Ha te is a 80-as években nőttél fel, amikor először láttunk váltóval felszerelt bringát, a vezetékes telefonon még szó szerint tárcsázni kellett és feledhetetlen örömet okozott az első ajándékba kapott fröccsöntött, fülfájdítóan kényelmetlen kazettás walkman, vagy csináltál a kiszemelt leányzónak saját zenei válogatást, akkor pattanj fel velünk most induló nosztalgiajáratunkra. Egy megtörtént eseményeken alapuló olasz vígjátékot ajánlunk ugyanis ma a figyelmetekbe: a Netflixre a napokban felkerült, magyar szinkronnal is elérhető „Mixed by Erry” három testvér briliáns történetét meséli el, akik a maffiától kölcsönzött pénzből egy országos kalózkazetta birodalmat építettek fel Olaszországban.
Filmajánló lévén lesz némi spoiler a továbbiakban, de úgy véljük, hogy a sztori ismerete nem von le semmit a későbbi élményből, hiszen a Sydney Sibilia rendezésében bemutatott filmet leginkább a hangulata, a nosztalgiafaktor és a nagyszerű színészi játék, a pazar párbeszédekre felépített forgatókönyv, valamint a 80-as évek jól megválogatott zenéi viszik el a hátukon.
Milliárdok elásva
Az illegális zenei mixtape-ek terjesztéséből súlyos milliárdokat kereső testvérek történetét elbeszélő film nem csinál titkot az események végkimeneteléből, hiszen a nyitó jelenet azzal indul, hogy a tesók bevonulnak a börtönbe, ahol rocksztárokként, álló ovációval fogadja őket a többi elítélt.
A szereplőválogatók és párbeszédírók egyformán elemükben voltak, a mozi rögtön az elején egy erős monológgal indul, mikor egy suhogós melegítőbe öltözött, tipikus maffiózóképű, napbarnította fickó a következő dumával ébreszti főszereplőnket a börtönpriccsen:
„Angelo barátai megkértek, hogy adjak át egy üzenetet. A pénz biztonságban van. Elásták egy építési területen. Holnap lebetonozzák és két nagy teniszpályát építenek rá. Tíz év múlva a koncesszió lejártakor ajánlatot teszel rá és miután megszerzed a pályákat, kiásod és újra gazdag leszel.”
Ügyeskedés dél-olasz módra
A tesók története 1976-ban indul, amikor Olaszország épp erős recesszióban volt és az egekbe szökött a munkanélküliség, különösen a sztorinak otthont adó déli országrészben. A srácok munkanélküli, svindler apjuknak segítenek teát főzni, majd whiskys üvegekbe tölteni és visszaragasztani rá a zárjegyeket, hogy a Pappa a piacon eladhassa azt kartonszámra a láma turistáknak. A jelenetnek van egy magával ragadó erős hangulata, amire ráerősít, hogy a lakás és a berendezési tárgyak visszaadják azt a hangulatot, ami akkoriban egy budapesti, szecessziós polgári lakásban is uralkodott gyerekkorunkban.
Kockázat nélkül nincs üzlet
Enrico a zene megszállottja és egy magnókat áruló üzletben sepreget, ahol egész nap zenéket hallgat és zenei válogatásokat készít, ám amikor a melóhelye megszűnik, rábeszéli tesóit, hogy béreljék ki a helyiséget és vágjanak bele nagyban a másolt zenei mixek árusításába. Mivel mindannyian ágrólszakadtak ezért el is látogatnak a legközelebbi helyi bankfiókként működő „intézménybe”, egy Don Mario nevű hitelezőhöz, aki kérdés nélkül ad nekik 8 millió lírát azon egyszerű feltétellel, hogy egy hónap után 9 milliót, két hónap után 12-t, három után pedig 15 milliót fizetnek vissza és ha ennyi idő alatt egyáltalán nem csengetnek, akkor már ne is fáradjanak ezzel – közli velük mindezt sokatmondóan.
