Moses és Taps a német kortárs graffiti leghíresebb alakjai közé tartoznak. Bár festményeik rendszeresen megjelennek galériákban és múzeumi kiállításokon világszerte, művészi hitvallásuk mélyen kritikus a kortárs művészeti intézményrendszerrel szemben, erősen megkérdőjelezve ezek művészi szabadságát. Ennek egyik visszatérő gesztusa, hogy minden aláírásukat, sőt saját nevüket is ellátják a védjegyet jelölő ™ (Trade Mark) szimbólummal. Ez egyszerre utal a márkásítás abszurditására és arra a kritikára, miszerint a művészi identitás is egyre inkább árucikké válik.
A kortárs művészet világában – különösen a huszadik századtól kezdődően – szinte minden jelentős alkotó erőteljesen az egyéni brandépítés, az ego és a név felnagyítása köré építette életművét. Andy Warhol és Salvador Dalí ennek talán a legismertebb példái: művészetük legalább annyira szólt önmagukról és a hírnév konstruálásáról, mint a tényleges alkotásokról. Zseniálisan monetizálták saját személyiségüket, így váltak a művészet globális piacának ikonjaivá. Amiről beszélünk, hogy majd az összes művész valójában egoista, mindig magát és a nevét tolta előtérbe.
Ezzel szemben Moses és Taps a graffiti egyik utolsó, igazán autonóm művészeti formájaként tekintenek saját gyakorlatukra – olyan kifejezési módra, amely nem kér engedélyt, nem alkalmazkodik, és nem törekszik tetszeni. Számukra a graffiti nem a közízlés kiszolgálásáról szól, hanem a kontrolltól való megszabadulásról. Nem baj, ha rombol, ha idegesít, ha valaki nem tartja szépnek – épp ez adja az őszinteségét. Ezért nevezik „az utolsó valódi művészetnek”, amely még nem vált végleg a piac szolgálólányává.
Ugyanakkor rendkívül éleslátóan reflektálnak magának a graffitinek az önismétlő, sablonos természetére is. A klasszikus graffiti elemek – a stílusosan kanyargó betűk, a „wildstyle”, a névcentrikus alkotások – mind olyan eszközökké váltak, amelyek gyakran nem a szabadságot, hanem éppen a konformizmust képviselik.
Moses és Taps ezekből a sablonokból, klisékből gyártottak poént – ironikus gesztusaik révén a műfajon belül is szatirikus állásfoglalást tesznek. Nevükhöz hozzáadott ™ (Trade Mark) jelölés például egyszerre utal az ego-központú művészi öndefinícióra és annak kritikájára: ők is „márkát” építenek, de csak azért, hogy felfedjék ennek abszurditását. Saját identitásukat újra és újra lecserélik, felcserélik, más néven alkotnak – mintha azt üzennék: nem az a fontos, ki vagy, hanem hogy mit teszel.
Trade találkozott Markkal – avagy Moses találkozott Tapsszel
A legendás találkozásig hosszú idő telt el, mégis sorsszerűnek tűnt: két anonim név, két külön utat járó graffiti-művész – Moses és Taps – évekig figyelték, tanulmányozták egymás munkáit a város különböző pontjain, vonatok oldalán, aluljárók falán. Végül 2007-ben egyesítették erőiket, és megalapították a Top Sprayer nevű kollektívát – ezzel egy olyan kísérleti művészeti projekt indult útjára, amely nemcsak a graffiti világát, de a művészet és jog határait is újradefiniálta.
A bemutatkozó akciójuk mind ambíciójában, mind kockázatában példátlan volt: 1000 vonat 1000 nap alatt – ez volt a küldetés. És miközben ez önmagában is monumentális teljesítménynek tűnik, a projekt valódi ereje abban rejlett, hogy tudatosan meghekkelték a graffiti egyik alapelvét: az aláírás, a név szentségét. Moses és Taps ugyanis egymás nevét használták, szándékosan összezavarva a rendszert – és azokat, akik az alkotó kilétén keresztül próbálták értelmezni vagy üldözni a cselekményt.
Ez a gesztus kettős célt szolgált: felszabadították magukat az egoalapú művészi gondolkodás alól, miközben jogilag is ellehetetlenítették a beazonosítást. Ha nem lehet egyértelműen megmondani, ki mit festett, akkor a hagyományos jogi eljárások is értelmetlenné válnak.
