thomas Hoepker eredetileg németül Thomas Höpkerként látta meg a napvilágot, Münchenben 1936-ban, Wolfgang Höpker újságíró és Sigrid von Klösterlein fiaként. A család a második világháború pusztításait követően, miután otthonuk bombatámadás áldozata lett, a család Albertaichba költözött.

A háború utáni években, 14. születésnapjára nagyapjától kapott egy régi, 9×12-es üveglemezes fényképezőgépet. Azóta jószerivel heti rendszerességgel kattogtat. Tehetsége már egészen fiatalon megmutatkozott, ugyanis mindössze 18 évesen készített felvétele, később a Magnum válogatásban is helyet kapott. Az ominózus kép az Old woman in a snowstorm címet viseli, és Hamburgban készült, 1954-ben.

Hoepker kezdetben barátairól és osztálytársairól készített üveglemezes képeket megrendelésre, melyeket aztán a család konyhájában és fürdőszobájában hívott elő. 1956 és 1959 között művészettörténetet és régészetet tanult a Müncheni Ludwig-Maximilians Egyetemen, valamint a Göttingeni Egyetemen. Itt mélyítette el a képek, a forma és a kompozíció iránti érdeklődését. Egyetemi évei alatt továbbra is fotózott, miközben képei eladásából finanszírozta eszközeit. Végül diploma nélkül hagyta el az egyetemet, hogy teljes mértékben a fotográfiának szentelje az életét. A fotózást sosem tanulta hivatalos intézményekben, amit később így kommentált:

„Ha egy évben egy-két igazán jó képet készítesz, már szerencsésnek mondhatod magad.
Kerüld el a fotóiskolákat és tanfolyamokat. A legtöbbjük csupán magasztos eszméket ad,
és egy irányba fordítják a gondolkodásodat. Találd meg a saját utadat a fotográfiában;
senki sem fogja később kérdezni, hogy van-e diplomád.” – Thomas Hoepker.

A képalkotó

„Nem vagyok művész. Képalkotó vagyok.” – Hoepker.

A fotózás iránti szenvedélyét követve két díjat is nyert a „Fiatal fotós” kategóriában a kölni Photokina kiállításon. 1959 és 1963 között a Münchner Illustrierte és a Kristall Magazin fotósaként dolgozott, ami nagy szó volt akkoriban, hiszen a világ minden tájáról tudósított. Egy fiatal fotósnak ritkán adnak ilyen komoly megbízást. 1963-ban a Kristall Magazin számára tett első külföldi utazásának köszönhetően Hoepker három hónap alatt átszelte az Egyesült Államokat. Ez az út nemcsak fotós pályafutása szempontjából volt jelentős, hanem a látásmódja tekintetében is kiemelkedő jelentőséggel bírt, hiszen ekkor kezdett igazán elmélyülni az amerikai kultúra és társadalom vizuális dokumentálásában. Egy fotósnak ez álommeló, egyébként Robert Frank The Americans című munkája ihlette. 1964-ben fotóriporterként kezdett dolgozni a Sternnél. Ez ma már egy bulvárlap, de a korai időkben magasabb színvonalat képviselt. Hoepkert megrendelői a színes fotók egyik ügyes kezű mesterének tartották, ezt rendelték, ezt vették tőle. A szakmában azonban számos fekete-fehér képe is komoly elismerésre tett szert.

Első igazán nagy áttörését 1966-ban egy Muhammad Aliról készült fotósorozattal aratta, amelynek része az ikonikus felvétel, amelyen Ali a Chicago folyó hídjáról ugrik le. Fontos megjegyezni, hogy ez a kép nem az első találkozásuk során készült; Hoepker korábban már fotózta Alit Londonban és Chicagóban, így a bokszoló beleegyezett egy ilyen szokatlan felvételbe is. Hoepker és akkori felesége, Eva Windmoeller, végigkísérték Alit a felkészülési időszakban. Az emlékezetes fotó a kettejük közötti spontán improvizáció eredménye volt, nem pedig előre megkomponált jelenet. Hoepker így emlékezett vissza Ali játékos természetére: „Ali rendkívül éber, éles eszű és figyelmes volt, szeretett testőr nélkül az utcákon sétálni, emberekkel beszélgetni, viccelődni. Elérzékenyült, amikor gyerekeket látott, imádta őket. Megölelte őket, árnyékbokszolt nekik, majd egyik pillanatról a másikra elaludt Lincoln hátsó ülésén.” – Hoepker.

