A reneszánsz nem ért véget, csak átalakult
Alessandro Sicioldr festményei olyanok, mintha egy elfeledett álomból, egy titkos, ősi mitológiából lépnének elő. Művei egyszerre vonzanak és taszítanak, briliánsan ötvözve a reneszánsz mesterek precizitását a szürrealizmus lebegő, álomszerű atmoszférájával. Képei egyszerre ismerősek és mégis rejtélyesek, lenyűgözően szépek, mégis nyugtalanítóak – mintha egy párhuzamos univerzum titkos ikonográfiáját próbálnánk megfejteni. Munkáiban megannyi hatás fonódik össze, időnként még a giccs határát is súrolva. Ennek ellenére a szakértők egyöntetűen elismerik, hogy olyan mélyreható tudással bír a középkori festészeti technikák terén, hogy akár maga is oktathatná azokat.
Mondhatnánk rá, hogy igazi reneszánsz szakbarbár, azonban Allesandro képeiről minden elmondható csak az nem, hogy barbárak. Tán fölösleges is a nématalföldiekhez, a szürrealistákhoz, vagy a misztikusokhoz hasonlítgatni. Sicioldr egy rendkívül modern, mégis mélyen ősi gyökerekből táplálkozó európai művész. Megértéséhez pedig talán a legjobb, ha saját szavait idézzük, hiszen ő maga ismeri legjobban alkotásainak forrását.
„Olaszország archaikus föld, melynek minden szeglete a történelem emlékeit és a költészet képeit árasztja magából. Ősi tájai létezésünk legmélyebb rétegeit szólítja meg. Sőt, bármerre járok, mindenütt lehetőségem nyílik a művészet tanulmányozására, mert mindenhol jelen van. Nemcsak a régi mesterekről beszélek a hozzám igazán közel álló római vagy firenzei múzeumokban, hanem szülőföldemre, Toszkánára is – egy vidékre, amely rejtélyekkel, kevéssé ismert nagy művészekkel és titkokkal átszőtt hely. Amikor a régi városok üres utcáin sétálok, úgy érzem, mintha egyfajta varázslat lengne körbe. Ez inspirál. Itt minden kisváros és nagyváros, ősi történetekkel és hagyományokkal teli mély kút, amiből nap, mint nap merítek.”
Ez a megfogalmazás azt a benyomást kelti, mintha Szerb Antal egyik elbeszélése elevenedne meg az Utas és holdvilág lapjairól. Sicioldr valódi ihletője a genius loci, a hely szelleme – s úgy tűnik, a reneszánsz öröksége valóban soha nem ér véget.
Alessandro Sicioldr 1990-ben született az olaszországi Tarquiniában, Toszkána festői vidékén. Jelenleg a középkori hangulatot árasztó Perugiában él és alkot. Apja, aki egyszerre festő és pszichológus, korán bevezette a rajzolás és a festészet világába. Ennek ellenére Sicioldr csak 2015-ben szánta rá magát, hogy komolyabban foglalkozzon a festészettel.
Hivatalos művészeti képzésben soha nem részesült, mégis, az elmúlt évtizedben sajátos, intuitív módon fejlesztette ki mesterségbeli tudását. Műtermében gyakran egyszerre húsz festményen dolgozik, mintha a tudatalatti képei szüntelenül felszínre törnének, és egyidejűleg több dimenzióban öltetnének testet.
„Ha egy nap nem jön az ihlet, más feladatra összpontosítok – egy másik festmény technikai részletein dolgozom.” – Alessandro
Alessandro gyermekként rendkívül érzékeny volt, és gyakran rettegett az elalvástól. Amint lehunyta a szemét, képzelete azonnal szárnyra kapott – sötét, szürreális tájak bontakoztak ki előtte, mitikus alakok és nyugtalanító képek törtek elő a semmiből, mintha egy külön árnyékvilág kelne életre a tudatában. Szorongásai miatt pszichiáterhez is elvitték.
„A legkísértetiesebb rémálmok gyötörtek, valóban hátborzongatóak voltak.” – idézi fel a művész.
„Úgy éreztem, mintha egy nyitott portál lett volna a fejemben.”
Miközben tanárai Alessandro mentális állapota miatt aggódtak, szülei igyekeztek megnyugtatni őt. „A szüleim azt mondták, hogy ne aggódjak, de én soha nem akartam lefeküdni, mert tudtam, hogy vissza kell térnem abba a világba. Rettenetesen féltem.”
