Norman Rockwell minden bizonnyal a világ legismertebb amerikai sajtóillusztrátora, akit méltán neveznek Amerika „mesélőjének”. Művei hűen tükrözik az Egyesült Államok 20. századi történelmét. Egykoron nem tekintették valódi művésznek, csupán amolyan képanyag gyártónak a történetek számára. A The Saturday Evening Post magazin több száz borítóját köszönhetjük neki, festői tehetségét ugyan elismerték, de valódi művészi rangot nem tulajdonítottak neki. Valójában minden illusztrációja először festmény formájában született meg. Ezek ma már a gyűjtők kedvencei közé tartoznak. Képei jól öregednek, mintha minden évvel egyre több emlék kapcsolódna hozzájuk. Művészetén keresztül egy letűnt kor képe tárul elénk, egy országé, amely merte megálmodni saját jövőjét.
A cserkészfiú
„Abban az időben mindenki azt képzelte, hogy a művésznövendékek vad, problémás karakterek. Én egy cserkészfiú voltam. Szó szerint” –Rockwell.
Norman Perceval Rockwell 1894-ben született New Yorkban és 1978-ban hunyt el Massachusettsben. Ilyen névvel csakis egy igazi lovagias gavallér lehetett, és valóban az is volt. Élete során elkötelezetten támogatta a cserkészetet, miközben maga is aktív tagja volt a mozgalomnak.
Már nagyon fiatalon megmutatkozott a tehetsége. 16 éves korában jelentős összegeket keresett kézzel festett karácsonyi képeslapokkal. Mindössze 18 évesen őt bízták meg Carl H. Claudy Tell Me Why: Stories about Mother Nature című könyvének illusztrálásával. Még nagykorúsága előtt a Boy Scouts of America magazinjának művészeti vezetője lett, mindemellett számos más ifjúsági magazint is illusztrált. Szinte egész életében közreműködött a cserkészmozgalom munkájában. Festményei rendszeresen megjelentek a Saturday Evening Post és a Look című hetilapokban.
Az első világháború idején Norman Rockwell megpróbált csatlakozni az Egyesült Államok haditengerészetéhez, azonban 59 kilós testsúlya a 180 centiméteres magasságához túl kevésnek bizonyult, így elutasították. Ezt ellensúlyozandó, napokig banánt, folyadékot és fánkot fogyasztott, hogy elérje a szükséges 65 kilót. Miután ismét jelentkezett, rosszul lett az erőfeszítéstől. Végül mégis felvételt nyert, de beosztása csupán térképek rajzolására korlátozódott, így soha nem került a frontvonal közelébe.
Tartalmát tekintve politikai szempontból jelentős munkája a The Four Freedoms sorozat, amely a szólásszabadságot, a vallásszabadságot, a félelem és a gondtalan élethez való jogot ábrázolja. A második világháború alatt, 1943-ban készítette el ezt a sorozatot, amelynek megfestése hét hónapot vett igénybe, ezalatt tizenöt kilót fogyott. A sorozatot Franklin D. Roosevelt beszéde ihlette, amelyben Roosevelt leírta és megfogalmazta a négy egyetemes szabadságjogot.
Rockwell szorgalmas perfekcionista és egyben a hiperrealizmus képviselője volt. Néha más festők, például Pollock műveit is belefestette saját képeibe, ami akkoriban szokatlan humorforrásnak számított, ma azonban a posztmodern művészetben gyakran találkozunk hasonló megoldásokkal. Példaként említhető a The Connoisseur című festménye, amely 1962-ben készült.
Ugyanebben az évben (1962) műtermében tűz ütött ki, amely számos eredeti festményét megsemmisítette. Ez az esemény két részre osztotta pályafutását: a második szakaszban már modern szereplőket és helyzeteket ábrázolt műveiben.
Rockwell pszichiátriai kezelésben is részesült, méghozzá a később legendássá vált elemző, Erik Erikson pácienseként. Erikson jóval később, már Rockwell halála után, elmesélte az életrajzíró Laura Claridge-nek, amit Rockwell megosztotta vele: „A boldogságot festettem, de nem éltem meg azt.”
