Martin Roemers holland fotós a világ minden tájára elutazott, hogy Metropolis című projektjéhez megacitásokat fényképezzen. Azokat a nyüzsgő nagyvárosokat, amik több mint 10 millió embernek adnak otthont.
Dinamikus mozgásfolyamok és a statikus infrastruktúra határozzák meg fotóinak kompozícióját, a kép egy olyan metszet, ahol különböző életek találkoznak. Bár az olyan helyek vizuális identitása, mint Mexikóváros, Kanton, Mumbai, New York és Párizs nagyon eltérő, de az univerzális városkép egyértelműen kirajzolódik. Ahogy a fotós szenvedélye a világkultúra dokumentálásáról és a társadalmi különbségek iránti érdeklődéséről.
Martin Roemers 2007-ben kezdte el fotózni a tízmilliós lakosú városokat. Akkoriban a bolygónkon huszonkettő ilyen létezett, majd röviddel ezután a városlakók száma átlépte az 50%-os mérföldkövét. Ma a világ lakosságának 54%-a városi területeken él, a megavárosok száma pedig huszonnyolcra emelkedett. A több mint harminchét milliós lakosú Tokió továbbra is a világ legnépesebb városa, és még mindig van egy nyugati város az első tízben, New York.
Japán fővárosát szorosan követi Delhi, miközben három új szörnyeteg bukkant fel ezen a listán: Dhaka Bangladesben, Karacsi Pakisztánban és Lagos Nigériában.
A déli féltekét az egyre gyorsabb vidéki kivándorlás jellemzi. Delhi, Lagos és Dhaka óránként több mint hetven újonnan érkezőt nyel el.
Ezeknek a képeknek az az erőssége, hogy megragadják ezt a megdöbbentő dinamikát,
miközben felhívják a figyelmet a névtelen emberekre, akik elmerülnek ebben a
nagyszerű városi fürdőben. Kik ők? Honnan jöttek? Soha nem tudjuk meg.
A háború nyomainak útján
Roemers az enschedei AKI Képzőművészeti Akadémián végzett, azóta Delftben él. Fényképeinek sajátos módja van a globális témák emberi dimenzióba való átültetésének.
Több mint 20 évnyi fotózás során Roemers számos projektet fényképezett fekete-fehérben, a háború hosszú távú hatásait vizsgálva. Ezekből három könyv született: Kabul (2003), holland ISAF-csapatok Afganisztánban készült portréi; The Never-Ending War (2005), 40 portré második világháborús veteránokról Oroszországból, az USA-ból, az Egyesült Királyságból, Lengyelországból, Hollandiából, Belgiumból és Németországból; és a The Eyes of War (2012), a II. világháború miatt látásukat elvesztett emberek portrésorozata. Az egyéni portrék választásával Martin önkéntelenül osztozott a veterán katonák és a háború áldozatainak sorsában. A portrékat az alanyok vallomásaival kombinálva hagyta, hogy történetük és arcuk közvetlenül a nézőhöz szóljanak.
Roemers A hidegháború ereklyéi című könyvében (2009) régészeti megközelítést alkalmazott témájához, és a hidegháború maradványait kereste Kelet- és Nyugat-Európában. Földalatti alagutakra, rozsdásodó tankokra, elhagyott nukleáris rakétasilókra bukkant – a kölcsönös elrettentés irrelevánssá vált politikájának eldobott poggyászát. Bár mára bomló és szétesőben van, továbbra is erős emlékeztető tárgyi bizonyítéka egy közelmúltbeli konfliktusnak.
Úton a tömeg nyomában
Az egész egy 2003-as Bombay-i utazással kezdődött, amikor Martin megpróbálta kitalálni, miként lehetne egyetlen képbe foglalni egy több mint 10 millió lakosú város határtalan energiáját, káoszát és zűrzavarát. Kissé emelt pozícióból lassú zársebességgel dolgozva képes volt megörökíteni az emberek, vonatok, autók, riksák, állatok és kerékpárosok egyenletes áramlását az álló épületek mellett és a statikus utakon. Fotói bemutatják a statisztikák mögött meghúzódó valóságot, kihangsúlyozva a városi környezetet meghatározó statikus és dinamikus erők valószínűtlen egyensúlyát.
