Novi val punx not dad!
Apákká bizony nem váltak – ez egészen biztos. A mai cikk egy különleges korszakról szól: a jugó újhullámról, amit derékba tört, elsodort a történelem, a 20. század utolsó európai háborúja. A délszláv háború. Nem igaz, hogy a történészek ne tennék fel a kérdést, hogy: mi lett volna, ha? Felteszik – de a válasz örökre hipotetikus marad. Az a korszak soha nem tér vissza. A régió már sosem lesz egységes. Amennyiben tényleg mi voltunk a legvidámabb barakk, kétségkívül a jugók voltak a legvagányabb barakk. Egy igazán eredeti generáció veszett oda. Szó szerint megölte őket a korszak. Az újhullám nagyjai sosem lehettek apák – meghaltak, eltűntek, lemorzsolódtak. Akik túlélték, azoknak pedig a háború végképp elvette a kedvét a zenéléstől, a művészettől, az élettől. Egy értelmetlen korszak utolsó, tragikus felvonása volt ez, amely sorsok ezreit törte ketté.
Novi Val, Novi Talas – a jugoszláv újhullám. Többféleképpen nevezték, írták és értelmezték ezt a zenei irányzatot az 1980-as években az egykori Jugoszláviában. A mai cikkben egy korszakot idézünk fel, amely egyedülálló módon formálta a régió zenei életét. Bár Jugoszlávia Tito idején még szigorúan egységes állam volt, zenei és kulturális életére ez egyáltalán nem volt igaz – minden tagköztársaság a maga sajátos zenei világát építette ki. Ez a sokszínűség különösen a punk és az újhullám térnyerésekor vált szembetűnővé. Tévedés azt gondolni, hogy Belgrád volt az egyedüli központ – valójában számos város pezsgő zenei színtérrel büszkélkedhetett, és éppen ez tette izgalmassá az egész mozgalmat. De ne is húzzuk tovább az időt – csapjunk bele a délszláv lecsóba, vagyis a fergesébe!
Bár Jugoszlávia 1945 után szocialista állammá vált, mégis különleges helyzetben volt. Külső segítséggel ugyan, de lényegében saját erejéből szabadította fel magát, így a Szovjetunió nem tudott teljesen rátelepedni. Az 1950-es évek közepéig Jugoszlávia is alig különbözött a sztálinista kelet-európai államoktól, ám a Tito által meghirdetett „jugoszláv önigazgatási rendszer” és az ezt követő enyhülés kulturális téren is robbanásszerű pezsgést eredményezett. Tito egy igazi nagy étvágyú jugoszláv Casanova hírében állt: életrajzírói szerint négy felesége mellett számtalan szeretője volt, és összesen 17 gyermekről maradtak fenn feljegyzések.
Bár politikai ellenfeleivel kíméletlen volt, lényegében csírájában fojtotta el az ellenhangokat, a szocialista vezetők közül kiemelkedett kifinomult öltözködési stílusával. Sőt, még a nyugati pop rock zenétől sem berzenkedett annyira.
Az évtized folyamán az ország nagy állami lemezkiadói – elsősorban a Jugoton – rendszeresen jelentették meg a nyugaton kiadott beatlemezeket, ezzel biztosítva, hogy a jugoszláv fiatalok zenei értelemben szinte semmiben sem maradjanak le nyugati kortársaiktól. A helyi kultúrpolitika meglepően nyitott hozzáállása a könnyűzenéhez egyedülálló helyzetet teremtett a régióban.
Érdemes egy pillantást vetni a keleti blokk politikai viszonyaira is, hogy kontextusba helyezzük ezt a jelenséget. Miközben Jugoszlávia kulturális értelemben nyitottabbá vált, a szovjet befolyás alatt álló országok sorra átélték a diktatórikus elnyomás legkeményebb időszakait: 1956-ban az oroszok leverik a magyar forradalmat, 1968-ban bevonulnak Prágába, Románia pedig Ceaușescu diktatúrája alatt teljes elszigeteltségbe került. Sokan talán már nem emlékeznek rá, de 1981 és 1983 között Lengyelországban hadiállapotot vezettek be, amely után is fojtogató légkör uralkodott.
Ezzel szemben a Balkánon érezhetően „forró szelek” fújtak. Jugoszláviában – bár továbbra is szocialista ország maradt – a kulturális és társadalmi légkör sokkal nyitottabb volt, ami még inkább különlegessé tette ezt a korszakot. Éppen ezért tűnik olyannyira tragikusnak és ironikusnak, hogy végül mindez hová vezetett.
A Balkán: több mint sportnagyhatalom
A jugoszláv utódállamokat hajlamosak vagyunk afféle spártai bajnokkeltetőnek tekinteni, és nem véletlenül: teniszben, labdarúgásban, kosárlabdában, vízilabdában és egyéb sportokban is világverőek, de messze izgalmasabb a film és zenei kultúrájuk, ami a hetvenes évektől a kilencvenes évekig, a délszláv háborúig elképesztően izgalmas egyveleget hozott létre.
A Balkán amolyan korrupcióra utaló szitokszó nálunk, és valamiféle nacionalista focidrukker lelkületű
csetnik kultúrát képzelnek el sokan, holott a térség szinte minden művészeti ágban kimagaslót alkotott:
festészet, zene, és mindenekelőtt film, film és még több film – méghozzá elképesztő színvonalon.
Gondolom az irodalom és a versek is, de a cikk írójának is hatalmas vakfoltjai vannak a témában, ezt nézzétek el nekem. A balkáni filmművészet és annak rendezői páratlan frissességgel és szabadszájúsággal nyúltak a legkomolyabb témákhoz is, miközben volt valami délszláv mindenbe beleszxrok szürreális humor is ezekben.