Rendszerint valós alakokat ábrázolt, így munkái inkább válogatottak, mint idealizáltak. Amikor a végső vázlatot vászonra vitte, Rockwell pauszpapírt használt vagy kivetítette a fényképet. Előszeretettel kérte környezetét, hogy bírálják munkásságát, különös tekintettel narratívájának egyértelműségére. Stílusa, amely pontosabb, mint a naturalista festőké, a fotorealizmus előfutárának tekinthető. Történetesen szinte véletlenül alkotta meg a feminizmus egyik legismertebb ikonját, Rosie the Rivetert, aki a Mein Kampfon tapos. Ez a híres kép 1943-ban készült.
Négy évtizeden át alkotta meg a The Saturday Evening Post címlapképeit. Művei rendkívül népszerűek voltak az Egyesült Államokban, ám a kritikusok kevésbé értékelték őket. Kiváltképp az amerikai kritikusok, akik nagyon modernnek akartak tűnni. Ezzel szemben az európaiak már akkoriban is méltatták képei sajátos, túlzottan idealista humorát. Norman Rockwellt élete során nem ismerték el önálló művészként, amolyan ügyes kezű, de sorozatillusztrátorként tartották számon. Stílusát „rockwellesque”-ként emlegették, gyakran lekicsínylő értelemben.
Az idealizált és szentimentális, sőt romantikus „amerikai életformát” ábrázoló műveit
gyakran érte bírálat. Egyes kritikusok „burzsoá”, „giccses” festőként jellemezték.
A kritikusok gyakran figyelmen kívül hagyták, hogy ezek a művek megrendelésre készültek, és a magazinok általában nem a legmerészebb, hanem a közízlésnek megfelelő alkotásokat választották. A művészt gyakran összemosták a politikával, pedig valójában képi elbeszélésének intelligenciájával ravaszul tudott foglalkozni komolyabb problémákkal is. Műveiben megjelenítette a társadalmi változásokat, a fiatalokra nehezedő társadalmi nyomást, a munkásosztály mindennapi nehézségeit, sőt a rasszizmus égető kérdéseit is finoman becsempészte képeibe.
Főleg pályafutása végén mélyebb témákkal foglalkozott, nevezetesen a polgárjogi mozgalommal kapcsolatban. Festészete csak ettől az időszaktól kezdődően kapott nagyobb figyelmet.
A The Problem We All Live With (1964) sokak szerint Norman Rockwell legismertebb alkotása, bár ezt a címet legalább tíz másik is magának követelhetné. A festmény valós eseményen alapul. Ruby Bridge-t, egy afroamerikai kislányt ábrázol, amint éppen egy szegregált iskolából átlép az integrált iskolába. Az őt kísérő négy rendőr jelenléte, valamint a falon látható paradicsomfoltok egyértelműen jelzik a gyermekre leselkedő fenyegetés mértékét. A kép a maga korában rendkívül merésznek számított.
Ha azt gondolnánk, hogy azért készített ilyen műveket, mert akkoriban már megengedett volt, tévedünk. Egészen elképesztő, de a magazin akkoriban több kritikát kapott olvasóitól, mint dicséretet. Ezek a negatív visszajelzések azonban nem akadályozták meg Rockwellt abban, hogy továbbra is elkötelezetten támogassa a polgárjogi mozgalmat. 1965-ben készítette a Southern Justice (Murder in Mississippi) című illusztrációt, amely három polgárjogi aktivista KKK általi meggyilkolását ábrázolja, akik a „Freedom Summer” projekt keretében dolgoztak, az afroamerikaiak szavazati jogainak biztosítása érdekében a déli államokban. Két évvel később, 1967-ben, a New Kids in the Neighborhood című alkotásában ismét az Egyesült Államok deszegregációját helyezi középpontba, a gyermekkor ártatlanságán keresztül bemutatva a nagyobb tolerancia és társadalmi keveredés reményét a jövő generációi számára. Bár ezek az illusztrációk idealisták, mégis őszinte jó szándékkal készültek. Ami különösen bosszantó, hogy a kritikusok gyakran elfelejtik, hogy Rockwell ezeket az illusztrációkat konkrét cikkekhez készítette. Egyszerűen egy perfekcionista volt, aki maximálisan kihasználta stílusa lehetőségeit.