Az akció dokumentációja – egy színes, pimasz és vizuálisan is lehengerlő albumban – 2011-ben látott napvilágot International Topsprayer™ címmel. Ez nem csupán a kollektíva első könyve volt, hanem egyfajta graffiti-manifesztum is: egy tudatosan szerkesztett, ironikus és mégis rendkívül komoly lenyomata annak, hogy a kortárs városi művészet mitől lehet élő, szabad és kompromisszumoktól mentes.
A könyv azóta kultikus státuszba emelkedett – minden idők egyik legsikeresebb graffiti-kiadványa lett. Ma már alig lehet beszerezni: ha igen, akkor is csak másodkézből, horrorisztikus árakon. Egy használt példány ára már 50 ezer forint körül mozog, míg egy új, bontatlan példányért akár 100 ezer forintot is elkérhetnek – ha egyáltalán kapható. Újranyomás nincs, nem is tervezik, ami csak fokozza a ritkaság értékét.
A Topsprayer azonban nem csupán könyvként volt forradalmi: a projekt hatása a jogalkalmazásra is visszahatott. A névcsere és az anonimitás következetes fenntartása olyan precedenst teremtett, amely a graffitiművészek számára egyfajta védelmi réteget biztosított. Azóta több országban is komoly fejtörést okoz a bíróságoknak, hogyan lehet egy graffitiakciót egy konkrét személyhez rendelni, ha a művészek maguk is szándékosan torzítják az identitásukat.
A graffiti vége a street art eleje?
1994-ben Moses és Taps egymástól függetlenül, de mégis hasonló impulzusokra kezdtek el reagálni a városi térben. Akkoriban még a klasszikus graffiti logikája szerint alkottak: az önkifejezés, a „fame-game” – azaz a név minél több helyen való megjelenése – jelentette számukra a világ csúcsát. A fiatalos lendület mögött nem volt koncepció, csak ösztönös lázadás. Mindenki nagy örömére. Hahahaha!
A város falai, különösen pedig a mozgó fémvászonként működő vonatok, ideális felületet nyújtottak egy új vizuális nyelv kikísérletezéséhez. Sprayfesték és vas – ebből a kettőből született meg a 2000-es évek végére az a sajátos Moses & Taps-esztétika. A stílus, ahogy alkotnak minden oldalról kérdéseket vet fel. Nem lehet egyszerűen vandalizmusnak titulálni, ahogy azt a hatóságok gyakran teszik, de sokan a graffitis közegen belül sem tudnak mit kezdeni velük.
Elutasítják a klasszikus graffiti íratlan törvényeit, sőt, ironikusan újra is értelmezik azokat: nevükből márkát csinálnak (™), egymás stílusával játszanak, s nem ritkán saját magukat is kifigurázzák.A műfaj határainak tudatos szétfeszítése rámutat arra, hogy a graffiti mára maga is intézményesedett – lett belőle szabályrendszer, közösségi elvárás, stílusbeli kánon. És Moses & Taps épp ezt a rejtett konformizmust kezdték el lebontani.
A két arc a mai napig inkognitóban mozog, nem sokat tudni róluk. Amikor az 1990-as évek közepén elkezdtek graffitizni, az klasszikus volt még, fiatalok voltak, nem agyaltak.
Az egész az önkifejezésről, a fame-game-ről szólt. Úgy érezték, megtalálták a módját annak, hogy miként lehet teljes szabadságban alkotni, és magasról tettek arra ki mit gondol. Erről egy fellelhető interjúban így beszéltek: „Minél inkább magunk mögött hagytuk a társadalom korlátozó szabályait, annál inkább elfogadtuk a vandalizmus íratlan és értelmetlen szabályait: »Nem szabad így festeni, nem szabad úgy festeni, ez a jó, az a jó, így kell kinéznie.« Rájöttünk, hogy polgári életünket felcseréltük, de nem egy szabad élettel, hanem egy másik skatulyával, egy ránk erőltetett formanyelvvel és élettel. […] Felfestesz egy nevet, betűket, és megpróbálsz egy bizonyos megjelenést adni neki; jól kell kinéznie. Ez a legrosszabb! Innen származik a graffitiben minden rossz, és nem szabad, korlátozó része, jól kell kinéznie, a többi graffitisnek tetsszen. Ez egy tudatalatti elvárás.”
Moses & Taps szerint nem kell új műfajt létrehozni – csak őszintébben kell festeni.
Hiszen amíg van falfelület, ami megszólítható, és amíg van szabály, amit át lehet hágni, addig a graffiti él.