A jugoszláv filmes újhullám, a Novi Film, nem egyszerűen lemásolta a korabeli filmművészeti trendeket, hanem egy egészen egyedi, sajátos elegyet hozott létre. A délszláv újhullám sem a nyugati, sem a keleti törekvésekkel nem volt teljesen azonos – épp ettől vált eredetivé és megismételhetetlenné.
Ahogy egy szakértő egyszer megfogalmazta: „A kritika által crni filmnek nevezett alkotások kiolvasztották a kultúrpolitika biztosítékait.”
Kusturicát senkinek sem kell bemutatni, ugyanakkor már jóval előtte is születtek jelentős alkotások: az 1960-as és 70-es években olyan rendezők határozták meg a jugoszláv filmet, mint Aleksandar Petrović és Boštjan Hladnik. A jugoszláv újhullám (Novi Film) valódi vezéralakja és egyben legnagyobb botrányhőse azonban nem Kusturica, hanem Dušan Makavejev volt. Filmjei – Az ember nem madár, a Sweet Movie vagy a későbbi A gorilla délben fürdik – egytől egyig radikális, provokatív és olykor egészen őrült alkotások. Sajnálatos módon Makavejev, Petrović és Hladnik egyaránt emigrációra kényszerült, ami óriási veszteséget jelentett a jugoszláv filmművészet számára. A Novi Film magára maradt.
A jugoszláv zeneiparról mindenképpen érdemes részletesebben beszélni, mert ez volt az a terület, ahol a rezsim a leginkább elveszítette a kontrollt. Nem lehet pontosan tudni, hogy ki próbált keresztbe tenni kinek, de az biztos, hogy a horvátok és a szlovének látványosan figyelmen kívül hagyták Belgrádot. Maga a szerb értelmiség is folyamatosan kereste a kiskapukat, csakhogy őket – mivel közelebb voltak a hatalom központjához – könnyebben lehetett vegzálni.
Jugoszláviában a tagállami rendszer és egyéb tényezők miatt több lemezgyár is működött, amelyek felett a cenzúra nem tudott teljes körű ellenőrzést gyakorolni. A félig-meddig legális és fél-illegális kiadványok követhetetlen mennyiségben áramlottak a piacra, és nem létezett olyan államapparátus, amely képes lett volna mindezt szűrni. Így történhetett meg, hogy külföldi és hazai punklemezek egyaránt megjelenhettek – olykor kifejezetten provokatív tartalommal.
Természetesen ebből rendszeresen botrány kerekedett: egyes kiadványokat betiltottak, másokra csak egy „ejnye-bejnye” jutott, de mire a hatóságok reagáltak, már jött is a következő album. Sőt, ha valamit betiltottak, az csak még kelendőbb lett – ez pedig jót tett az undergroundnak is.
A jugoszláv lemezpréselő üzemek – minden tagköztársaságban legalább egy működött – hivatalosan 5–10 ezer példányban adhattak ki egy-egy külföldi albumot, mert ennyire terjedt ki a licencjoguk. Ám ha egy lemez sikeres volt és gyorsan elfogyott, egyszerűen újranyomták – zsebbe. Így fordulhatott elő, hogy egyes nyugati albumokból akár tucatnyi különböző jugoszláv nyomás is forgalomba került.
A rendszer sajátos működése miatt évente több száz nyugati lemezt jelentettek meg Jugoszláviában, ami a keleti blokk többi országában elképzelhetetlen lett volna. Ezeket az albumokat a „zenecsempészek” gyorsan továbbították a vasfüggöny mögé, így a környező országok fiataljai számára is elérhetővé váltak. Szinte mindenkinek akadt egy Yugo nyomású lemeze.
Jugoszlávia zenei szempontból nemcsak a Balkán,
hanem az egész régió kapuja volt a nyugati világ felé.
Novi Val – A jugoszláv punk és újhullám születése
A punk szcéna az 1970-es évek végén alakult ki Jugoszláviában, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok punk rock mozgalmának első hulláma nyomán. A punk azonban legalább annyira egy attitűd, mint zenei irányzat – a csináld magad (DIY) filozófia, a lázadó szellem és a konvenciók elutasítása éppolyan fontos elemei voltak, mint maga a zene.
Érdekesség, hogy a jugoszláv punk-rock zenekarok voltak az első punk bandák, amelyek kommunista országban alakulhattak meg. Míg a keleti blokk legtöbb országában ezt a mozgalmat tűzzel-vassal üldözték – elég csak a hírhedt CPG-ügyre gondolni –, Jugoszláviában valamivel nagyobb mozgástér jutott a műfajnak. Természetesen itt is előfordultak perek, itt is verték meg a punkokat, de olyan is volt, hogy egy bolt kirakatában zenélt egy zenekar (Pekinška patka) és mindez különösebb következmények nélkül maradt. Ami azonban még fontosabb, hogy meg is jelenhettek az albumok hanghordozón.
A legfejlettebb színtér a Szlovén Szocialista Köztársaságban, a Horvát Szocialista Köztársaság Adriai-tengeri partvidékén, Vajdaság Szocialista Autonóm Tartományában és Belgrádban létezett. Fontos azt is megjegyezni, hogy nem csak az undergroundba volt hatásuk. A Pankrti, Paraf, Pekinška patka, KuZle, KUD Idijoti, Niet, Patareni és KBO nevét elég sokan megismerték.
A 80-as évek elején úgy pörgött a jugoszláv könnyűzene mint sem előtte, sem utána. Talán az is közrejátszott ebben, hogy az akkori zenekarok számára még hatalmas jelentőséggel bírt, hogy saját anyagaik megjelenhettek, és valódi közönséget érhettek el.
