A plakát művészet – a művészet pedig mindenkié.
„Az idő igaz,
S eldönti, ami nem az.”
Előszó
Még egy évtizeddel ezelőtt is előfordulhatott, hogy az ember egy-egy régi plakátot néhány ezer forintért vásárolhatott meg aukciós oldalakon vagy apróhirdetési portálokon. Ma ugyanezekért a darabokért licitharcok folynak, és gyakran már százezer forint alatt sem lehet hozzájuk jutni. A magasabb összegeket nem is mondom.
Emlékszem, ahogy édesanyám leszedte a régi plakátokat a szobám faláról, majd egyszerűen kidobta őket, vagy ahogy édesapám csodálkozva kérdezte: „De hiszen ebből a Baross utcában anno ötven is volt kiragasztva! Hogyan lehet most 100-200 ezer forint az értéke?” A válasz egyszerű: mert mára már egyetlen példány sem maradt belőlük. Hiába tekintették őket csupán reklámhordozóknak vagy információs eszközöknek, az idő mégis döntött a sorsukról. Petőfinek tehát igaza volt – bár azt is hozzátehette volna, hogy a plakátokat nem rágógumival vagy fogkrémmel kell a falra ragasztani, hanem inkább keretbe tenni. Ha így tettem volna, ma is birtokomban lenne jó néhány különleges darab.
Már gyerekkoromban is tépdestem a koncert-, film- és egyéb érdekesebb eseményeket hirdető plakátjait. Egy részük még mindig megvan, a zöme azonban sajnos elkallódtak – jellemző módon éppen a legértékesebbek. Murphy törvénye már csak ilyen.
Falragasz, tacepao, plakát
Eredetileg utcára szánták, ma mégis egyre több hazai és külföldi vásárló falát és gyűjteményét gazdagítják eredeti, régi plakátok. A kezdetben tömeggyártásban nyomtatott, falragasznak szánt, mára már alig néhány példányban fellelhető plakátok egyedi értéket képviselnek. A 20. század folyamán számos ikonikus, tömörségében is kifejező, szellemes és figyelemfelkeltő plakát született. Bár eredetileg csupán hirdetések voltak, ma már a vizuális művészet egyedi és meghatározó darabjaiként tekintünk rájuk.
Elsőre sokak számára hihetetlenül hangzik, hogy az egykor utcákra szánt, filmeket, termékeket vagy épp az állami propaganda eszméit hirdető plakátok ma akár több ezer dollárt is érhetnek egy-egy aukción. Persze ez nem minden plakátra igaz. Másfelől a globalizáció és a nemzetközi gyűjtői piac bővülése révén egy amerikai gyűjtő vagy egy spanyol filmrajongó komoly összegeket is hajlandó fizetni például egy ritka spanyol film magyar plakátjáért – különösen, ha az grafikailag még az eredetit is felülmúlja. Szerencsére a magyar grafikusok tehetségére sosem lehetett panasz.
A Budapest Poster Gallery egyik kiemelkedően sikeres online aukcióján a Csillagok háborúja-trilógia magyar plakátjai meglepően magas áron keltek el 2015-ben. A Birodalom visszavág plakátja például egymillió forintos leütési árat ért el, míg ennek a plakátnak a festett plakátterve már egészen elképesztő, négymillió forintos áron talált gazdára.
Mégis miként váltak ezek az egykor egyszerű falragaszok műtárgyakká? Mi teszi őket különlegessé, és mi határozza meg az értéküket?
A művészi igényességgel készült plakátok Magyarországon a 19. század végén, a 20. század elején jelentek meg, és hamar magukon viselték a korszak modernizmusának és szecessziójának hatását.
Az 1920-as és 1930-as évek art deco vagy modernista plakátjai pedig ma már szinte
biztos befektetésnek számítanak. Nem véletlen: egy évszázad elteltével ezek a
munkák nemcsak művészeti értékükkel, hanem ritkaságukkal is kiemelkednek
Bortnyik Sándor reklámgrafikai stílusa közvetlenül a weimari Bauhaus hatását tükrözte, hiszen maga is ebben a korszakalkotó iparművészeti és építészeti iskolában sajátította el a legújabb vizuális megoldásokat. Munkáin ennek a radikális új szemléletnek a lenyomata ma is egyértelműen felismerhető.