Teremtő rombolás vs. koncepció-vandalizmus
„Schöpferische Zerstörung” – azaz teremtő rombolás. Így nevezi Moses és Taps legújabb korszakát, amely túlmutat a klasszikus graffiti esztétikai keretein, és a városi térrel való radikális diskurzust helyezi a középpontba. Ez a megközelítés egyszerre idézi meg a művészi destrukció történelmi előzményeit (gondoljunk csak Duchamp readymade-jeire vagy a futuristák lázadó gesztusaira), és képes a kortárs városi környezetbe illeszkedni anélkül, hogy alávetné magát annak konvencióinak.
Míg az elmúlt másfél évtizedben a graffiti és a street art egyre inkább beszivárgott az esztétikai főáramba – múzeumok falára, galériák installációiba –, addig Moses és Taps következetesen távol tartják magukat e kánonoktól. Ők nem egyszerűen street artot készítenek – ők koncepció-vandalizmusban utaznak. Ez a művészi irány egyszerre jelenti a graffitis szubkultúra íratlan törvényeinek ironikus újraértelmezését, valamint a társadalom vizuális rendjének megkérdőjelezését.
A városi környezet – különösen a közterek – az utóbbi évtizedekben egyre inkább a reklámok és óriáscégek vizuális uralmának terepévé vált. Miközben a graffiti továbbra is a vandalizmus bélyegét viseli, addig a kereskedelmi vizuális zaj – amely mindenhol jelen van, minden érzékszervünket birtokba veszi – társadalmilag elfogadott, sőt: kívánatosnak ítélt jelenség. Ahogyan a művészek egy interjúban keserűen megjegyzik:
„Az emberek undorral néznek a graffitire, miközben nap mint nap ezernyi óriásplakát önti rájuk a vizuális szemetet. Ki kérdezte meg tőlünk, hogy ezt látni akarjuk?”
Ez a fajta lázadás vezetett például ahhoz az emblematikus akcióhoz, amikor egy teljes vasúti kocsit festettek le a Coca-Cola logójával, mintha az egy hivatalos reklámhordozó lenne.
A vonat, mint a közlekedés eszköze, egyben a kapitalista üzenetek hordozójává vált – és Moses & Taps ezt a „médiumot” visszafoglalták, hogy tükröt tartsanak a nyilvánosság manipulációja elé. Ha elfogadjuk, hogy a graffiti többnyire vandalizmus, és harcolunk ellene, akkor az óriásplakátok és hirdetések a városképének elrontása miért nem zavar bennünket?
A vandalizmus szabályai – Splash, Alias, International Topsprayer, Trademark, Corporate Identitiy
Az általuk megalkotott fogalmak – Splash™, Alias™, Trademark™, Corporate Identity™, International Topsprayer™ – mind önálló művészi ciklusokat, konceptuális projekteket jelölnek, amelyek egyszerre alkotják a graffiti újkori elméletét és gyakorlatát. Ezek a projektek nem csupán az utcán valósultak meg, hanem a könyveikben dokumentálva is egyfajta gondolati rendszerbe rendeződtek. Az eddig megjelent, immár kultikus státuszú kötetek közé tartozik az:
● International Topsprayer™ (2011) – az 1000 napos, 1000 vonatos akció vizuális naplója;
● Topsprayer™ – Expired – az előző kötet újrakiadása, bővített és finoman újraszerkesztett formában;
● Graffiti Avantgarde™ – a konceptuális graffiti és absztrakt vandalizmus manifesztuma;
● Same Same™ – vizuális és tematikus tükrözés: másolás, ismétlés, saját maguk újrakódolása.
A könyvborítón szereplő címek nem pusztán szókapcsolatok, hanem művészeti irányzatokat is jelül, mely egyben nyelvjáték és filozófiai állásfoglalás is. Például a Corporate Identity™ projekt során a tipográfiai egységesség, a színek konzekvens használata és a márkajelölések ironikus alkalmazása révén kérdőjelezték meg a művészet mint személyes kifejezésformát – s helyette a brandépítést tették meg témává. A Splash™ ezzel szemben éppen a kontroll feladásáról, a szándékos káoszról és az irányíthatatlanság esztétikájáról szól – akár festékszóróval szétrobbantott felületek, akár elmosódott kontúrok formájában.
A Same Same™ és a Graffiti Avantgarde™ című kiadványok különösen fontosak azok számára, akik a kortárs graffiti mélyebb kulturális és esztétikai vetületeit szeretnék megérteni – legyen szó urbánus térhasználatról, identitásról vagy a vizuális klisék lebontásáról. Érdekesség, hogy ezek közül a négy alapmű közül jelenleg mindössze kettő érhető el a hivatalos oldalukon – a többi már csak másodpiacon, jellemzően gyűjtői áron beszerezhető, gyakran több száz eurós értéket képviselve.