Ma a fiatalok zenei ízlését a nyugati nagykiadók és az internet uralják, így az új generációk gyakran előbb válnak nyugati zenei trendek másolóivá, mint eredeti alkotókká. A tagállamok fővárosaiban sorra alakultak a punk és new-wave együttesek. A zenekarok állandóan cserélgették a tagjaikat – annyira gyakran, hogy még egy hozzám hasonló, elkötelezett zenerajongó számára is szinte követhetetlen. Ritka az olyan színtér, ahol ennyi zenész játszott egyszerre több legendás zenekarban: a legtöbben ekkoriban 3-4 híres bandában is megfordultak néhány éven belül.
Északnyugatról punk szelek várhatók
Ha időben és térben követjük a punk rock elterjedését Jugoszláviában, egyértelmű mintázat rajzolódik ki: az északnyugati régiókból délkelet felé haladva hódította meg az országot. A legkorábbi támogatóira Ljubljanában, Fiuméban (Rijeka) és Zágrábban talált, ahol a helyi fiatalok gyorsan reagáltak a nyugati punk mozgalom hatásaira.
Jugoszlávia első punk bandái a ljubljanai Pankrti és a rijekai Paraf voltak, amelyek 1977 körül alakultak. Mindkét együttes úttörő szerepet játszott a színtér kialakításában, és zenéjükkel, szövegeikkel szembehelyezkedtek a rendszerrel. További figyelemre méltó bandák ebben az időszakban: Buldogi, Berlinski Zid,Grupa 92, Problemi, Termiti. Ebbe a generációba tartozott a korai Prljavo Kazalište (Piszkos Színház) is, amely azonban később a mainstream rock irányába mozdult el, és szélesebb közönséget ért el. A korszak punkmozgalmának egyik legfontosabb dokumentuma a legendás „Novi Punk Val 78-80” című válogatásalbum, amelyet Igor Vidmar állított össze és szervezett.
Novi Punk Val (Vol 78-80)
Azt figyeltem meg, hogy a délszláv zenészeknél nagyon erős a trendérzékenység, de ez nem nyílt másolást jelent. Másrészről sajnálatosnak tartom, hogy sok zenekar, amely végül fennmaradt, nem feltétlenül a legjobbak közé tartozott. Több ikonikus banda lakossági pop-rock vonalra sodródott, és elkurvult – bár ezt lehetőleg ne fordítsd le hardcore szerb barátaidnak, mert nem szeretnék emiatt Belgrádban megveretni magam.
Eközben Újvidéken (Novi Sad) feltűnt a legendás Pekinška Patka (Pekingi Kacsa) – a város váratlan ajándéka a punk rock kultúrának. Ez egy világszínvonalú produkció azok számára, akik szeretik az ilyesmit, és teljes joggal érdemli meg, hogy itthon is ismerjék. Ha valaki a keleti blokkban underground kazettákhoz jutott, nagy eséllyel belefuthatott egy másolt Pekinška Patka kaziba is. Már 1979-ben feltűntek, és még ha a fennmaradt koncertfelvételek minősége hagy is kívánnivalót maga után, az energia tökéletesen átjön, és az előadásmód is meggyőző.
Pekinska Patka – Biti ruzan, pametan i mlad (Légy csúnya, okos és fiatal) 1979.
Az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején Belgrádban is egyre több punkzenekar alakult. Az ekkor aktív bandák közé tartozott: Defektno Efektni, Urbana Gerila, Radnička Kontrola. Ezeknek a formációknak a tagjai közül többen később a mainstream kultúrában is jelentős szerepet kaptak. Néhány ismerős név:
- Cane, aki később a Partibrejkers énekeseként lett ikonikus alakja a szerb rockzenének.
- Srđan Todorović, aki zenei pályafutását hátrahagyva sikeres filmszínésszé vált.
- Vladimir Arsenijević, aki az évek során nemzetközileg is elismert íróként szerzett hírnevet.
A korai Električni Orgazam (Elektromos Orgazmus) szintén punk rock zenekarként indult, ám idővel a mainstream rock világába sodródott. Ennek ellenére már 1981-ben olyan friss, energikus zenéket és videókat jelentettek meg, amelyek egyértelműen kiemelkedtek a térség zenei kínálatából. A vizuális megjelenítés sem volt elhanyagolható: albumborítóik művészi igényességgel készültek.
Elektricni orgazam – Zlatni Papagaj
Az 1980-as évek elején tűnt fel a punkabilly vonalat képviselő Toni Montano, aki először a Radost Evrope énekeseként vált ismertté, majd később szólókarrierbe kezdett. Ugyanebben az időszakban Šabac városából berobbant a punkíró Ivan Glišić, aki a műfaj szellemiségét nemcsak a zenében, hanem az irodalomban is továbbvitte.
A punkhullám Észak-Macedóniát is elérte, ahol az első szkopjei punkzenekar, a Fol Jazik már 1978-ban(!) megalakult. Később a város zenei életét tovább színesítette a Badmingtons és a Saraceni, amelyek közös nevezője Vladimir Petrovski Karter, aki mindkét zenekarban kulcsszerepet játszott.
Fol Jazik – Dete Na 20 Vek ( 1978 Demo Yugoslav Punk)
Szarajevó sem maradt ki a punk és az újhullám forradalmából – a városban számos korai zenekar tűnt fel, amelyek később komoly hatást gyakoroltak a jugoszláv zenei színtérre. Az egyik első és meghatározó banda a Ozbiljno Pitanje (Komoly Kérdés) volt, amelyből később a Crvena Jabuka alakult. Bár az eredeti formáció még az alternatív és punk vonalat vitt, az átalakulás után mainstream pop-rock irányba mozdult el, és az egyik legismertebb jugoszláv zenekarrá vált.
A Ševa (később Bombaj Štampa, amelyet a nemzetközileg elismert színész, Branko Đurić vezetett) , valamint a Zabranjeno pušenje vagyis a Tilos a dohányzás nevű kultikus zenekar alkották a punk ihletésű New Primitives mozgalmat. Személy szerint nekem a bosnyák/szarajevói vonal egy kicsit poposabb, de ezzel sincs baj
Bombaj Štampa: Često Poželim
Zabranjeno pušenje – Hadžija ili bos
A new wave az punk?