1967-ben Hoepker Indiába, Bihar államba utazott, ahol dokumentálta az éhínséget, áradásokat és a himlőjárvány pusztítását. Mintha a bibliai 10 csapás elevenedett volna meg. 1967-ben a World Press fotóversenyen harmadik helyezést ért el (Photo stories kategóriában).

Az 1970-es években több német televíziónál is dolgozott operatőrként, melynek során számos dokumentumfilmet készített. 1973-ban az etiópiai éhínségről szóló két dokumentumfilmje, valamint fényképei nagyszabású segélyprogramot indítottak el Németországban (Das Dorf Arabati: The Village Arabati, Ethiopia, 1973)

Második feleségével, Eva Windmöller újságíróval 1974-ben meglepő lépésre szánták el magukat: Kelet-Berlinben éltek két éven keresztül. Azonban 1976-ban úgy döntöttek, hogy elhagyják az NDK-t, és New Yorkba költöztek, ahol a Stern magazin tudósítóiként dolgoztak. Ettől kezdve Hoepker folyamatosan ingázott az USA és Németország között. 1978 és 1981 között az amerikai Geo magazin fotóigazgatója volt, majd 1987 és 1989 között a Stern művészeti igazgatójaként tevékenykedett Hamburgban.

Még az 1960-as évek végén Elliott Erwitt felkérte Hoepkert, hogy csatlakozzon a legendás Magnum Photos kollektívához. Bár Hoepker nagyra becsülte Erwitt munkásságát, visszautasította az ajánlatot, mondván szoros együttműködésben dolgozott a Stern magazinnal. Körülbelül két évtizeddel később, 1989-ben Hoepker elhagyta a Sternt, és csatlakozott a Magnumhoz, ahol az első németként teljes jogú taggá vált, ráadásul 2003-ban az ügynökség elnökévé választották. 2003 és 2006 között „elnökként szolgált”. Ízlelgessük kicsit ezt a kifejezést, amit ő használt, elnökként szolgálni. Nálunk is jócskán elkélne az ilyen szemléletből. Hoepker többször is kifejtette véleményét az ügynökség vezetéséről: „Nem könnyű, mert a nagy fotósok nagy egójával kell megküzdenünk. De megéri.”

1976-ban Hoepker New Yorkba költözött. Karrierjének ebben a szakaszában harmadik feleségével, Christine Kruchennel közösen forgattak és készítettek televíziós dokumentumfilmeket. 2007-ben egy retrospektív kiállítással járta be Németországot és Európa más részeit, amely 50 év munkásságának 230 ikonikus képét mutatta be. 2009 júliusában amerikai állampolgár lett, ugyanakkor megtartotta német állampolgárságát is. Bár hírfotósként dolgozott, mindig újságíróként tekintett magára, és szembement a filozofikus művészfotós felfogással. Ahogy mondta: „Egy igazán erős fotóriporteri kép a valóság reprodukciója, semmi sem hamisítható.”

Csak miután a Magnum tagja lett, kezdte felismerni a művészet szerepét a fotográfiában, mintegy fordulópontként élve meg ezt a változást. Ezt követően már így fogalmazott: „„Több lehetőség van a valóság értelmezésére a fotós számára: a stílus, a szem és az esztétika mind számít. Még a Magnumnál is mindenkinek magának kell eldöntenie, meddig akar elmenni abban, hogy a valóságot a saját szemével mutassa be.” – Hoepker.

A világjárvány idején Hoepker és felesége, Christine Kruchen újra elővették legelső fekete-fehér filmnegatívjait. Egyik legjelentősebb felfedezésük egy 10 000 negatívból álló sorozat volt, amely az 1950-es évek végén az olaszországi életet dokumentálta. Ezeket a képeket Hoepker még egy Leica MP-vel készítette, amelyet 19 évesen vásárolt első eladott fotói bevételéből. E korai felvételekből állították össze az Italia című fotóalbumot, amely 2023-ban jelent meg.

2020-ban, miután Thomas Hoepkernél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak, ő és felesége, Christine elhatározták, hogy egy nagy körutat tesznek az Egyesült Államokban, felkeresve az elmúlt négy évtized számukra fontos helyszíneit. Ennek a személyes utazásnak az eredményeként született meg a Dear Memories című dokumentumfilm, amely 2022-ben került a mozikba. A film Hoepker életét és munkásságát az ő emlékein keresztül mutatja be.