A műgyűjtők sem maradnak közömbösek e remekművek iránt: a Christie’s aukcióján Berény Róbert és Bortnyik Sándor 1929-es Modiano plakátjai átszámítva 13-15 millió forintért keltek el, míg Bíró Mihály híres kalapácsos embere – amely eredetileg a Népszava hasábjain tűnt fel – a Guernsey’s árverésén közel 4,5 millió forintos leütési árat ért el. Mai értékét nézve nem lenne meglepő, ha ennek már a háromszorosát is megérné.
Az évtizedek során fennmaradt plakátok közül sok mára szinte teljesen elveszítette értékét, ám egyes darabok továbbra is kiemelkedő művészeti vagy történelmi jelentőséggel bírnak. Általában három fő kategóriába sorolják ezeket: léteznek dekoratív plakátok, amelyek esztétikai értékük miatt kedveltek, olyanok, amelyek történelmi jelentőségük révén váltak különlegessé, és végül azok, amelyek műtárgyként is megállják a helyüket.
Hírmondó falak
A 20. század elején a korszak legnagyobb festői készítették az első igazán kiemelkedő plakátokat, ám az idők folyamán számos tehetséges magyar grafikus is maradandó nyomot hagyott a hazai plakáttörténetben. A műfaj a 19. század végén született, és a 20. század elején élte fénykorát, ám fennállása mindössze egy évszázadra korlátozódott. A rendszerváltás és az 1990-ben megrendezett első szabad választások még lehetőséget adtak néhány ma is meghatározó politikai plakát megszületésére, ám ezt követően a magyar művészeti plakát szinte teljesen eltűnt. Ennek oka azonban nem a szellemi hanyatlásban, hanem a kulturális és technológiai változásokban keresendő: a digitális korszak térnyerésével a nyomtatott plakátok szerepe drasztikusan visszaszorult.
Az internet és a digitális kommunikáció térnyerése feleslegessé tette, hogy minden felületet plakátokkal borítsanak be annak érdekében, hogy egy üzenet eljusson az emberekhez. Az utolsó nyomtatott hírmondók a szórólapok voltak, ám ezek is fokozatosan háttérbe szorultak. Bár ma is léteznek plakáthelyek, jelentőségük már meg sem közelíti korábbi szerepüket. Az óriásplakátok világa pedig egyértelműen a nagyvállalatok és a – sok esetben megkérdőjelezhető esztétikai vagy etikai színvonalú – politikai reklámok terepévé vált.
A reklámoknak ma már nem szükséges igényesnek lenniük – elegendő, ha hatást gyakorolnak a befogadóra. A funkció fokozatosan háttérbe szorította a kultúrát. Természetesen még mindig készülnek plakátok, ám ezek többsége már digitális formában érhető el. Kézzel fogható filmplakátok és koncertplakátok egyre ritkábban jelennek meg, az illegális politikai plakátok pedig szinte teljesen eltűntek.
A legvidámabb ragasz
Azt nem tudom mennyire volt vidám ez a magyar barakk. Mert barakk volt, és nem egy demokrácia. Mégis, ha a környező országok viszonyait nézzük, a magyar művészek viszonylag szabadabb légkörben alkothattak. A cseheknél 1968-ban vonultak be az oroszok, hozták magukkal a fagyos légkört. A lengyeleknél szükségállapot és statárium volt a nyolcvanas években. Romániát ne is említsük. Bár tehetséges művészek mindenhol akadtak, Magyarországon egyfajta folyamatos kulturális „erjedés” zajlott, amely lehetőséget adott a kreatív alkotóknak a kibontakozásra.
A hatvanas-hetvenes évek a magyar plakátművészet egyik legpezsgőbb időszaka volt. A politikai vezetés – a kereskedelmi élet fellendítése érdekében – viszonylag nagyobb mozgásteret engedett, így a kulturális szféra szereplői szabadabban élhették ki kreativitásukat. A „legvidámabb barakk” egyben a legszínesebb is volt: az 1950-es évek politikai uniformizáltsága fellazult, és nagyobb teret kapott a művészeti önkifejezés és a vizuális kísérletezés.
