A XX. század eleji London nem csak Sherlock Holmes és Hasfelmetsző Jack otthona volt, hanem még másik öt millió emberé is, akik közül rengetegen – a szó legszorosabb értelmében – nap, mint nap a túlélésért küzdöttek. Hiába volt azonban nagyjából 500 ezer nincstelen a városban, a lakosság száma nőtön nőtt. Megállás nélkül érkeztek az emberek egy valamivel talán jobb élet reményében.
1902-ben merőben más szándékkal ugyan, de Londonba látogatott az amerikai író, Jack London is. Az ekkor 26 éves London a második angol-búr háborúba igyekezett „haditudósítani”, ám mire megérkezett a fővárosba a felek addigra békét kötöttek egymással. A harctér helyett, jobb híján, maradt végül Londonban „turistáskodni”, hiszen látnivaló itt is akadt bőven. De mivel a belvárosi kávéházak, színházak pompájában fürdőző előkelőségek roppant mód untatták az amúgy szociálisan meglehetősen érzékeny szerzőt, ezért figyelme az általános szegényégségre, helyesebben a szegényekre, illetve az ők kilátástalan életkörülményeire terelődött. Jegyzetfüzetein túl állandóan magánál tartotta fényképezőgépét is, hogy a technika eme új vívmányát hívja segítségül az anyaggyűjtést megkönnyebbítendő. (Több száz képet készített egyébként, ezek nagy része szerencsére fenn is maradt az utókornak.)
London leglepusztultabb negyede, a híresen hírhedt Whitechapel felé vette az irányt, hogy a saját szemével győződjön meg az ottani, nyomorúságosnál is nyomorúságosabb állapotokról. Az East Enden bérelt magának egy szobát bázis gyanánt, majd innen indulva járta a környéket a már említett fényképezőgépe társaságában. (Whitechapel mellett gyakori vendég volt a hasonlóan rosszhírű, Hoxton, Spitalfields, Bethnal Green és Wapping szegénynegyedeiben is.)
A legendák szerint ezen, idillinek egyáltalán nem nevezhető tanulmányutak során legtöbbször álruhába bújt, hogy ne tűnjön ki a tömegből. Vagy pusztán azért, hogy még véletlenül se tűnjön el valamelyik sikátor sötétjében, mondjuk úgy, örökre. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy gyárimunkásnak, esetleg lókupecnek, koldusnak öltözve igyekezett a nagyvárosi forgatagban elvegyülni. (Így aztán az utca népének erőszakosabb tagjai sem akarták feltétlen kirabolni, agyonverni, hátba szúrni, satöbbi.)
„London utcáin bárhol elkerülhetjük a szegények nyomorának megpillantását, míg ötpercnyi út akárhonnan a sikátorokba visz. De ahol most törtetett keresztül a kocsim, az a sikátorok végtelen szövevénye volt. Új, egészen másfajta nép hemzsegett a szűk kis utcákon, kicsire nőtt, nyomorult, sörtől átitatott alakok. Mérföldeket mentünk puszta kőfal és omladékok között, és amerre néztünk a szomszéd utcákban, mindenütt ugyanazok a kövek, ugyanazon nyomorúság képe meredt reánk. Itt-ott egy-két részeg férfi vagy nő tántorgott el, a levegő verekedéstől, káromkodástól volt terhes. A piacon reszkető öreg emberek, asszonyok keresgéltek a sárba szórt szemétben rothadt krumplit, babot meg zöldséget, míg a gyerekek, mint a legyek, úgy gyűltek rá egy csomó rothadó gyümölcsre, vállig turkáltak a folyékony, romlott halomban, és ott nyomban lenyelték a morzsát, amit kihalásztak, a félig poshadt darabokat…”
A fenti idézet London 1903-ban publikált, A Mélység című szociográfiájából való, melyben az író fájdalmasan sötét, de kendőzetlenül valóságos képet fest a nyomornegyedek, és az ott tengődő ágyrajárók, hajléktalanok és zsebmetszők mindennapjairól. Ahogy aztán egyre jobban alámerült ebben a sűrű, toxikus masszában, úgy került egyre inkább a hatása alá.
A hetek múlásával London sokkal otthonosabban mozgott már a környéken, ezért új munkamódszereket iktatott be a rutinszerű, egésznapos korzózások helyébe. Sajátos utazásokba kezdett az éjszaka legmélyére. Ez annyit tesz, hogy alkalomadtán dologházakban, netán az utcán aludt, hogy első kézből szerezze be a számára nélkülözhetetlen információkat – a terepen. Eltökélt és egyben igen bátor volt. Egyfajta küldetésül tűzte ki maga elé, hogy bemutassa az omladozó imperializmus árnyoldalait, valamint a munkásréteg teljes kiszolgáltatottságát, kizsákmányolását a vagyonosabb rétegek által.
Míg Londonban tartózkodott igyekezett mindent (is) dokumentálni. Fényképein verekedő részeg asszonyok, parkokban alvó férfiak és nők, hajléktalanok, illetve ételosztásra várók egyaránt feltűnnek. Rendezett sorokban, egymás után. Majdhogynem katonás rendben. A Búr háborúban sem lett volna nagyon másképp.
Az emberek itt is, ott is hasonlítanak egymásra. Arcuk kifejezéstelen, kissé vészjósló.
De még élnek.
Hogy mégis hogyan? Az tulajdonképpen teljesen elhanyagolható.
