JJ Gonson több ezer képet lőtt a hardcore punk zene második hullámáról, és arról a stílusról, amelyet egy napon „grunge”-nak neveztek el (1985-ben még nem így hívták). Munkái számos zenei kiadványban megjelentek, köztük olyan nevesebb lapokban, mint a Rip, a Creem, a Boston Rock, a Spin, vagy akár a Rolling Stone.
Fotói megörökítették az élő fellépések atmoszféráját, valamint az élet kaotikus, nyers energiáját a küzdőtéren. Mindazonáltal az elvesztett barátokról készített őszinte felvételei maradtak mindmáig a legnépszerűbbek. Kiváltképp Kurt Cobainről és Elliott Smithről készített korai munkái, melyek újra és újra reflektorfénybe repítik a nevét.
JJ Gonson 1966-ban született Bostonban. Elmondása szerint mindig is fényképként tekintett az őt körülvevő világra, negatív terekkel, formákkal és színekkel. 13 éves korában a bár micvára megkapta nagymamájától élete első tükörreflexes fényképezőgépét (Minolta – Vivitar objektívvel) mellyel többnyire a középiskolás barátait fotózta.
Közvetlenül az érettségi után művészeti iskolába ment, ahol hamar felfigyeltek fotós tehetségére, még a sötétkamrához is kapott kulcsot. Ekkor realizálta először, hogy a zenekarok fotózásához tényleg van némi affinitása.
A főiskolán találkozott egy dalszövegíróval, akinek momentán fotósra volt szüksége, így Gonson rögvest a hardcore punk zenekarok közvetlen közelébe találta magát. Egész pontosan 1985-öt írunk ekkor. A Big Black, a Hüsker Dü és a Descendents koncertjein JJ lelkesen kattingatott. Az összes zenekart fekete-fehérben fotózta, mivel a suli ingyenes laborjában ezeket tudta csak előhivatni.
Ez idő tájt Gonson egyértelműen fotós karrierről álmodott, azonban a főiskolai évek kiöltek belőle minden ilyen irányú ambíciót. A művészeti iskolában nem tisztelték a fotóriportereket. Se fotósnak, se művésznek nem tartották őket, így kénytelen-kelletlen elkezdett más irányba orientálódni.
„Mindig is fotósnak tartottam magam, de kizárólag hobbi fotósnak.
A lényem és a személyiségem része, de nem ez a szakmám.”
Összetört szívvel és egy kiábrándult egyetemi karrier rossz ízével a szájában Gonson arra a drámai elhatározásra jutott, hogy elengedi a rock ‘n’ rollt és annak dokumentálását, sőt elhagyja Bostont is. Friss diplomájával a kezében egy ideig rajztanárként dolgozott, amit nem igazán szeretett, majd fogta magát és délre indult, hogy csatlakozzon egy cirkuszhoz. Ez a kitérő sem tartott sokáig, lévén a főnök egy agresszív, elviselhetetlen ember volt. Ezután Portland következett, ahol egy kávézóban kapott munkát – pitéket és süteményeket sütött – itt találkozott először Elliott Smith-szel és a Heatmiserrel.
A 90-es évek elején az underground zenei Mekkaként számon tartott Portland újra felszította Gonsonban az érdeklődést a fotózás iránt. Munkái többek között Elliott Smith első két lemezének borítóján szerepeltek.
Később állást kapott a TK Records nevű kiadónál, ahol zenekarokat menedzselt, turnékat szervezett, és persze mindeközben azért fotózott is. Néhány fotója azóta ikonikussá vált, ami részben annak köszönhető, hogy olyan előadókat örökített meg, akik később valami nagyot alkottak, majd sajnos hirtelen elhunytak. Másrészről képei sokkal inkább személyes jellegűek, mintsem olyanok, melyeket a nyilvánosságnak szántak volna. Külön érdekesség, hogy az előadók életében ezek a fotók nem jelentek meg sehol azelőtt.
A Nirvana-val először a Green Street Station-ben találkozott. Akkor játszottak először Bostonban, mindössze 13 ember előtt, és állítólag észveszejtően jók voltak, Gonson pedig nem lőtt egy képet sem, mivel nem volt nála a fényképezőgépe. A képek, amiket az emberek ismernek, amiken Nesquiket isznak és a padlón alszanak, másnap reggel készültek.
Bár JJ Gonson a digitális korban nagyrészt kiábrándult a professzionális fotózásból, továbbra is remek fotós maradt, aki a maga módján dokumentálja a mindennapi életet. Ha pedig megkérdezik melyek a legjobb munkái, rendszerint a gyerekeiről készült képeket teszi a rangsor élére. Ettől függetlenül időről időre visszanyúl az archívumába, hogy újabb ikonikus felvételeket osszon meg a velünk.
Mi tagadás, az insta-filterek korában, amikor még a hányós bulifotók is “retusálva” vannak, hogy az illető a lehető legelőnyösebb arcát mutassa, igazi felüdülés ezeket a maguk őszinte valójukban bemutatott pillanatokat végigpörgetni.