Egykor a VHS-korszakban mifelénk csak amerikai filmekben láthattunk homlesseket az utcán tengődni, míg manapság már hazánk nagyvárosait is ellepték a hajléktalanok sajna. Ők azok, akik úgy élnek közöttünk, mintha valójában láthatatlanok lennének, hiszen jöttünkben-mentünkben inkább elkapjuk a pillantásunkat, mintsem szembesüljünk azzal, hogy tulajdonképpen mennyivel szerencsésebbek vagyunk mi, akik finom meleg otthonokban élünk, tiszta, frissen mosott a göncünk és nem az a kérdés, hogy vacsorázunk-e, hanem hogy mit nassoljunk miközben a Netflixen csemegézünk a filmek között…
Az ÁFA-visszaigényléstől a hajléktalanok fotózásáig
Így volt ezzel mai művészportrénk szereplője, Lee Jeffries is, aki manchesteri könyvelőként Londonban szembesült azzal, hogy mennyi szerencsétlen ember tengeti a hétköznapjait esőben, sárban az utcán dideregve. Feltehetően nem ismerte Phil Collins klasszikusát, melyben már 1989-ben az utcán élő szerencsétlenekről énekelt.
2008-ban az akkor még amatőr fotós egy maraton futóversenyre érkezett a fővárosba és a 42 kilométeres loholás előtti estén tett egy nagy sétát, gondolván arra, hogy lő egy-két klassz fotót a városról.
A Leicester Square-re érve elő is vette kedvenc fényképezőgépét és rázoomolt egy fiatal hajléktalan nőre, aki egy kínai étterem melletti kukás konténernél feküdt egy szutykos hálózsákban. „Egyből kiszúrta, hogy le akarom fotózni és kiabálni kezdett velem, ami miatt az arra járók is elkezdtek csúnyán méregetni” – emlékezett vissza a kezdetekre Milánóban a napokban megnyílt új kiállításán a fotós. „Megtehettem volna, hogy megszégyenülten odébb somfordálok, de választhattam azt is, hogy odamegyek hozzá és bocsánatot kérek.”
Minden egyes fénykép mögött egy tragikus élettörténet áll
Szerencsére Jeffries az utóbbi mellett döntött és átment az utca túloldalára és leült a hajléktalan nő mellé beszélgetni. Mint kiderült, ez a rövid beszélgetés gyökeresen megváltoztatta a gondolkodásmódját ráadásul tökéletesen új életcélt adott számára. Első fotómodelljétől például megtudta, hogy a szülei korai halála miatt lett hajléktalan, majd az utcán élve kilátástalanságában vált szép fokozatosan drogfüggővé.
A beszélgetés kétségtelenül megrázó hatással volt Lee Jeffriesre, aki innentől kezdve immár kizárólag hajléktalanokról készített portréfotókat, ráadásul egy teljesen új megközelítésben: a többi fotóssal ellentétben, nem sunyiban fotózta a szerencsétlen utcán tengődőket, hanem mindegyikükkel hosszasan elbeszélgetett és teljes megdöbbenésére a sanyarú sorsú emberek önként és lelkesen álltak sorban modellt fényképezőgépe lencséje előtt.
„Érzelmeket akarok látni a képeimen, ezért minden alkalommal mélyen belenézek a modelljeim szemébe és amikor egymás szemébe tekintünk sokkal mélyebben megértem őket ahhoz, hogy egy érzelemmel, szívvel-lélekkel teli fotó készüljön.”
Jópofa hobbiból érzelmekkel átitatott, pityergős életcél
Az első fiatal hajléktalan nő lefotózása után Lee Jeffries minden szabadságát azzal töltötte, hogy bejárta a világot, hogy az utcán élő szerencsétlenekről készítsen művészi fotókat. London után Los Angelesben, Las Vegasban, New Yorkban, Párizsban és Rómában is hosszú időt töltött azzal, hogy portrét készítsen hajléktalanokról és kéregető koldusokról.
„Amikor a fotóalanyaimmal beszélgetek, nem tudom kizárni az érzelmeket
és így gyakran előfordul, hogy otthon a számítógépem előtt elsírom magam,
amikor elkezdem feldolgozni az elkészült fotókat” – meséli a művész.
Nemzetközi sikerét a szerencsétlenek megsegítésére használja fel
Persze nyilván nem lenne szép dolog két adóbevallás benyújtása között a nyomorultak fotózásából művészi és anyagi sikereket bezsebelni. Természetesen Lee Jeffries sem a jobb sorsra érdemes fagyoskodó, mosdatlan, szerencsétlenek hátán akarja learatni a babérokat. Számos nemzetközi művészi fotós díjának pénzösszegét és a kiállításainak javadalmazását hajléktalanokon segítő alapítványoknak ajánlja fel pro bono alapon, amiért mindenképp megilleti egy tiszteletteljes kalaplengetés. Ráadásul eddig a különböző fotós magazinok versenyein elnyert majdnem egytucat drága profi fényképezőgépét is eladta, hogy szintén ezen alapítványoknak ajánlja fel a befolyt összeget. Ez persze a világ több millió hajléktalanjához viszonyítva csak csepp a tengerben, ezen túlmenően sokkal fontosabb az, hogy a közömbös tömegeknek felhívja a figyelmét arra, hogy valójában a hajléktalanokat is anya szülte és semmivel sem rosszabbak, csak sokkal szerencsétlenebbek, mint egy mérlegképes könyvelő, aki jövedelemmel és ingatlannal egyaránt rendelkezik.
Lee Jeffries amellett, hogy rendszeresen támogat angol és amerikai alapítványokat egy sokkal személyesebb szinten is segíti az otthontalanokat. Van, akinek ebédet vásárol, másokat pedig orvoshoz cipel, amikor éppen betegek.
Seattle tűzfalait is ellepték a homeless fotók
Az angol fotós ott igyekszik felhívni a figyelmet az utcán élő embertársainkra, ahol csak tudja. Néhány éve például Seattle városának tűzfalaira vetítette ki fényfestéssel a helyi hajléktalanok fotóit. Az eseményről videó is készült, amin megható látni, ahogy az egyik hajléktalan fiatal férfi megkönnyezi, amint felkerül a fényképe a bérház falára:
Maradjunk emberek…
Remélhetően elég elgondolkoztató témát hoztunk ma nektek kedves olvasóink, aminek köszönhetően mindannyian kicsit más szemmel nézünk mostantól a hajléktalanokra, hiszen tudvalevő, hogy nem mindegyikük alkoholista, drogos, vagy bűnöző, sokuknak egyszerűen csak rossz sorsot dobott a gép és önhibáján kívül került az aluljáróba vagy az utcasarokra. Persze nem állítjuk, hogy minden bunkó kéregetőnek oda kell nyújtani egy százast csak azért, mert követelőzik, de egy pillantás, egy mosoly, vagy egy szendvics igenis sokat jelenthet azoknak, akik nélkülözve élnek az utcán, hiszen az emberség nem kerül semmibe…
Belegondolva abba, hogy milyen szerencsések vagyunk mi, akiknek nem a szabad ég alatt kell tölteniük az estéiket József Attila „Számvetés” című versének sorai jutottak eszembe záró gondolatként:
„Komor ég alatt üldögélek,
mint hajléktalan a híd alatt.
Mindentől fölmentem magamat,
mert nem lesz utolsó ítélet.”