Ugyanebben az évben Thomas kiadta The Way It Was című fotóalbumát is, amely legutóbbi amerikai csavargásának színes fényképeit, valamint azokat az eredeti fekete-fehér felvételeit tartalmazza, amelyeket 30-40 évvel korábban ugyanazon helyszíneken készített. Ez a különleges album egyszerre vezet végig bennünket egy időutazáson, amely az amerikai buborékkultúrák mára már eltűnt rétegeit tárja fel.

Hoepker az Alzheimer-kór szövődményei következtében halt meg Santiagóban, Chilében, 2024. július 10-én, 88 éves korában. Az egész fotóstársadalom gyászolta. Minden nagyobb magazin közölt róla, tőle egy fotóesszét.

„A Magnum család ma elvesztette egyik legkedvesebb tagját, Thomas Hoepkert.” – írta a Magnum elnöke, Cristina de Middel.

Hoepker egyik legemlékezetesebb és egyben legvitatottabb felvétele 2001-ben készült, a 21. század talán legmeghatározóbb eseményéről, ám egy meglehetősen furcsa kontextusban. A képen fiatalok láthatók, amint az East River partján pihennek ebédszünet közben, miközben a háttérben hatalmas füstfelhő száll fel az épp lerombolt World Trade Center helyéről. A kép akkoriban nem került nyilvánosságra, azonban 2006-ban Hoepker beleegyezett, hogy egy, az eseményről szóló könyvben publikálják. A fotó vegyes fogadtatásban részesült, sokakban felháborodást váltott ki, mert az eltávolodott a tragédia heroikus és mélyen megrendítő narratívájától, mintha a kép azt sugallná, hogy az élet gondtalanul megy tovább. Ez az egyszerű pillanatkép semlegesítette a szeptember 11-i támadásokkal kapcsolatos drámai elképzeléseket, ami miatt Hoepker számos negatív visszajelzést kapott.

Hoepker további híres képei közé tartozik a Forest Mural (1983, South Bronx) és a Manhattan belvárosa a „Lover’s Lane”-ből nézve (1983) – Lásd a cikk nyitó képe.

Hoepker különös érzékkel ragadta meg azokat a látszólag hétköznapi pillanatokat, amelyeket egy jó fotós képes észrevenni – röpke másodpercek, amelyekből zseniális képek születnek. Ilyen az a felvétel is, amelyen egy civil kíváncsian bebámészkodik a német katonai sorfalba, vagy az ikonikus kép, amelyen egy fehér és egy fekete újonc áll egymás mellett, miután az első napon leborotválták a fejüket a Parris-szigeti kiképzőbázison, Dél-Karolinában, 1970-ben. Ezek az egyszerű, mégis mélyen kifejező pillanatok mutatják meg Hoepker mesteri érzékét az emberi történetek iránt.

Egy másik nagy találat a 2002-es fotósorozat, amikor a németek kénytelenek voltak visszaszolgáltatni Egyiptomnak régi szobraikat. A Gízai piramisok hátterében becsomagolt műtárgyak szürreális látványt nyújtanak, mintha a múlt és a jelen különös találkozása lenne. Hoepker ironikus humora is megmutatkozik, amikor megjegyzi, a piramisok csak azért nincsenek a British Múzeumban, mert nem férnének be az épületbe.

Hoepker könyvekben megjelent munkái között kiemelkedik a DDR Ansichten – Egy eltűnt ország nézetei (2011), amely Kelet-Németország több mint három évtizedes történetét tárja fel. Teljesen más témát dolgoz fel a Maya visszatér (1999), amely a guatemalai maja közösségek életét és hiedelmeit vizsgálja. Hoepker képriportjai különlegesek, mert nem csupán a karakter vagy a téma felszínét mutatják meg, hanem mintha a lelkükhöz is közelebb engednének, és gyakran finom humort is csempész a képekbe.

A Magnum elnöke, Cristina de Middel így fogalmazott róla: „Az igazi látnok. Thomas munkássága messze túlmutat figyelemre méltó, játékos és megrendítő fényképein. A Magnum közösségen belül öröksége inspiráció. Thomas Hoepker munkája továbbra is ösztönöz és tanít, emlékeztetve minket a fényképezés erejére, amely formálja a világról alkotott felfogásunkat.”