Csóró fiatalok Robin Hoodjai, avagy vagyon munka nélkül
A film csúcspontján a lepattant kissrácok, akiket a mozi elején még a sikátorok szegénygyerekei is kiröhögtek, Lamborghinivel járnak bulizni, miközben élik a milliárdosok életét. Mindezt annak köszönhetik, hogy többtucat raktárban és lakásban, száz embernek biztosítanak munkát, akik a kazettáikat folyamatosan másolgatják a padlótól a plafonig feltornyozott magnóikon. A nagy szegénységben márpedig óriási a kereslet a fiatalok körében az olcsón beszerezhető friss zenei kazettákért, hiszen az eredeti hanghordozókat nem engedhetik meg maguknak. Nem beszélve arról, hogy kiterjedt kereskedői hálózatukkal az olyan kis városkákba és falvakba is eljutottak a másolt modern zenék, amelyekben egyáltalán nem is működött lemezbolt. Mindezért egy egész nemzedék hálás a három testvérnek, akiket a popgeneráció tagjai Robin Hoodként emlegetnek. Vicces, hogy pont akkoriban írta ezt John Steinbeck, amerikai író egy esszéjében:
„A kalózkodás letűnt, de az indítóoka, úgy látszik, megmaradt…
Valamit semmiért. Vagyont munka nélkül.”
Olaszország legnagyobb zenei kiadója
Amikor már talicskázták a pénzt, pontosabban nem számolták, hanem súlyra mérték a kötegekkel teli zsákokat, érkezik ugyan a figyelmeztetés egy baráttól, hogy le kéne állni, de a kalóztriót ez a legkevésbé sem izgatta. Az országosan eladott hangkazetták 27 százalékát a „Mixed by Erry” cégtől vásárolják a fiatalok és ezzel Olaszország legnagyobb zenei kiadójává válnak a srácok. A helyzet a szegényebb déli régióban még súlyosabb, ott ez az arány felmegy egészen 85 százalékig. A lemezkiadók ekkor már igyekeznek hatást gyakorolni a hatóságokra, hogy lépjenek fel. A pofátlansági pontot az i-re azonban a fiúk azzal tették fel, hogy egy nappal a Sanrémói Dalfesztivál (ami akkoriban még komoly könnyűzenei esemény és nem genderpropaganda volt) megnyitását követően már árulják a fesztivál válogatáskazettáit.
Sibilia beszámolója semmiképp sem akarja bálványozni a Mixed By Erry művelet során történt visszaéléseket, hiszen a Frattasio testvérek cégük megalapításakor a gyakorlatba ültetett törvénytelenséget képviselték, amiért végül négy év börtönnel fizettek. A zenei kalózkodás nem a gyerekek és a DJ-k között cserélgetett mixtape-ek jelensége volt, hanem egy párhuzamos parazita iparág, amely nagy slágereket adott el minimális kockázat mellett, a pénz pedig a területet ellenőrző Camorra-klánok kasszájába áramlott.
A zeneszámok illegális sokszorosítása és terjesztése által okozott kár nemcsak a legális szektor, hanem az akkori művészek és szerzők számára is óriási volt. De mindenekelőtt a campaniai művészek helyi produkciójára volt pusztító: azokban az években nagyon kevés nápolyi művész tudott felemelkedni, mert a lemezkiadók, szembesülve azzal, hogy a kalózkodás bizonyos produkciók 90%-át érinti, nem fektettek be.
Ugyan sok kritika éri a Netflixet – gyakorta meglehetősen jogosan – a streaming óriásnak köszönhetően azonban ilyen gyöngyszemek is eljuthatnak hozzánk, mint az olasz „Mixed by Erry”, amelynek majd kétórányi játékideje úgy elrepül, hogy a végén sajnáljuk, hogy véget ér. Köszönhetően mindez elsősorban a nosztalgikus kor felidézésének, melynek okán kedvet kaptam arra, hogy lehozzam a padlásról az egykor súlyos lóvéért vásárolt Yamaha hifi tornyot és a banános kartonokban álló többezer darabos kazettagyűjteményem egy részét.
Ha nincs a streaming óriás akkor sok más török, lengyel, ír vagy épp skandináv kiváló filmhez hasonlóan valószínűleg erről az itáliai remekműről sem hallottunk volna soha. Reméljük sikerült kedvet csinálnunk ehhez a szórakoztató alkotáshoz, de minden további mesélés helyett mutatunk inkább egy trailert.