Hogy mi számít igazi punknak, és mi csak egy divatos new wave/post-punk irányzatnak, abba most ne menjünk bele – ez egy végtelen vita, és úgyis mindenki a saját igazát fogja hajtogatni. Mindenesetre a zakós, inges, szintis new wave és post-punk vonalat imádják a puhány középosztálybeli bölcsészek, akik közül nagyon sok zenei és egyéb újságíró lett, ez volt a gyerekkora. Ezért iszonyat nyomják a fos bandáikat, miközben tűzzel-vassal kritizálnak mindent, ami leválasztaná őket a punk karcosabb, nyersebb világáról. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a new wave zenekarok is legalább annyi heroint benyomtak, mint a rendes punkok, és épp annyira önsorsrontóak voltak. Ugyanakkor sokuk kimondottan helyezkedő, befutni akaró banda volt (szerintem).
A keleti blokk országaiban bárki, aki nyugatról hozta az ötleteit, orosz rulettet játszott. Egy rossz lépés, egy túl merész dalszöveg, egy túl provokatív koncert, és máris megüthette a bokáját. A délszláv térségben azonban mindez egyszerre történt meg.
A jugoszláv punk és újhullám színtér az 1970-es évek végén még szinte teljesen
összefonódott – sok korai punkzenekar egyszerre tartozott a punk és a new wave
világához. Akkoriban a punk és az újhullám kifejezések szinte felcserélhetőek voltak.
A jugoszláv újhullám egyik legfontosabb kiadványa a Paket Aranžman című válogatásalbum volt, amely az egész korszakot meghatározta. Természetesen nem ez volt az egyetlen fontos gyűjtemény, a többi válogatáslemez is színes és művészi volt, tele kísérletező, egyedi hangzásokkal.
Egy biztos, nevezhetjük bárhogyan ezek laza zenék, bennük van a rock’n’roll, átadják a vibe-ot, úgy is, hogy egy árva szót sem értesz belőle.
Paket Aranžman (Package Deal) egy újhullámos válogatásalbum, amelyet 1981-ben adott ki a Jugoton. Az albumon akkor még teljesen ismeretlen belgrádi zenekarok szerepeltek: Šarlo Akrobata, Idoli, Električni Orgazam. Noha ezek a nevek ma már legendásnak számítanak, ekkor még csak most kezdték megírni a jugoszláv újhullám történelmét. A Paket Aranžman azóta is az egyik legfontosabb és legnagyobb hatású jugoszláv lemeznek számít. A kritikusok elragadtatva dicsérték, de ennél is fontosabb, hogy a közönség körében is kultikus státuszt ért el. A mai napig népszerű a volt Jugoszlávia utódállamaiban, hiszen egy olyan korszak lenyomata, amely egyszerre volt lázadó, kreatív és szabad – még ha az illúziója volt is csak a szabadságnak. Örüljünk, hogy van – ha már annyi minden elveszett.
Paket Aranžman – [Full Album] – 1981
A Paket Aranžman albumot a YU 100: Najbolji albumi jugoslovenske rok i pop muzike című könyvben minden idők második legjobb jugoszláv rockalbumának választották a zenekritikusok. Persze, ez nem teljesen igazságos, hiszen egy válogatásalbumról van szó, nem egy önálló zenekar stúdiólemezéről. Ennek ellenére a helyezése azt bizonyítja, hogy óriási hatása volt a jugoszláv zenei színtérre – és talán az is előnye, hogy így sokan megismerhették a benne szereplő zenekarokat.
1980 őszén a belgrádi producer, Enco Lesić úgy döntött, hogy összegyűjt néhány fiatal zenészt a város feltörekvő újhullámos szcénájából, és egy friss, korszakalkotó válogatásalbumot készít velük. A cél az volt, hogy ha a lemez sikeres lesz, több zenekar is lemezszerződéshez juthasson, és a jugoszláv könnyűzenei piac egy új generáció számára is megnyíljon.
Egészen elképesztő, hogy egy ilyen projekt egy szocialista rezsim alatt egyáltalán megvalósulhatott. Valószínűleg ehhez az is kellett, hogy Tito 1980-ban meghalt, és az elvtársak az utódlás kérdésével voltak elfoglalva, nem pedig piszlicsáré könnyűzenei ügyekkel.
A válogatásalbum három, akkor még teljesen ismeretlen zenekart mutatott be: Šarlo Akrobata, Idoli, Električni Orgazam.
Ezek a bandák alig néhány hónapja léteztek, és a tagjaik mind húszas éveik elején jártak. Gyakorlatilag semmilyen stúdiófelvételi tapasztalattal nem rendelkeztek, és hagyományos értelemben vett „zenészeknek” sem nagyon lehetett őket nevezni – ellenben volt bennük kreativitás, ötletek és egyedi elképzelések. Lesić ingyenes stúdióidőt biztosított nekik a Druga Maca Stúdióban, és ami még ennél is fontosabb: teljes művészi szabadságot adott nekik. Hangsúlyozom mindezt 1980-ban.
A harmadik fontos jugoszláv újhullámos válogatásalbum az Artistička Radna Akcija (jelentése: „Artistic Work Action”), vagy röviden ARA, amelyet 1981-ben adott ki a Jugoton. Ez az album egy pillanatképet rögzített az 1980-as évek eleji belgrádi underground zenei színtérről, és számos olyan formációt mutatott be, amelyek később meghatározó alakjai lettek a jugoszláv alternatív zenének. A lemezen szereplő zenekarok közé tartoztak: Radnička Kontrola, Bezobrazno Zeleno, Profili Profili, Defektno Efektni, Urbana Gerila, Pasta ZZ, TV Moroni …és még sokan mások.