Korábbi munkái során a társadalmi konfliktusokból eredő migráció is foglalkoztatta Roemerst. Ezek a migrációs áramlások azonban az egyes országokon belül is hozzájárulnak a déli városok demográfiai növekedéséhez. 2007-ben kezdett el érdeklődni a téma iránt, amikor Bombayben járt, és azon tűnődött, hogy egy ilyen megapoliszt össze lehet-e foglalni egyetlen képben. Ezzel egy időben az ENSZ Népesedési Alapja (Unfpa) bejelentette, hogy a világ lakosságának 50%-a ma már városokban él. Az emberiség történetében bekövetkezett fordulópont volt a kiváltó ok, hogy nekiálljon a nagy ötlet megvalósításához. Innentől kezdve úgy döntött, hogy a több mint tízmillió lakossal rendelkező megacitásokra koncentrál, ahogy az Egyesült Nemzetek Szervezete nevezi őket. Ekkor huszonkettő volt, többnyire Ázsiában, az afrikai kontinensen és Latin-Amerikában. Azóta mások is felkerültek erre a listára. Kínának anno három megavárosa volt, jelenleg kilenc van!
Az Egyesült Nemzetek Szervezete feltételezései
szerint 2030-ra már 41 megaváros lesz a földön.
Jó időben jó helyen lenni!
Annak érdekében, hogy a lehető legközelebb kerüljön a nagyvárosok dobogó, gyakran kaotikus szívéhez Roemers felkereste a helyi fotósokat, hogy segítségükkel még érkezése előtt megtalálják a legforgalmasabb helyeket, akár Google Street View alapján: piacokat, útkereszteződéseket, tereket, vonat- vagy buszpályaudvarokat. Előzetesen beazonosították azokat a magasabb pontokat, ahonnan a legszélesebb látószögű képet készíthetné, azokról a helyekről, ahol egy képbe beépíthető a hely identitásának minden jellegzetes eleme, legyen szó építészetéről, infrastruktúráiról vagy adott esetben a kultúrájáról és lakóiról.
Mikor megérkezett a helyszínre felmászott a kiszemelt helyekre gyakran tetőkre, erkélyekre, ami ugyebár nem hiányzik a déli megavárosokból. Az európai városokban, például Londonban és Párizsban, inkább létrát használt az utcán. Amikor minden készen volt, várakozó helyzetbe állt és órákon, volt, hogy napokon át csak figyelte az utcát: a forgalom, a tömeg mozgását és a részleteket: a keretbe belépő vagy buszra váró embereket, akár utcai árusokat. Amikor minden összeállt, akkor nyomta le az exponáló gombot.
A szerencse fontos tényező volt ezeknél a pontos specifikációjú fényképeknél. A fotós munkájához hozzátartozik, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen! Például New Yorkban nem feltétlenül akart képet készíteni a Times Square-ről, egy olyan helyről, amely már csontig le van rágva, de épp, amikor Roemers volt ott, egy kis tüntetés zajlott. Egy apró, diszkrét narancssárga ruhás demonstráció. A jelenet csak néhány percig tartott, de a Times Square hirtelen politikai értelmet kapott. Ezért is döntött úgy, hogy 2010-ben Isztambulban lefotózza a híres Taksim teret, amely három évvel a civil társadalom általi elfoglalása előtt már a városban szervezett tüntetések helyszíne volt. Ellentétben New York-kal, ott sokkal tovább kellett várnia a tökéletes képkompozícióra. Ez a Kalkuttáról készült fényképre hatványozottan igaz. Kalkutta volt az egyik utolsó megaváros az ázsiai világban, ahol még mindig lehet találni férfiak által húzott riksákat. De két napot kellett várnia, mire minden egybeesett: az ingázó vonat – ötpercenként jár – a forgalom leállása, és a riksa az előtérben a taxi melletti kontrasztban. Megérte várni, ezzel a képpel nyerte el a 2011-es World Press Photo „hétköznapi élet” kategóriájában szerzett első díját. (lásd a cikk kezdő kép).