A régi időkben Rockwell kevésbé volt ismert reklámrajzairól. Ennek ellenére számos márka kedvelte világos, letisztult stílusát, és kifejezetten őt kérték fel imázsuk javítása céljából. A legismertebb cégek közé tartozik a Campbell’s, a Kellogg’s, a Ford, a General Motors, a Coca-Cola és a Pepsi, amelyek mind rendeltek tőle alkotásokat. Ma már ezek a festményei is rendkívül értékesek.
Emellett filmplakátokat, regények és zenei albumok borítóit is tervezte. Termékeny és sokoldalú művészi öröksége messze túlmutat az nyomtatott sajtóban megjelent munkáin. Bár életében jelentős jövedelemre tett szert, főként reklámokból és állami megrendelésekből, lévén befektetései nem voltak sikeresek, így sosem vált gazdaggá. Erről ő maga így nyilatkozott egyszer:
Kevesen tudják, de egy időben több millió dollár értékű részvényem volt.
Mostanra azonban ezek alig érnek többet, mint a tapéta a falamon.
Úgy gondolom, egyszerűen nem arra születtem, hogy gazdag legyek.
Túl szép, hogy igaz legyen?
Rockwell munkásságát komoly művészeti kritikusok már életében elutasították. Számos művét, különösen a Saturday Evening Post címlapjait, a modern kritikusok túlságosan édeskésnek tartották, mivel az amerikai élet idealizált vagy szentimentalizált ábrázolására törekedtek.
Ahogy arról már a fentiekben szó esett, ez vezetett a gyakran lekicsinylő „rockwellesque” jelzőhöz. Következésképpen Rockwellt egyes kortárs művészek sem tekintették „komoly festőnek”, munkáit kispolgárinak és giccsesnek tartották. Noha nem sok festőt emlegetnek már életében elnökök, ezt is irigyelték tőle. Roosevelt, és Eisenhover is kedvelte. „Hálával tartozunk azért, hogy Norman Rockwell felidézte a mindennapi élet legfontosabb, egyszerű igazságait.” – Franklin D. Roosevelt.
Az európaiak már korai időktől fogva különös figyelmet szenteltek Rockwell munkásságának. Vladimir Nabokov író például kijelentette, hogy Rockwell zseniális technikáját „banálisan” használták. Pnin című regényében így fogalmazott: „Dalí valójában Norman Rockwell ikertestvére, akit cigányok raboltak el csecsemőkorában.” Sokan lekicsinylően csak „illusztrátornak” titulálták, de Rockwell ezt sosem bánta, hiszen ő maga is így hivatkozott magára.
„Lelkiismeretes emberként nem tudtam csupán optimista, áloptimista illusztrációkat festeni. Minden tehetségemet és érzésemet bele kellett adnom! Soha nem szépítettem meg a valóságot, munkáimban mindig ott volt a humor. Valóban, azok optimista évek voltak. Bár történt egy nagy összeomlás, az ország újra talpra állt, és néhány nagyszerű év következett. Ezekben az időkben az amerikaiak hittek önmagukban. Boldog és büszke voltam, hogy ezt ábrázolhattam.” – Norman Rockwell.
Későbbi éveiben Rockwell festőként is nagyobb elismerést kapott. Termékeny művész volt, élete során több mint 4000 művet alkotott, melyek közül sok közgyűjteményekben található. Élete folyamán több mint 40 könyvet illusztrált, beleértve Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait is. Elnökportrékat is festett, többek között Eisenhower, Kennedy, Johnson és Nixon arcképét, valamint külföldi politikai vezetők, például Nasser és Nehru portréit, de Judy Garlandét is. Egyik utolsó portréja 1973-ban készült Sanders ezredesről. Rockwell legismertebb művei közé tartozik a Willie Gillis-sorozat, a Rosie the Riveter, a The Problem We All Live With, a Saying Grace és a Four Freedoms sorozat.