Artistička Radna Akcija – 1981
Bár az Artistička Radna Akcija (ARA) hasonló koncepcióra épült, mint a legendás Paket Aranžman, soha nem tudta megismételni elődje kritikai és kereskedelmi sikerét. Ennek okát még maga a helyi színtér sem igazán érti, hiszen zeneileg legalább olyan erős anyagról van szó. Egyesek szerint talán a túlzott ska és reggae hatások miatt nem rezonált annyira a közönséggel – bár később pont ez tette igazán érdekessé és időtállóvá.
Az album egyik kiemelkedő szereplője volt az U Škripcu, amely két emlékezetes számmal is hozzájárult a válogatáshoz:
- Južno Voće – ska/reggae ihletésű szám, amely később kisebb slágerré vált.
- Pamflex Dom – egy szörfös Spaghetti Western hangulatú dal.
A Petar i Zli Vuci (Péter és a Nagy Rossz Farkas) egy kevésbé ismert, de nagyon is emlékezetes zenekar volt az 1980-as évek eleji belgrádi újhullámos színtéren.
Az „Ogledalo” (Tükör) című számuk annyira meghatározónak bizonyult, hogy a 100 legjobb jugoszláv rockdal listáján a 90. helyre került – ami szép teljesítmény egy olyan időszakban, amikor ennyi ikonikus dal született a régióban. A Paket Aranžman-nal ellentétben az Artistička Radna Akcija válogatáson szereplő „Kozaci” című számuk talán kevésbé ismert, de ennek is megvan az a vagány húzása, ami kiemeli a korszak számos underground alkotása közül.
Petar i Zli vuci – Ogledalo
A VIA Talas „Lilihip” című száma a „My Boy Lollipop” című dal feldolgozása, de tudom, hogy a lelked mélyén mindig is szerbül akartad hallani.
Bár az Artistička Radna Akcija válogatáson szereplő zenekarok fele soha nem adott ki más felvételt, ez nem jelenti azt, hogy a lemez csak egy pillanatnyi underground fellángolás lett volna. Sok zenész, aki részt vett ebben a projektben, később más zenekarokban, művészi kifejezés más formáiban vagy akár teljesen más szakmákban is maradandót alkotott.
A Radnička Kontrola két ikonikus figurája:
- Zoran „Cane” Kostić, az énekes, aki később megalapította a Partibrejkers nevű garage punk bandát, amely Jugoszlávia egyik legnépszerűbb és legkitartóbb rockzenekara lett.
- Srđan Todorović, a dobos, aki nemcsak az underground színtér kulcsfigurájává vált, hanem számos másik legendás zenekarban is játszott, többek között a Disciplina Kičme, Ekatarina Velika és Kazna Za Uši formációkban. Mindemellett pedig sikeres színészi karriert is befutott, és a mai napig az egyik legismertebb szerb filmszínész.
A VIA Talas egyik tagja, Bojan Pečar, később az Ekatarina Velika basszusgitárosa lett, egy ideig kulcsszereplője volt a jugoszláv alternatív rock egyik legnagyobb hatású zenekarának. Az Ekatarina Velika (EKV) önmagában egy külön sztori, róluk szívbemarkoló cikk jelent meg a 444-en.
Bár az Urbana Gerila tagja, Nenad „Kele” Krasavac később csatlakozott a Disciplina Kičme-hez, a zenekar önmagában is megkerülhetetlen a jugoszláv alternatív színtéren. És ha már szóba került, egyszerűen muszáj beszélni a Disciplina Kičme-ről. Ez a zenekar nemcsak Jugoszláviában, hanem nemzetközi szinten is legendás, még ha nem is lettek akkora sztárok, mint a Laibach.
Disciplina Kičme – I’ve got those teknicolor eyes
Az Artistička Radna Akcija mára ritkaságnak számít, valódi gyűjtői tárgy, amelynek kultikus státusza van a volt Jugoszlávia utódállamaiban. Az eredeti kiadás szinte beszerezhetetlen, és aki birtokol egy példányt, az valódi zenei relikviát őriz.
Szerencsére 2014 júliusában újra kiadták CD-n, így az album újabb generációk számára is elérhetővé vált. Ez az újrakiadás ismét felhívta a figyelmet arra a hihetetlenül pezsgő és kreatív korszakra, amelyet az 1980-as évek eleji belgrádi underground szcéna képviselt. Ha a korszak érdekel, akkor érdemes átkattintani a róla készült dokumentumfilmekre és archív anyagokra, még akkor is, ha egy büdös szót sem értesz belőlük. Az archív felvételek önmagukban is kárpótolnak
Novi val – 40 godina nakon – dokumentarni film (Új hullám – 40 évvel később)
Ellentmondásos 80-as évek
Talán a legjobban úgy lehetne megragadni a balkáni punk és újhullám korszakát, hogy „semmit se szabadott, de mindent lehetett”. A jugoszláv rendszer teljesen logikátlan módon kezelte a punk színteret: míg egyes bandákat keményen megbüntettek vagy betiltottak, máskor szemet hunytak a legvadabb koncertek és provokatív fellépések felett.
Ez a furcsa kettősség lehetővé tette, hogy Jugoszlávia az egyetlen keleti blokkhoz tartozó ország legyen, ahol az 1970-es évek végétől és az 1980-as években számos külföldi punkzenekar koncertezhetett. És nem is akárkik: The Ruts, Siouxsie and the Banshees, UK Subs, Angelic Upstarts, The Exploited, Charged GBH, The Anti-Nowhere League, Discharge, Youth Brigade és Amebix. Tekintélyes lista, punk szemszögből. Nem véletlen, hogy a The Anti-Nowhere League 1983-ban kiadta Live in Jugoslavia című koncertalbumát, majd az Angelic Upstarts is hasonló címmel adott ki egy élő lemezt 1985-ben.
