Sokkal többet adott nekem a Reign Supreme francia sorozat, mint amit előzetesen vártam. Egy igaz történet, amely végigvezet Joey Starr és Kool Shen útjának kezdeti szakaszán és elmeséli az NTM megalakulását, de emellett foglalkozik a teljes hiphop kultúra kibontakozásával a 80-as évek végén – Franciaországban.
Break, graffiti, tag-elések, rap és illegális bulik az elhagyatott párizsi telkeken – a több szálon futó szériát azoknak a fiataloknak is ajánlom, akik csak hallomásból értesültek erről a korszakról.
Minden korszaknak megvan a maga szépsége és minden generációnak van érve, hogy miért élje meg aranykorszakként a saját, fiatalkori éveit, ahogy nekem is. Ha ezentúl valaki megkérdezi tőlem, miért is emlegetem mennyországként ezeket az éveket, ezt a sorozatot fogom ajánlani, ez lesz az én érvem.
Akkoriban a zene és divatirányzatok egészen más fajsúllyal hatottak a fiatalok önkifejezésére, mint napjainkban. 90-91-ben, 16:00- kor suli után odatapadtunk a Yo! MTV Raps adásaihoz, bekészített VHS kazettákkal, hátha elcsípjük a Public Enemy vagy az NWA új klipjét. Ahogyan a sorozatban látható párizsi fiatalokat, úgy minket is megfertőzött a hiphop kultúra. Szerencsémre 1996-tól minden évben átlagosan 2-3 hónapot Franciaországban tölthettem, így nagyon hamar szembesülhettem vele, hogy az amerikai gangsta rap mellett francia is létezik, és nem is akármilyen. Engem a francia rap gyógyított ki az amerikaiból, hiszen pont kezdtem – ha nem is kiábrándulni – veszíteni a rajongásomból az akkori új albumok és előadók iránt. 2Pac meghalt, Biggie szintén, és azt vettem észre, hogy minden előadónál ugyanaz a trend jelenik meg: az első, vagy a második album után elkezdenek „meghülyülni a pénztől”. A zenei alapok a kezdeti koszos, karcos hangzás után puhábbá válnak és majdnem mindenki elkezd szőrmebundákban pózolni, Lexus-okkal jönni-menni és minél több csajt bepréselni 16:4-es képbe (az utóbbit persze nem volt olyan rossz nézni). Tisztelet a kivételnek, MC Eiht a mai napig önazonos comptoni suttyóként éli mindennapjait, de mellette nem sok előadót tudnék felsorolni, aki nem ült volna fel az aranyfogakkal, aranyláncokkal, luxusautókkal teli vonatra.
Ebben a lehangoló időszakban jött terápiaként a francia rap. A tánc turnék folyamán esténként a szállodában néztem az M6 adásait, a legmeghatározóbb francia formációkkal (I AM, NTM, Mc Solaar, 113) és amikor menetrendszerűen bementem a párizsi Virgin Store-ba, a bakelitek és CD-k mennyországába, akkoriban már simán elmentem az amerikai szekció mellett és meg sem álltam a francia albumokig. A zenei alapok, az istentelenül jó verzék mellett ez az utcai stílus – úgy éreztem ez az, ez kell, nincs ennél menőbb!
A hiphop közösség egyik legszimbolikusabb hagyománya a közös freestyle a rádióban, amikor összecsődülnek valamelyik stúdióban és ott élőben adják egymásnak a mikrofont, nyomják az improvizációt, vagy épp elégedetten bólogatnak a társuk verzéjére. Ez a szokás a mai napig él, számomra a sorozat legikonikusabb pillanatai is ezek a visszatérő jelenetek a Radio Nova stúdiójában, melyet Dee Nasty meghívására ellepnek az MC-k.