Évekkel később, már 25 évesen, megtalálta a módját, hogy megszabaduljon rémálmaitól: vászonra vitte azokat a fenyegető képeket, amelyek a tudatalattijában kísértettek. „A képek, amelyeket ma festek, nem felnőttként születtek meg bennem. Gyermekkorom óta ott élnek velem.”
Érdekes módon, miután ezeket a látomásokat felfedte és „tetemre hívta”, az alakok elvesztették fenyegető jellegüket, és lassan elhalványultak álmaiból. Ahogy a festő fogalmaz: „Se nem jók, se nem rosszak. Nem dühösek, de nem is boldogok. Kétértelműek.”
Alessandro Sicioldr rendkívüli tudatossággal figyeli és gondozza a tudatalattijából kibontakozó belső világot. Művész és pszichológus édesapja terápiás célú festést javasolt számára, amely nemcsak lelki feldolgozási eszközként szolgált, hanem kreatív önfelfedezésének is meghatározó alapja lett. Így született meg az a sajátos univerzum, amelyben Sicioldr értelmezni kezdte önnön valóságát, amely köré egy mély szimbolikával átszőtt narratívát épített.
Művei egyszerre furcsák és egyediek, mégis egyetemesek. Az emberi félelmek, álmok és archetípusok mindenki számára ismerősnek tűnhetnek – mintha a tudatalattink közös alapokra épülne. Bár kezdetben az álomvadászat és a festésterápia jelentette számára az első lépcsőt, ma már számtalan forrásból merít inspirációt. A szürrealizmusból az irracionalitást és az emberi psziché mélyrétegeinek feltárását, míg a szimbolizmusból az álomszerű dimenziót emeli át.
Színhasználata, fényei és aprólékos részletgazdagsága egyértelműen a manierizmus és a flamand mesterek hatását tükrözi. Bár festményei saját tudatalattiját jelenítik meg, technikai kivitelezésük a középkor művészetét idézi. Akár szemlélődő, akár kaotikus atmoszférát teremt, kompozíciói a középkor és a reneszánsz hangulatát sugározzák.
Egy meghatározatlan „valahol máshol”, rejtélyekkel teli világban vagyunk. Sehol egy géppuska, egy telefon, egy bicikli, egy autó. Ezért felmerül annak is a gyanúja, hogy egyfajta középkori utánérzést hoz létre. De baj ez? Festményei nemcsak technikai bravúrok, hanem stiláris remekművek is. Akár (rém)álmokon keresztül, akár élénk fantáziája segítségével alkotta meg képeit, víziói olyan történeteket mesélnek el, amelyeket szavakkal talán leírhatunk, de igazán csak képi formában válnak elementáris erejűvé.
Apja természetes anyagokat használó festőműhelyében nem csupán a festészet alapjait sajátította el, hanem számos hagyományos technikát is megtanult – többek között a fa előkészítését Cennino Cennini módszere szerint. A klasszikus festészet iránti szenvedélye a 15. századi mesterművek mélyebb megértéséhez vezette, különösen Cennino Cennini Il Libro dell’Arte (The Craftsman’s Handbook) című könyvéhez, amely a korabeli festési módszerek részletes útmutatója.
„Számomra a régi művészet képviseli az európai festészet legszebb korszakát, az 1400-as évektől az 1800-as évekig bezárólag. A festészetnek van egy elfeledett tudománya – a patina, a színek, az előkészítés, a visszafogott tónusok. Minden kifinomult.”
Sicioldrt gyakran hasonlítják a holland mesterhez, Hieronymus Boschhoz, ugyanakkor művészetére jelentős hatást gyakorolt a 19. századi francia festő, Odilon Redon, valamint a kevéssé ismert olasz szürrealista, Alberto Martini is. Alessandro saját meglátása szerint, ha egy modern festményt egy klasszikussal vetünk össze, egyértelművé válik, hogy a tudományos felfedezések, az új médiumok és a technológiai fejlődés mit sem érnek, ha festészetről van szó. Úgy véli, hogy a régi mesterek idejében a színek minősége, a kompozíció szépsége, a technikai lehetőségek, valamint a koncepciók és a szimbolika is magasabb színvonalon álltak.