Ez jól mutatja, hogy Jugoszlávia a nyugati punk számára is egy egzotikus, ugyanakkor befogadó helyszín volt,
ahol legalább részben ki lehetett törni a vasfüggöny mögötti zenei elszigeteltségből. Ez Magyarországon,
Lengyelországban vagy Romániában.a szinte elképzelhetetlen lett volna.
Az 1980-as években megjelent a streetpunk és az Oi!, majd később a hardcore punk és más alműfajok. Az 1980-as évek nevezetes hardcore punk bandái: Niet, U.B.R., Ćao pičke, Odpadki civilizacije, Tožibabe, III Kategorija, Stres DA, Epidemija és Quod Massacre (mind Ljubljanából); S.O.R., C.Z.D. (Maribor); Blitzkrieg, Z.R.M., Sköl (Zágráb); KUD Idijoti, Pasmatersm The Dissidents, Solunski front, Distress, Necrophilia, Crist és Mrgud; KBO!, Giuseppe Carabino, Marselyeza.
A Wikipédia oldalakon még simán vagy 30-40 zenekarnevet találhatsz. Beszédesek a zenekar nevek is Vrisak Hirošime (Hirosima könnyei), Apatridi (Hajléktalanok), Sistem Organizirane Represije (A Szervezett Elnyomás Rendszere) vagy a nagyon hasonló Stres Državnega Aparata (Az államapparátus stresszhatása). Ezek a nevek is mutatják, hogy a korszak punkzenészei nemcsak zeneileg, hanem ideológiailag is nagyon aktívak voltak, és a rendszerrel való szembenállás fontos része volt az identitásuknak.Az 1980-as évek egyik figyelemre méltó pop-punk bandája volt a zágrábi Psihomodo pop is, amelyre érezhetően nagy hatással volt Ramones.
Psihomodo Pop – Ja volim samo sebe (Official video)
Bár a skinhead kultúrát másoló suttyó nácikat nem bírjuk, az objektivitás kedvéért mégis meg kell emlékeznünk az egyik első szélsőjobboldali náci skinhead bandáról Jugoszláviában. A The Fourth Reich (Negyedik Birodalom) nevű zenekar 1981-ben Ljubljanában működött, és már önmagában is elég bizarr vállalkozás volt, hogy valaki egy kommunista rezsim alatt egyértelműen náci ideológiát valló bandát alapítson. Ez egyszerre volt bátor és abszurd vállalás, hiszen a hatóságok nem nézték jó szemmel sem a szélsőjobboldali mozgalmakat, sem az ellenzéki punkokat – különösen egy olyan országban, amely a második világháborúban partizánmozgalomként harcolt a fasiszták ellen.
A jugoszláv rendszer gyorsan reagált: 1981-ben Ljubljanában a hatóságok letartóztatták a zenekart, amelynek soha nem volt hivatalosan kiadott albuma, és még azelőtt bíróság elé állították, hogy bármilyen komolyabb nyomot hagytak volna maguk után a zenetörténelemben. Tagjaikat bebörtönözték, és ezzel a zenekar lényegében eltűnt a süllyesztőben. A velük szembeni eljárás szembeszökően jogtalan volt, függetlenül attól, hogy mit gondolunk az ideológiájukról.
Csak egy adalék, hogy mennyire vad dolog volt ez. A hatóságok az amúgy full balos punk Igor Vidmart csak azért tartóztattak le, mert a Dead Kennedys híres „Nazi Punks Fuck Off!” jelvényét viselte, amely egy áthúzott horogkeresztet ábrázolt. Ezt az egyébként antifasiszta jelképet a hatóságok félreértelmezték, és „náci provokációnak” minősítették, amiért Vidmart őrizetbe vették és vádat is emeltek ellene.
Ez tökéletesen mutatja a rendszer paranoiáját, hiszen Jugoszláviában
hivatalosan megtűrték a punk rockot, ám a hatalom továbbra is gyanakodva
tekintett rá, és bármikor előránthatta a „felforgató tevékenység” vádját.
Az olyan mini botrányokat, mint egy tényleg náci hatású zenekarnév (The Fourth Reich) vagy éppen egy félreértelmezett kitűző (Vidmar esete), a hatóságok tökéletes eszközként használták fel arra, hogy az egész punk mozgalmat felforgatónak nyilvánítsák. A rendszer válogatás nélkül üldözött minden punkot és skinheadet, függetlenül attól, hogy valójában a többségük antifasiszta volt. Ironikus módon mind a Pankrti, mind a KUD Idijoti-nak megvan a maga feldolgozása a Bandiera Rossa című olasz antifasiszta dalról.
Ne felejtsük el, hogy Jugoszlávia is egy diktatórikus kommunista állam volt, amely erős elnyomó hatalmi gépezettel és egy jól működő titkosrendőrséggel rendelkezett. Bár a rendszer viszonylag nyitottnak tűnt a keleti blokk többi országához képest, ez nem jelentette azt, hogy ne próbálták volna folyamatosan figyelni, ellenőrizni és kordában tartani azokat, akiket veszélyesnek tartottak. Egyszerűen annyi zenekar, koncert és underground esemény pattant ki a bokorból, hogy nem tudtak mindenhol ott lenni, és nem voltak képesek teljes kontrollt gyakorolni az egész alternatív mozgalom felett.
Jože Suhadolnik, a korszak egyik híres fotósa, aki maga is megdöbbent, amikor Szlovénia függetlenné válása után megnyitották a titkosrendőrségi aktákat.
A megfigyelés mértéke elképesztő volt: „Az aktám több mint 400 oldalt tartalmazott, csak azért, mert punkokat, koncerteket fotóztam, és költőkkel, írókkal lógtam.” – Jože Suhadolnik
A botrányok elhalványulása után a jugoszláv punk színtér tovább élt, bár a mainstream médiában egyre kevésbé kapott teret.