A Guggenheim Múzeum 2001-ben rendezte meg első retrospektív kiállítását, amely jelentős elismerést hozott számára. Művei azóta aukciókon is nagy sikert arattak: a Breaking Home Ties 2006-ban 15,4 millió dollárért, míg a Saying Grace 2013-ban 46 millió dollárért kelt el.
Barack Obama beiktatásakor a The Problem We All Live With című festményt a Fehér Házba kérte, amely hivatali ideje alatt végig ott is maradt. Érdekes megfigyelni, hogy szinte minden elnök, függetlenül attól, hogy republikánus vagy demokrata, mennyire tisztelte Rockwell munkásságát, annak ellenére, hogy nagyon különböző személyiségek voltak.
Norman Rockwellt ma már nemcsak illusztrátorként ismerik el, hanem Amerika egyik legjelentősebb festőjeként is számontartják.
Rockwell a popkultúrában
Valójában az az érdekes Norman Rockwell kapcsán, hogy mindig is népszerű volt a popkultúrában, de az úgynevezett magas művészet ezt lebecsülte. Ha valaki sikeres, annak a művészetét gyakran meg kell magyarázni. Noha Rockwell számos, úgynevezett alkalmazott művészeti munkát készített megrendelésre, melyek rendkívül magas színvonalat képviseltek. Mindent tudott a festészetről, de a kritikusok ezt gyakran nem vették vagy nem akarták észrevenni.
Wes Anderson stílusában is felfedezhető Norman Rockwell hatása, de különösen szembetűnő az 1994-es Forrest Gump című filmben. A film egyik iskolai jelenete újraalkotja Rockwell Girl with Black Eye című képét, csak a fiatal Forrest szerepel a lány helyett. A film nagy része vizuálisan erősen merített Rockwell művészetéből. 1966-ban Rockwell meghívást kapott Hollywoodba, hogy portrékat készítsen a Stagecoach című film sztárjairól, majd végül statisztaként is szerepelt a filmben, egy „részeg öreg szerencsejátékost” alakítva. Steven Spielberg és George Lucas is nagy rajongói Rockwellnek. George Lucas filmrendező birtokolja az eredeti The Peach Crop (1935) festményt, míg Steven Spielberg Rockwell hármas önarcképvázlatát. Mindkét műalkotás az adott filmes irodája falán díszeleg.
1968-ban Rockwellt felkérték, hogy készítsen albumborítót Mike Bloomfield és Al Kooper számára a The Live Adventures of… című lemezükhöz. Az eredeti mű holléte azóta is ismeretlen. Manapság a festő neve miatt az alkotás akár milliókat is érhet. Az Oingo Boingo zenekar Only a Lad borítója is Rockwell-illusztráció. De több hasonló példát lehetne említeni.
Lana Del Rey hatodik stúdióalbumát egyenesen „Norman F..king Rockwell” címre keresztelte. Kell ennél több?
Lana Del Rey – Norman Fu*king Rockwell! (Album Trailer)
Az idealizmuson túl Rockwell képeiben fellelhető egyfajta különös báj is. Valami furcsa naivitás, már-már szertelen boldogság sugárzik belőlük. Ahogy az amerikaiak mondanák, „Good clean fun”.
Zárszónak idézzük magát a mestert.
„Néhányan olyan kedvesek voltak, hogy képzőművésznek neveztek. Én azonban mindig is illusztrátorként tekintettem magamra. Nem tudom pontosan, mi a különbség. Csak azt tudom, hogy bármilyen munkát is végeztem igyekeztem a legjobbat nyújtani. A művészet volt az életem.” – Norman Rockwell.