Erről így nyilatkozott: „A látszat ellenére nem vagyok nosztalgikus alkat, csupán a legjobb forrásokból szeretnék tanulni. Különös vonzalmat érzek az olasz barokk mesterek iránt, mint Cagnacci, Cavallino, Stanzione és Ribera, valamint a manierizmus és a középkori művészet iránt. Emellett a 19. századi szimbolisták is nagy hatással vannak rám – Böcklin, Von Stuck, Spilliaert, Kubin és Klinger munkásságát különösen nagyra értékelem.”
Ne gondoljuk, hogy Sicioldr művészetét ne tartanák eredetinek – épp ellenkezőleg. Képei iránt óriási a kereslet, a galériák versengenek érte, és számtalan kiállításon mutatták már be világszerte. Munkássága több mint elég egyedi ahhoz, hogy szenzációt keltsen mind a galériák, mind a gyűjtők körében Európában, az Egyesült Államokban, sőt még Ausztráliában is.
„Amikor először találkoztam Alessandro műveivel, azonnal lenyűgözött a tehetsége, és tudtam, hogy a galériámban kell tudnom őt. Alig 24 órán belül vonatra, majd taxiba ültem, hogy személyesen is találkozhassak vele toszkánai stúdiójában, és meggyőzzem, hogy dolgozzon velem.” – mesélte Michele von Buren, az RvB Arts tulajdonosa és igazgatója.
Sicioldr valószínűleg ösztönösen vonzódik ehhez a korszakhoz – olyannyira, hogy nem foglalkozik azzal, ki mit gondol róla. Ezt festi, és kész. Vagy talán van egy mélyebb, rejtélyesebb erő a háttérben, netán egy démon, amelyet még gyermekkorában felébresztett, és rajta keresztül fest?
Szeánsz és reneszánsz
Alessandro világa és érdeklődése kétségtelenül nem hétköznapi – és bár néhány sorral feljebb magam is élcelődtem ezen, talán érdemesebb máshonnan megközelíteni a kérdést. Vajon vele van a probléma, vagy inkább velünk, akik a megszokott sémákban gondolkodunk? Hiszen ő annak él, amit szeret, és ráadásul kivételes tehetséggel műveli. Kevesen mondhatják el magukról, hogy teljes mértékben a szenvedélyüknek szentelhetik az életüket.
Ha pedig az ő történetéről beszélünk, talán a legkorrektebb, ha magát a művészt idézzük.
„Nem hiszem, hogy bármi egyedit el lehetne mondani az életemről. Minden reggel felkelek, és estig festek. Sokat sétálok a barátnőmmel – a tengerparton vagy egy tó mellett. Kívülről minden teljesen hétköznapinak tűnik. (…) Az álmok, a látomások, a fantáziák és a rögeszmék azonban gyerekkorom óta velem vannak, és ezeket a művészetemen keresztül alakítom át.” – Alessandro Sicioldr
Talán a „látás” szó szokatlanul hangzik ebben a kontextusban. „Nem vagyok sámán, nem szedek furcsa szereket, és nincsenek hallucinációim. A látomásaim csupán képek, amelyek a tudatfolyamomban lebegnek – és azt hiszem, mindenkinek vannak ilyenek. Az egyetlen képességem, hogy felismerem, ha egy kép fontos, és megőrzöm.”
A folyamat kezdetben csupán gyors benyomásokból áll. Ezeket skiccekben rögzíti, majd fokozatosan kibontja és kidolgozza őket, míg végül teljes értékű festménnyé formálódnak.
Sicioldr a festészettel való kapcsolatáról is őszintén vall:
„Megszállott ember vagyok – teljesen, radikálisan, minden értelemben. A festészet olyan számomra, mint egy „hívás” vagy egy függőség. Reggel korán felkelek, bemegyek a műtermembe, és festeni kezdek. Teljesen megfeledkezem a testemről, órákon át dolgozom – 5-6 órán keresztül, megállás, evés vagy ivás nélkül. Csak akkor állok meg, amikor a látásom kezd homályosodni. Eszem néhány falatot, majd visszatérek, és ismét órákon át festek, szinte öntudatlanul.
Miért csinálom ezt? Honnan tudhatnám? Csak annyit érzek, hogy elemi erővel hajt a késztetés, hogy képeken keresztül fejezzem ki magam – ez egy olyan sürgető kényszer, amit nem tudok és nem is akarok irányítani.”