Míg az első generációhoz tartozó zenekarok, mint a Pankrti, Paraf és Pekinška Patka, még szerepelhettek a köztévében, és olyan nagy kiadókkal szerződhettek, mint a Jugoton, a Suzy Records vagy a ZKP RTL, addig az utánuk érkező zenekarok már jóval nehezebb helyzetbe kerültek. Az újabb punkbandák már nem kaptak akkora nyilvánosságot, és inkább csak az underground körökben tudtak érvényesülni.
Ellenben a nyugat mételye ekkor már új vonalon támadt. A szexualitást sugárzó hanyatló nyugat zenei ópiuma enyhén búza szinti-zenével fertőzte a tisztaszívű szláv ifjú pionírokat. Megjött a kissé szado-mazo hatású industrial mint a Laibach, és a szintipop.
OSTAVI SVE – MAX & INTRO (1985)
Könyörgöm, Laibach-rajongók, most ne kezdjetek el dühöngeni! Tudom, hogy az egyik legfontosabb zenekar a régióban, és mindenről lehet beszélni, de ezt a mappát most nem nyithatjuk meg, mert a Laibach hatalmas árnyéka mindenre ráborulna. A Laibach nem csak egy zenekar, hanem egy totális művészeti koncepció, amely egyszerre volt politikai provokáció, társadalmi szatíra és konceptuális performansz, így ha egyszer belemegyünk a témába, nincs visszaút.
Az 1980-as évek második felére a punkot egyes médiumok elavultnak tartották, és inkább más műfajok felé fordították a figyelmüket. Az új punk generáció sokkal kevesebb figyelmet kapott, alábecsülték vagy egyszerűen észrevétlen maradt. Ezt néhány zenész maga is így gondolta, és elhagyta a punkos gyökereit. A Paraf és a Pekinška Patka poszt-punk irányba mozdult, míg a Prljavo Kazalište és az Električni Orgazam hagyományos rockzenekarokká váltak.
Akiket elrabolt a történelem: Jugoszlávia felbomlása
Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a parlamentáris demokráciára való átmenet enyhén szólva sem volt egyszerű. Minden szelet, torta akart lenni. Nem tudtak megegyezni, és a szélsőséges nacionalizmus is újra előbukkant, amelyet korábban a kommunista rezsim tartott ellenőrzése, vagyis elnyomás alatt. Joga volt mindenkinek azt gondolni, amit akart, csak ez nem egyezett a jobbára szerbek által dédelgetett központosított álommal. Ezek a folyamatok közvetlenül vezettek Jugoszlávia felbomlásához, és végül az egyik legvéresebb háborúhoz Európában a második világháború óta. Annak ellenére, hogy Igor Vidmar egykor a jugoszláv kommunista rendszer áldozata volt és sokat küzdött ellene, az egyik posztjugoszláv időszakban megjelent interjúban azt mondta: „Ironikus, hogy ebben az új demokráciában most nehezebb dolgozni, mint a JSZK kommunizmusának elmúlt 10 évében.”
Jugoszlávia 1990-es évek elején történt zavaros felbomlásával és a polgárháború kirobbanásával a nagy közös punk rock szcéna megszűnt létezni. Korábbi punkok eltérő álláspontot képviseltek ebben a kérdésben. Egyes zenészek háborúellenes és antifasiszta tevékenységekben vettek részt, és a Jugoszlávia felbomlása után létrejött független országok nacionalistái megtámadták őket. Egyes zenészeket erőszakkal mozgósítottak és hadba küldtek, mások azonban nacionalista (szerintük hazafias) nézeteket vallottak, és önként csatlakoztak a fegyveres erőkhöz, sőt aktívan harcoltak is. De olyan is megesett, hogy egy szerb punkzenész, aki nem akart harcolni és megszökött a horvát barátja bujtatta. Az Urbana Gerila egyik szerb zenészét besorozták, és a horvátországi harctérre küldték, ám horvát barátja, a Majke frontembere, Goran Bare segítségével sikerült dezertálnia.
1992-ben a Partibrejkers, az Električni Orgazam és az Ekatarina Velika tagjaiból álló Rimtutituki szupercsapat kiadott egy pacifista kislemezt, amely a háború és a nacionalizmus ellen tiltakozott. Sokan azt remélték, hogy a kommunizmus bukása után valódi szabadság és demokrácia következik, de hamar kiderült, hogy a nacionalista vezetés sem volt kevésbé elnyomó. A szerb hatóságok megtiltották, hogy a Rimtutituki egy élő fellépéssel népszerűsítse a dalt – ez az új rendszerben sem fért bele. Erre ők Belgrád utcáin keresztülhajtva egy kamion utánfutón léptek fel.
Rimtutituki – Slušaj ‘vamo
1993-ban egy különleges háborúellenes punkválogatás jelent meg Preko zidova nacionalizma i rata (A nacionalizmus és háború falain túl) címmel, amelyen a volt Jugoszlávia különböző országaiból származó zenekarok szerepeltek. Ezek a bandák megpróbáltak hangot adni a háborúellenes üzeneteknek, de a nacionalizmus démonai ekkor már teljesen elszabadultak. Az ilyen hangok elhaltak a harci zajban, mert a háborús gépezet nem akart békét – vért akart látni.
Bár sokan hajlamosak kizárólag a szerb szélsőjobboldali nacionalizmust kiemelni, az igazság az, hogy ebben az időszakban nemcsak Szerbiában, hanem Szlovéniában és Horvátországban is erőteljes nacionalista mozgalmak működtek.
