Thomas Jackson fényképein a lenyűgöző tájakat ellepi a rajban kavargó szemét. A papírpoharak, sajtgolyók, szívószálak művészi installációja korunk problémáira akarják felhívni a figyelmet: a túltermelés, az egészségtelen táplálkozás, a fenntarthatatlan szemétgyártás következményeképp a természet harmóniájának felbomlására. Az autodidakta művész képei a tájfotózás, a szobrászat és a kinetikus művészet metszéspontja.
Hétköznapi tárgyakra irányítja a közönség figyelmét
Meditatív tájak patyolat tisztaságú színekkel, kristálytiszta légiesség árnyalataival aláfestve ritkán fellelhető szépség tárul elénk a fényképein, amit párosít az élénk színű szabadon áramló műanyaggal, így csavar egyet a táj látványán és jelentésén.
Thomas Jackson egyszerű fotósként kezdte, városi jelenetekkel New York utcáiról. Aztán áttért a szobrászati tulajdonságokkal rendelkező talált tárgyakra: uszadékfára, hullámokra, régi mólók cölöpjeire az East River mentén. Aztán saját maga kezdte el gyártani a képei tárgyait. Eleinte botokból, fákból és levelekből, amiket az erdőben talált, később füstbombákkal és tűzijátékokkal animálta azokat.
Eleinte jócskán használt Photoshopot, később olyan technikákat dolgozott ki, amik lehetővé tették, hogy elkerülje a retusálást. Távolról nézve tényleg olyan mintha repülnének az objektumok, közelebbről megnézve azért felfedezhető a szándékosság. Tegyünk inkább egy lépést hátra!
Ma már inkább installációs művészként, semmint fotósként gondol önmagára. Képeit legnagyobb mértékben a véletlen befolyásolja. Amit előre eltervez az csupán a helyszín és a felhasználni kívánt anyag. Szerepet kap képei elkészítésében az időjárás, a szél iránya és intenzitása és persze a fények. A felfüggesztésnél figyelembe veszi ezeket az adottságokat, de a főszerepet a körülményekre bízza.
„Én állítom be a paramétereket, de a természet alkot.”
A közmondás szerint a kreativitás korlátok közt virágzik. Ha eddig nem is volt ilyen közmondás, 2020 óta – a pandémia óta – van. Ez időszak alatt korlátozott erőforrásokkal tudott csak dolgozni, így talált rá a nylon tüllre, ami általános kelléke lett a fotóinak. Ez az anyag lenyűgözően változékony és absztrakt, a szél kelti életre, a szél formálja és ad neki alakot. Hosszú expoval fényképezve átalakulhat folyékony anyaggá, akár füstté és lángokká.
Az Felbukkanó Viselkedések – Emergent Behavior című sorozat hihetetlenül látványos, még nem sok hasonlót láthattunk. A fotók lebegő installációival a természetben felbukkanó szervezeti rendszereket imitálja, mint a termeszvárak, a rajzó sáskákat, az ívó halakat és a rajban vonuló madarakat.
A mindennapi szemét jelentései
A képkompozíciók megszerkesztéséhez olyan tárgyakat használ, amik általános asszociációkkal bírnak. Egy pillantásból kapcsoljuk hozzájuk a jelentést. Ezek többnyire a tömegtermelés és a fogyasztás műanyag termékei és melléktermékei. A környezetbe helyezve ezek a tárgyak önálló életre kelnek, lerázzák kialakult jelentésüket és valami furcsa és új tartalmat kapnak.
Például a Cups no. 3 (Narancssárga poharak) című fényképről Jackson azt mondja: „A műanyag pohár önmagában csak egy műanyag pohár. De egy tájba rendezve tucatnyi más műanyag pohárral együtt hömpölyögve, a szél és más természeti erők teszik kifürkészhetetlenné. Olyanná válik akár a madarak szárnyalása: lenyűgöző és felfoghatatlan természeti tünemény.
Némely képe, mint a Cups no. 2 (Rózsaszín poharak) a poharak huzalrögzítése és a szél játéka miatt dühödt, szinte kirobbanó hangulatot nyer. De vannak olyan kompozíciói, mint a Sajtgolyók (Cheese Balls, 2012) amik a „félelem és lenyűgözöttség” gondolatával játszanak, utalva mindennapi szorongásainkra és a tömeg szülte iszonyra, a hajszoltság neurózisaira.
Amikor a tervezett kompozíció egy váratlan hétköznapi tárggyal találkozik, a hétköznapi életből kiszakadva, belegabalyodva az elszigetelt földdarabba, elmosódik a fikció és a valóság közötti határvonal. A jól hangszerelt beállítással és a fényképészeti kísérletekkel Jackson jogosan kiterjesztette a „vizuális szókincs” definícióját, és alkalmas pillanatot kínál a szokásos dolgok új olvasatainak megrajzolására.
„Attól a vágytól vezérelve dolgozom, hogy a mindennapi valóságot magával ragadó szürrealitássá alakítsam.
Olyan képeket szeretnék készíteni, amilyeneket még soha nem láttam.”
Élő fotózás
A szabadtéri fotózás rendszerint közönség előtt, meghívott vendégekkel zajlik, akár egy performansz. A felhasznált installációkból Jackson rendszeres kiállításokat rendez. Valamint azokat a képeket is egy jövőbeli kiállításra gyűjti, amik „nem sikerültek”.
Az utóbbi időkben a technológia megjelenése arra kényszerítette a művészeket, hogy kreatív elméjüket úgy alakítsák, hogy kiegészítsék a gépek hálóját. Ő épp ezeket a berögződéseket szeretné elengedni. Szerinte a művész munkája önmagában egy meditatív folyamat, ami a kreativitás serkentésére szolgál. „Ha van valami, amit megtanultam a kreatív folyamatról, az az, hogy az elengedés sokkal fontosabb, mint az irányítás.”