A hatvanas hetvenes évek a magyar plakátművészetben igen aktív és sziporkázó korszak volt. A politikai irányítás a kereskedelmi élet szervezése miatt nagyobb szabadságot adott, a kulturális élet szereplői kiélhették a kreativitásukat. A legvidámabb barakk a legszínesebb is volt. Az 50-es évek politikai uniformizáltsága fellazult, szabadabb teret kapott a művészeti önkifejezés és kísérletezés. A képzőművészet nem csupán alkalmazott műfajként jelent meg a plakátművészetben, hanem inspirációs forrássá is vált. Furcsa ezt kimondani, de a vizuális nevelés ebben az időszakban igenis jó ízlést mutatott. Össze sem lehet hasonlítani korunk tukmálós nemzetieskedő giccsével, vagy a zavaros, gyorsan összedobott promóciókkal. Volt idő és tér kiérlelni a munkát.
A véletlen, vagy talán a sors különös játéka, hogy néha a kiemelkedő filmes vagy színházi alkotásokhoz nem készültek jó plakátok, míg kevésbé jelentős művekhez kivételesen erős grafikai interpretációk születtek. Erre jó példa Finta József Harlekin és szerelmese című filmplakátja, amely egy felejthetőbb alkotás, Fehér Imre filmje számára készült. Mondjuk a Hideg napok esetében mind a film, mind a Kass János által jegyzett plakát emblematikus.
Ma már furcsán hathat, de Máté András La Dolce Vitához készített „édes életes” plakátja forradalmi alkotás volt. Sok vita előzte meg, akkor szokatlannak és zavarosnak hatott. Az is fura lehet, hogy részben azért mehetett át, mert az elvtársak hagyták, hogy a dekadens film zavarosságát egy hasonlóan fura plakát mutassa. Ilyen a nyugat. Szerencsére nem nyugodott le. Frissességét ma is megőrizte a stilizált montázsforma.
Fontos látni, hogy ebben az időszakban számos különböző művészeti megoldás létezett egymás mellett, és a plakátok sokszínűsége egy mai fiatal számára akár egy vibráló, felszabadult korszak érzetét is keltheti. Legalábbis, ha csupán a vizuális világot nézzük. A valóság azonban egészen más volt:
„Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”
— Pilinszky János
A nyolcvanas évek jelentették a magyar plakátművészet utolsó igazán nagy korszakát, a kilencvenes évek már inkább a levezetés időszaka volt. Ha a korszak plakátjait nézzük, azt hihetnénk, hogy egy nyugatias, pezsgő kulturális közegben járunk: minden friss, punk, vad és ellenálló. Ám ez csupán egy előőrs volt – a plakátművészet viszonylagos autonómiája. Az underground rendezvények grafikai világa szabadabban mozoghatott, mivel az állami intézményekhez tartozó illetékes elvtársak keze kevésbé ért el idáig. A gazdasági stagnálás és a politikai rendszer lemaradása nem befolyásolta ezt a kreatív közösséget – sőt, a grafikusoknak időnként lehetőségük nyílt külföldi utakra, és Magyarországon is rendeztek olyan plakátkiállításokat, amelyeken lengyel, francia vagy akár japán alkotásokat is meg lehetett csodálni.
De miért nincsenek ma ilyen kiállítások? Talán mert maguk a plakátok is szinte teljesen eltűntek. Ne feledd, amit most mondok: vigyázz a „Don’t Panic” csomagjaidra! Ha még emlékszel rájuk, biztos vagyok benne, hogy néhány plakát közülük idővel komoly értéket képvisel majd. Mennyi ilyen kincs hevert egykor a szemetesekben!