A Metelkova Városi Autonóm Kulturális Központ, amely egy befoglalt squatként működött Ljubljanában, egy különleges hely volt az 1990-es években. Egyfajta ellenkulturális központként funkcionált, amely punkokat, anarchistákat, antirasszista és melegjogi aktivistákat látott vendégül. Ez viszont felkeltette a helyi szélsőjobboldali szlovén náci skinheadek figyelmét, akik támadást indítottak a központ ellen. Nyílt erőszak folyt azok ellen, akik punkok voltak, másként gondolkodtak, vagy egyszerűen csak „mások” voltak.
Olyan szép és olyan szomorú – Zágráb Szarajevo és Belgrád gyermeke
Az Ekatarina Velika (szó szerint „Nagy Katalin”), röviden EKV, egy belgrádi szerb és jugoszláv new wave együttes, amely idővel az egyik legsikeresebb és legbefolyásosabb zenekarrá nőtte ki magát a térségben. A zenekar történetét a már említett 444 cikk alaposan kivesézi, ezért nem ismételjük meg a kronológiát, mi inkább a korszak szinte már túlzásnak tűnően költői tragikusságát ragadjuk meg. Jó példái annak, hogy van átfedés a kultúrák között, és lehetett volna másképp is, de nem lett, sőt.
Az EKV története szorosan összefonódik Milan Mladenović életével és örökségével. 1983 tavaszán alakultak, a belgrádi újhullámos mozgalomból kiindulva, és idővel az egyik legnagyobb hatású jugoszláv zenekarrá váltak. Milan maga is megtestesítette azt az embert, aki áthidalta a szakadékot – szerb apától és horvát anyától született, és gyerekkorát több jugoszláv nagyvárosban is töltötte, hiszen apja a Jugoszláv Néphadsereg tisztjeként állomásozott. Zágrábot, Szarajevót és Belgrádot is a saját városának tekintette – így identitása és művészete is Jugoszlávia sokszínűségét tükrözte.
Hogy mekkora hatása és népszerűsége volt az EKV-nak, azt szinte lehetetlen visszaadni. Túl sok minden történt azóta, túl sok minden veszett el, de az emlékük még mindig él. Több városi legenda is kering a zenekarról, az én kedvencem a következő:
A fáma szerint Belgrádban először Margitáról készült graffiti. A felirat: „Margita je dečak” („Margita fiú”), amely arra utal, hogy Margita Stefanović, az EKV billentyűse, a korszak egyik legkarakteresebb, atipikus női alakja volt.
Ez a graffiti nemcsak egy egyszerű utcai firka, hanem egy korszak lenyomata, amely azt üzeni, hogy az EKV több volt, mint egy zenekar – ők egy generáció gondolatait, fájdalmait és reményeit sűrítették dalokba. Bármennyire is változott a világ, bármennyire is beárnyékolja a mai politikai helyzet és az orosz propaganda az egykori jugoszláv kulturális emlékezetet, Milan Mladenović jelentőségét senki sem tudja elhallgattatni.
Ha valaki ezt vitatná, és azt gondolja, hogy túlzásba viszem ezt a „Novi Val alternatív szart”, akkor mondjon még egy kortárs embert, akinek akkora hatása van az utódállamokban, mint Milannak. Az egykori Jugoszlávia több városában utcák és terek viselik Mladenović nevét:
- 2004-ben a belgrádi Zemun Polje egyik utcáját nevezték el róla.
- 2007-ben egy utca Podgorica Zabjelo negyedében kapta a nevét.
- 2012-ben Zágrábban is elneveztek róla egy utcát.
- 2011. július 14-én a Belgrádi Ifjúsági Központ előtere a „Milan Mladenović Pla” nevet kapta.
- 2016-ban a Nedeljnik szerb heti magazin Milana Mladenovićot azon 100 ember egyikének nyilvánította, akik örökre megváltoztatták Szerbiát.
Nagy Katalin halála – Egy korszak szimbóluma
Az EKV széthullása nem csupán egy zenekar története – egy egész korszak drámája és tragédiája sűrűsödik benne. Ha szappanoperásan túlzottnak tűnik, az csak azért van, mert maga a valóság volt túlzóan kegyetlen és filmbe illően tragikus. Droghasználat, disszidálások, börtön, rák és háború – mindez egyetlen zenekar sorsában összesűrűsödött.
Az EKV története nemcsak a jugoszláv zenei színtér egyik legnagyobb sikersztorija volt,
hanem az egyik legsötétebb tragédiája is. Tagjaik sorsa szinte szimbolikus, egy olyan korszak
lenyomata, amely nemcsak egy országot, hanem egy teljes generációt is magával rántott.
Ivan „Ivica” Vdović volt az első, és nemcsak az EKV-ban. Ő volt az első HIV-pozitívként diagnosztizált ember egész Jugoszláviában. 1992-ben, 31 évesen halt meg. Milan Mladenović, az EKV frontembere, 1994. november 5-én, mindössze 36 évesen halt meg hasnyálmirigyrákban. Ő volt a korszak egyik legfontosabb hangja, és az ő halálával végérvényesen véget ért egy éra. Bojan Pečar 1998. október 13-án, 38 évesen szívrohamban halt meg. Már külföldre menekült a háború elől, de a múltját nem tudta maga mögött hagyni. Dušan Dejanović szintén AIDS-ben hunyt el. A járvány, amely a világ számos művészét elragadta, Jugoszlávia romjai között is szedte áldozatait. Margita Stefanović – világklasszis zongorista, művész, múzsa – 43 évesen halt meg hajléktalanként, heroinfüggőség és tűhasználat miatt szerzett fertőzésben. Ő volt az ötödik EKV-tag, aki idő előtt elhunyt.
Samo par godina za nas – „Csak néhány év maradt nekünk”
Ekatarina Velika – Par godina za nas (Official Video)
A barátommal egy padon ülünk.
A csillagokat nézzük.
Figyeljük a most érkezett híreket.
Azt mondják,
Csak néhány év van még nekünk.