A vandalizmus nem mint bűn, hanem mint gondolat, mint forma és mint kérdés jelenik meg bennük. Moses és Taps könyvei így nemcsak archiválják, hanem értelmezik is azt, amit ők „koncepció-vandalizmusnak” neveznek: egy olyan kritikai művészetet, amely egyszerre él az utcán és gondolkodik a könyvlapokon.
A Splash – Rules of Vandalism Moses és Taps egyik legszabadszájúbb és egyben legszabadabb projektje, amelyet 2010 óta időről időre újra elővesznek, mintegy kreatív robbanásként beiktatva életművükbe. A projekt lényege egy radikális gesztus: eldobni az irányítást, elutasítani a precizitást, fellázadni a formai tökéletesség, a „szép graffiti” eszményképe ellen. A folyamat banálisnak tűnhet, de súlyos szimbolikát hordoz: mint amikor meglékelnek egy sörösdobozt, hogy az hirtelen és megállíthatatlanul kilövellje a tartalmát, úgy lékelik meg ők is a festékes kannákat. A kirobbanó, irányíthatatlanul szétfröccsenő festék nem véletlen baleset, hanem maga a szándékolt műalkotás. Egy hatalmas, nyers paca – tökéletlen, kiszámíthatatlan, de éppen ettől őszinte.
Ez a projekt a graffiti belső világára irányuló kemény vizuális kritika is egyben. A kifröccsenések, a szándékosan elrontott felületek azt az üzenetet hordozzák: a graffiti stagnál. A stílus, amely egykor a szabadság kifejezése volt, mára maga is tele lett dogmákkal, technikai elvárásokkal, versengéssel – egy másik rendszerré vált, amely újra megszabja, mit „szabad” és mit „nem szabad” csinálni. A Splash™ ennek az egész rendszernek látványos, provokatív ellentmondása.
Mi történik akkor, ha a graffiti elveszíti legfőbb jellemzőit? Ha eltűnnek a betűk, a kontúrok, az ábrázolás szándéka? Ha a kéz nem irányít, csak enged – és az alkotás egyszerűen megtörténik? Ha nincs szignó, nincs név, nincs stílus – csak nyom? Mi marad a graffitiből, ha minden szabályt kihúzunk alóla?
Moses és Taps munkásságában pontosan ezek a kérdések válnak központivá. Míg a International Topsprayer™ projektjük a klasszikus graffiti egyik alapszabályát – miszerint minden writer csak a saját nevét írhatja fel – kérdőjelezte meg, addig a Splash™ sorozat már ennél is tovább megy: az egész graffiti definícióját forgatja ki önmagából. Megszegni azt az elvárást, hogy a graffiti betűkből álljon. E filozófiai és esztétikai lázadás része az is, ahogyan átértelmezik a „trademark” és a „corporate identity” fogalmakat. Ezeket nem iróniából alkalmazzák, hanem provokatív játékként: olyan kereskedelmi fogalmakat illesztenek be a graffiti világába, amelyek eredetileg annak ellentétei.
A Corporate Identity™ projekt azt vizsgálja, miként válik egy graffiti név branddé –
hogyan kezd el egy writer önmagából vállalati logót csinálni, színekhez, formákhoz
ragaszkodni, ahogyan a multik teszik a márkafelismerhetőség érdekében.
Itt jön képbe a színkódolás játékos, mégis jelentéssel bíró rétege: Taps szinte mindig sárgát használ, Moses pedig kéket. Amúgy pont a hivatalos ukrán zászló színsémáját idézi. Nem egy alkotásukban csak ez a két szín szerepel, minimalista, mégis azonnal felismerhető karaktert adva a munkáiknak. Ez nemcsak vizuális gesztus, hanem kritikai reflexió is: arra mutatnak rá, hogy a graffiti – akárcsak a branding – sokszor önkéntes önkorlátozássá válik.
Ez a fajta színidentitás vizuálisan jól beazonosítható, de épp ezt a felismerhetőséget teszik gúny tárgyává is. Ahogy a nagyvállalatok is igyekeznek azonnal azonosítható formákat és színeket használni logóikban, úgy a graffitisek egy része is kialakít „saját stílust” – majd beleragad abba. Moses és Taps szerint ez az a pont, ahol a szabadság illúzióvá válik.