Reklám áru nélkül – Márkázott tartalom art beütéssel
A kereskedelmi plakátok a hatvanas évek végén, az új gazdasági mechanizmus bevezetésével fokozatosan teret nyertek. Paradox módon a kommunista rendszerben hosszú ideig nem léteztek klasszikus értelemben vett márkák – csupán alapvető fogyasztási cikkek, mint a tej vagy a mosópor, minden különösebb vizuális identitás nélkül. Aztán egyszer csak megjelent a Biopon – a saját márkánk. És ezzel együtt elérkezett az a pillanat, amikor végre a tartalomhoz formát lehetett rendelni. A reklám hirtelen nem csupán funkcionális lett, hanem vizuálisan is izgalmas, és megjelent benne a művészi érték. Vigyázat! A reklám nyomokban művészetet tartalmazhat!
A politika, mint művészeti termék
A nyolcvanas évek végén a kilencvenes években a politikai pártok plakátjai igazán izgalmas változatosságot mutattak. Ma ha megnézed egy párt plakátját választások alatt… Hagyjuk is! Igazából nem nézed meg. Unalmasak, jellegtelenek. Sokan azt mondják az amatőr dilettantizmusnak köszönhetőek, hogy a régi párt plakátok olyan széles spektrumon mozogtak. Ma ezek a „dilettáns” alkotások értékes műalkotások, beszélgetések tárgyai. A maiak szót sem érdemelnek. Továrisi Konyec!
Vintage forradalom
A digitalizáció paradox módon felértékelte mindazt, ami régi és kézzelfogható. A mai világban egyfajta vintage forradalom zajlik: az analóg, fizikai médiumok iránti nosztalgia új életre keltette a múlt vizuális örökségét.
A plakát – mint műfaj – viszonylag fiatal, története csupán a 19. század végén kezdődött. Míg a festmények eleve műalkotásként, belső térbe készültek, a plakát az utcára született, funkciója pedig egy adott üzenet gyors és hatékony közvetítése volt. Gyakran gyenge minőségű anyagokra nyomtatták, így az idő vasfoga kevés darabot kímélt meg – ez is hozzájárult ritkaságukhoz és mai értékükhöz. Mégis, a plakát műfaja képes volt túlélni és újra utat találni az emberek szívéhez. Ennek oka egyszerű: minden korszak és minden téma magában hordozza azt az univerzális vizuális nyelvet, amely a mai napig megérinti a közönséget.
A plakátokat éppúgy elérte a művészeti és kulturális sokszínűség, mint bármely más vizuális médiumot. Sport, reklám, utazás, divat, propaganda, film, turizmus – mindegyik terület saját plakátkultúrát teremtett, ahogyan az egyes művészeti irányzatok is nyomot hagytak rajtuk: art deco, szocreál, pop art.
Nem véletlen, hogy a filmrajongók különösen elkötelezettek a plakátok iránt – számukra ezek nem csupán reklámanyagok, hanem vizuális ereklyék, amelyek ikonikus pillanatokat örökítenek meg. Ha plakátokra vadászol, több lehetőség is kínálkozik: bolhapiacokon igazi kincsekre bukkanhatsz, az internetes aukciók és piacterek szintén bőséges kínálattal szolgálnak. Azonban nem árt sietni – a galériák és antikváriumok is egyre nagyobb figyelmet fordítanak ezekre a gyűjtői darabokra, így a ritkább plakátok egyre nehezebben elérhetők.
Az alkalmazott és iparművészet talán soha nem volt annyira demokratikus és széles körben elérhető, mint a plakátok és hirdetmények világában. Ezek az alkotások egykor nemcsak esztétikai értéket képviseltek, hanem a mindennapok részévé váltak, vizuálisan formálva a köztereket és a kollektív emlékezetet.
Ma azonban a globális vállalatok és politikai pártok agresszív vizuális zajjal szennyezik a tudatunkat, miközben a valódi művészi érték egyre inkább háttérbe szorul. Ha a vintage és retro divathullám ekkora népszerűségnek örvend, miért ne indíthatnánk egy új, jövőorientált vizuális forradalmat?
Elég a gagyi reklámokból! Itt az ideje, hogy egy szó szerint szebb világért küzdjünk! Miközben megpihennénk, merítsünk inspirációt a múlt ikonikus plakátjaiból – mert azok még tudták, hogyan kell hatni a szemre és a lélekre is.
