Jon Foster úgy jellemezte magát, hogy ő az az ember, akivel az utadon összefuthatsz, ha a te utad a szörf, vagy a snowboard. Egy élet fotói az elkoptatott életstílus/lifestyle szó szörfös verziójában. Szabad-e még egy fotócikket megjelentetni egy olyan életműről, amit mind szeretnénk élni? A válasz csak azért igen, mert árad a képekről a természetesség érzése, a hangulat, amikor azt fotózza le a mester, ahogy az emberek azt csinálják, amit a legjobban szeretnek. Vájbolások vannak, na! Nyugi, több hunglish nem lesz. Ellenben szuper szörffotók vintázson innen és túl.
A túl változatos gyerekkor, ahol még egy hullám is biztos pont
Gyerekként Jon Foster arról álmodott, hogy fotóit majd magazinokban publikálják, továbbá írásban is megoszthatja majd a tapasztalatait. Mire elvégezte a középiskolát, 14 iskolába és 20 országban járt. Ez édesapja állandó áthelyezésekkel járó katonai munkája miatt történt. Nem csoda, hogy Foster vágyott egy olyan közösségre, ami globális akkor is, ha helyi. Ez lett a szörfvilág, aminek ő az egyik legszerethetőbb fotómágusa.
Foster Észak-Kaliforniában született, de középiskolás évei alatt La Jollában kötött ki, ahol azonnal meglegyintette a szörfös életmód szele.
„Elkezdtem szörfözni, és ennyi. Úgy érzem, a hely kiválasztott engem.”
15 évesen kezdett el fotózni amire úgy emlékszik vissza, hogy ez volt az egyetlen olyan kurzus, amelyet soha nem hagyott ki, még akkor sem, amikor a szörfözésre alkalmas nagy hullámok már csapdosták az iskola küszöbét. Jó, tudom, hogy nem csapdosták konkrétan az iskola küszöbét, de ismered azt az érzést, amikor már rohannál ki a szabadba, nem kell ehhez szörfösnek lenni.
Bár a szörfkultúra lett a fő témája, a gördeszkát, snowboardot,
a várost, a partokat, az embereket ugyanúgy filmre vette.
Szörf, fotó és írás vargabetűkkel
A középiskola után útja hullámzó volt, nem nyílegyenesen vezetett a szörf felé. Először, hogy meg tudjon élni, az építőiparban dolgozott, és lassanként szabadúszó fotósként szerzett hírnevet a szörfös kiadványok terén. 1975-ben a California Institute of Arts-ban részt vett egy intenzív kurzuson, akkor látott más fotósokat is, és ez még tovább inspirálta.
1989-ben csatlakozott az akkor frissen induló TransWorld Snowboarding magazin stábjához képszerkesztő asszisztensként. Hat évvel később Fostert kinevezték fő-fő képszerkesztőnek. 1998-ban meg egyenesen főszerkesztővé avanzsálódott, tovább felügyelve a magazin kreatív részlegeit. Végül Foster társalapítója lett a The Snowboard Journalnak is.
Foster már képszerkesztőként is a vizuálisan vezérelt kiadványok elkötelezett támogatója volt. Egy lenyűgöző fotó és egy emlékezetes gondolat kombinációja volt a fő ismertetőjegye. Ma már tele van motivációs idézetekkel ellátott képek ezreivel az internet. Foster célja csak annyi volt, hogy havonta négy-öt ilyen idézetes kép készüljön, és nem az, hogy közhely-bibliákat adjon ki tengerparti naplementés képekkel.
Fostert a szörfsport egyértelműen élvezhető okain kívül, a tengerpart, a strandok, a művészek eklektikus csoportja, és a mindezt átjáró hangulat is megfogta.
Ezt nehéz visszaadni, de erre törekedett. Magyarán, hogy életstílust, hangulatot fotózzon.
Azon kevesek közé tartozik, aki tudja, hogy mázlista, lévén neki a hobbija, szórakozása a munkája, vagyis a fényképezés, utazás, szörfözés, snowboardozás. A legtöbb ember ezt nem teheti meg, Foster ezt is továbbgondolta, szerinte a legtöbb ember, aki nehezen eléri, hogy ebből megéljen, azt hiszi ez csak magának köszönhető. Ez sokszor véletleneken is múlik.
Foster szerint a szörfkultúrából megélő embereknek nem a turizmus, sport, showbiznisz újabb
lehetőségeit kéne keresniük, hanem a tengereket veszélyeztető környezeti problémákra
együttes fellépést kellene propagálni, hiszen a nagy nevek több embert érnek el.
Másik nagy megfigyelése és kifejtett gondolata, hogy szinte mindenki tudja élvezni a művészetek kellemes hatását, zene, film stb., de kevesen cselekszenek úgy.
Azt mondta, és ez elég érdekes gondolat arra, hogy mi a leginspirálóbb számára: „Olyan emberek, akik nyomás alatt kegyelmet mutatnak.” Ezt kifejti: arra gondol, hogy azok az emberek, akiket, ha igazságtalanul megsértettek, megbántottak, és amikor lehetőségük adódik bosszút állni, mégsem teszik meg. És azok az emberek, akik képesek az állati énjüket kontrollálni, ha nagy nyomás alatt éri őket frusztráció. Érdekes gondolatok az önuralomról és fejlődési utakról.
Mivel egy fotós helyett a képei beszélnek leginkább, de Jon egyszerűen annyira jól fogalmaz, hogy érdemes idézni. Legyen ez egyben a kilépőnk is, a többit a képek elmondják.
Mi a legértékesebb tulajdonod?
„Azt hiszem, azt mondhatom, hogy a fotóim fontosak számomra, de úgy tűnik, megélni valamit sokkal fontosabb. Voltak olyan fontos fotós pillanataim, amikor igazából technikailag voltam ott, a pillanatot én magam nem éltem a szépségében át. Minél tovább vagyok itt ebben az életben, és minél több pozitív építő élményben volt részem, annál kevésbé fontos a „vagyon” számomra. A legértékesebb tulajdonom az emlékeim, amiktől Én, Én vagyok.”
Mi a mottód vagy életfilozófiád?
„Minden nap csinálj valamit, nem baj, ha kis dolog. Lépj egyet előre!”
„Menet közben ne szállj ki, ne add fel, akkor se, ha nem kecsegtet sikerrel, várd meg a film végét.
SURF
SNOWBOARD
Bryan Iguchi, Bear Mountain – 1993