Moses és Taps szerint ez az a pont, ahol a szabadság illúzióvá válik.
„Sokan csapdába esnek: félnek újítani, félnek hibázni, félnek kilépni a stílusukból – mert a nevük már így ismerős. De a graffiti nem erről kellene szóljon.”
MOSES & TAPS™: CORPORATE IDENTITY
Graffiti vs. street art vs. illegalitás
Moses és Taps művészi életműve három, jól elkülöníthető, mégis szervesen összefonódó rétegre osztható. Az első a klasszikus értelemben vett graffiti, amely név- és formacentrikus, szigorúan az írás művészetén alapszik. A második kategória a street art körébe sorolható: muráliák, vizuális játékok, fényképek, installációk, amelyek már egy tágabb, „galériásabb” diskurzusban is értelmezhetők. A harmadik, talán legprovokatívabb réteg pedig az a konceptuális, gyakran absztrakt festészeti irány, amelynek célja nem kevesebb, mint újraértelmezni magát a graffiti fogalmát – forma, tartalom, sőt: szabályrendszer nélkül.
„Nem teszünk szívességet az embereknek azzal, hogy művészek vagy vandálok vagyunk, csak azért,
hogy megkönnyítsük az életüket.” –mondják ők. „Nem azért dolgozunk, hogy a közvélemény
elfogadjon bennünket. A közvélemény teljesen irreleváns, amikor valaki fest, alkot.”
Ez az álláspont nemcsak a művészet társadalmi szerepével, hanem a graffiti egyik örök kérdésével is szembemegy: kell-e, hogy illegális legyen ahhoz, hogy hiteles maradjon? Moses és Taps válasza: nem ez a kérdés a lényeg. Szerintük nincs baj a legál falakkal, nincs baj a street arttal mint esztétikai gyakorlat – a probléma az, ha mindebből hiányzik az ösztön, a kockázat, a tűz.
A street art gyakran steril körülmények között, megrendelésre, akár állami támogatással készül. Ez önmagában nem feltétlenül probléma, de Moses és Taps szerint sokszor hiányzik belőle az, amit ők az utca rock ’n’ rolljának neveznek: az impulzív, kontroll nélküli, tiltott, szívből jövő megnyilvánulás. A vágy megvan – de sokan nem hajlandók megfizetni az árát: az éjszakai mászásokat, a rejtőzködést, a büntetést, a felelősségvállalást.
Bár Moses és Taps neve a művészeti világban mára kultikus státuszba emelkedett, a hatóságok számára továbbra is aktív célpontot jelentenek. Több országban – különösen Németországban – komoly nyomozások folytak és folynak ellenük, amelyek célja a vandalizmus vádjának jogi érvényesítése. Az alkotópáros azonban sajátos módon reagál ezekre az eljárásokra: önironikus kommentárokkal, vizuális gúnyrajzokkal és direkt provokációkkal.
Az egyik emblematikus munkájukban például egy hivatalos jogi dokumentumot, valamint a nyomozásban részt vevő rendőrök aláírását fújták fel egy falra – graffiti formájában.
„A graffitinek nem kell illegálisnak lennie, de a festési engedély
hiánya nem ijeszt meg minket, nem kiabálunk a süketekkel…”
Bármikor felfedhetnék magukat. Moses és Taps mára olyan nemzetközi hírnévre tettek szert, hogy valódi kilétük leleplezésével és a nevük kereskedelmi tőkésítésével milliókat kereshetnének – galériák, múzeumok, műgyűjtők kapnák szét őket. Ám ők – legalábbis egyelőre – nem a könnyebb utat választják. Tudatosan maradnak az illegalitás határmezsgyéjén, ott, ahol a graffiti eredendően megszületett. Ráadásul elképesztően szorgalmasak és alaposak. Hát igen… ez történik, ha két német rászabadul valamire.
Zárszónak a két srác vagy lány ars poeticának is beillő idézetével fejezném be. Beszéljenek inkább a képek!
„Amúgy a mi graffitinknek nincs helye a galériában. De relevánsnak kell lennie! Mert egyszerűen nem graffitinek nevezzük azt, amit a galériákban és múzeumokban csinálunk, hanem csak azt, amit ezeken a tereken kívül csinálunk. A graffiti legérdekesebb része a mulandóságában rejlik, ami megadja a rajzok, a graffiti teljes szabadságát. A szabadság a birtoklás ellenfele. Senki nem birtokolhatja a mi rajzainkat, mert azok csak a közterületen a múlandósággal együtt létezhetnek.”