Persze voltak nehézségek, amiket le kellett küzdeni a munkája során. Először is a fény, ami gyakran rendkívül éles és kontrasztos a nap közepén, amikor a piacok javában zajlanak. Aztán persze a tapintható feszültség bizonyos népszerű negyedekben, amikor mindenki az ő munkáját nézte. „Különösen emlékszem Lagosra, Nigéria gazdasági fővárosára. Először a rendőrök zavartak a koncentrációban, akik a “védelmüket” akarták felajánlani, aztán a hivatalnokok, mert hatósági engedély kellett, végül pedig azok, akiket ott „környékbeli fiúknak” hívnak, vagyis a helyi suhanc banda, azért, mert az ő területükön voltam. Röviden, három különböző csoport szállt ránk egyszerre, akikkel az asszisztensemnek kellett tárgyalnia vagy valahogy leszerelnie őket, miközben én „zavartalanul” igyekeztem tovább tanulmányozni a látványt, amit fényképezni szerettem volna.”
Ezek a városok minden bizonnyal számos létkérdésbeli kihívással néznek szembe, de egyben megoldást is jelentenek ezekre a problémákra. Reményt kínálnak a társadalmi felemelkedésre, függetlenül az ember származásától. Ezek azok a helyek is, ahol a leginkább pezseg a kultúra. És itt keletkezik a holnap gazdagsága.
Ha valaha elhagynám a kis városomat, Delftet, bizonyosan New York vagy Bombay közül választanék. Ezek a kedvenc városaim, különösen Bombay vagy Mumbai, ha úgy tetszik. India gazdasági fővárosa mindenekelőtt egy csodálatos város. Lakói épp olyan kedvesek, mint amilyen nagylelkűek. „Számomra ott még a káosz is tele van energiával, amit szó szerint érezni lehet, ahogy megtölti a levegőt.”
A Trabant gyártás végnapjai
A Trabant gyártás végnapjai címmel készült fotósorozata különösen közel állhat a kis kelet európai szívünkhöz. Az egykori NDK egyik utolsó megmaradt szimbólumának gyártása, a kereken guruló legenda, a Trabant legutolsó példánya 1991 tavaszán gördült le a zwickaui Sachsenring autógyár futószalagjáról, alig félévvel Németország egyesítése után. A fotósorozat némi melankóliával tekint vissza a kis kompakt autó fénykorára. A fekete-fehér fényképek a legutolsó Trabant gyártását mutatják be, ahogy Martin Roemers filmre rögzítette a zwickaui gyárban tett látogatása során.
A Roemers a legutolsó Trabant gyártási folyamatát mutatja be tiszta fekete-fehér fényképeken; látunk hegesztést, ajtók összeszerelését és lökhárítók polírozását. Az emberek dolgoznak, koncentráltan, sok szeretettel és figyelemmel. Úgy tűnik, ez a nap olyan, mint a többi: A futószalag mellett egy férfi újságot olvas, a címlapon a Mercedes autómárka hirdetése látható, amely legkorábban az újraegyesítés után kezdett el autókat árulni Kelet-Németországban. Egy tipikusan kelet-német kantinban ebédelnek az emberek. Két nő egy teljesen összeszerelt fehér Trabantot tol ki a garázsból. Észre sem veszik a fotóst. A gyári munkások, akiket Roemers testközelből ábrázol, éppen ellenkezőleg, abbahagyják a munkát, és időt szakítanak arra, hogy modellkedjenek a fotós számára. Egy virágmintás kötényes nő félreteszi a fúrót, akárcsak a hegesztőt, és szerszámaival a kezében a fotós lencséjébe néz. Mindketten meglehetősen rezignáltnak tűnnek. A munkájuk befejeződött.