Nasty történetszála a legcélratörőbb motivációt mutatja be. Egy srác, aki a rövid amerikai látogatását követően, hazatérve Franciaországba, megszállottan veti bele magát egy új stílushullámba és az első pillanatokban egyértelművé válik, hogy a zene szeretete nála mindent felülír.
A sorozat fő karakterei mindannyian keresik önmagukat, a 18-20 évesekre jellemző, csapongó
önkifejezési formákkal. Nasty már tudja az útját és semmi sem térítheti el, minden cselekedete,
az élete minden mozzanata azt szolgálja, hogy végül elérjen oda, ahová tart, a dj pult mögé.
Lényegtelen számára az egérlyuk ahol lakik, a ruhák amiket magára ránt reggelente és dolgozni is csak azért jár, hogy még tovább tudja gyarapítani bakelit gyűjteményét. A megalkuvás nála szóba sem jöhet, ahogyan Joey Starr és Kool Shen, ő is rácsapja a patinás produkciós iroda ajtaját a híres énekesnő asszisztensére, amikor bele akarnak szólni, hogy miként puhítsa a zenei alapot amit leszállított megrendelésre. Nincs kompromisszum, ő azt a zenét játssza amiben hisz és pont. Nasty személyét a történet egyfajta epicentrumaként is látom, hiszen ő az aki megteremti a fiatalok számára a helyi közösségi teret, önkéntelenül válik az éppen megszülető hiphop közösség motorjává.
A történet Kool Shen és Joey Starr, a két legenda megismerkedésének pillanatától indul el. Két fiatal, akik a tinikre jellemző hektikus lelkiállapottal csaponganak. Egyik pillanatban azt érzik övék a világ, a másikban már depresszióban méláznak teljes reménytelenségükben. Az érzéseik közösek: ők valami bombasztikus dologra hivatottak, az iskola, a szülők csak visszatartó erők, zavaró tényezők a kiteljesedésükben. Nekik közölni valójuk van a világgal, amit vagy a falnál állva graffitivel, vagy a placcon break-elve, vagy a mikrofon mögött egy ütős verzével szeretnének kiadni magukból. Nem tudják pontosan még, hogy hol lelnek nyugalomra, hol fognak kiteljesedni de hát a fiatalkori évek erről szólnak. Ez a történet rávilágít bizonyos együttállások perdöntő hatására is, amelyek teljességgel kihatnak egyes emberek életútjára.
A történések szempontjából nagyon szerencsés Joey Starr és Kool Shen
személységének különbözősége, és az elveik egyezése.
Hiszen teljes az egyetértés, amikor egy emberként csapnak az asztalra és küldik el a francba a menő managert, amikor szövegírót akar melléjük delegálni, hogy helyrepofozza a verzéiket. „Valami fajankó írja meg helyettük a gondolataikat?!” – Simán becsapják azt a bizonyos ajtót, ami közvetlenül a sikerre nyílik. Lévén mindennél fontosabb számukra a saját hitelességük, valamint a kiállás a mondanivalójukért. Ahogy Nasty-t, úgy őket sem lehet betörni.
És hát mennyire látható a különböző vérmérséklet, amikor nem várt módon, hirtelen megkapják az első nagyobb összegű csekküket, az első album szerződésnél és míg Kool Shen toporogva várja, hogy bejussanak a stúdióba és belefeledkezzenek a munkába – Joey Starr első útja a párizsi éjszakába vezet, hogy belekezdjen a véget nem érő tivornyába. Megragadó pillanat, amikor Shen végre napok után rátalál a szétcsúszott barátjára és belesziszeg a fülébe: „ez szerinted a szintünk?! 20 ezer? Eliszod, elszívod és ennyi volt? Csináld csak bazd meg, vagy vonszold be a segged a stúdióba és sokkal több vár ott ránk, ahonnan ez a köteg jött. Csak csináljuk már, ennél mi többek vagyunk!!”
Ezek perdöntő pillanatok voltak az NTM megszületésének szempontjából. Saint-Denis volt a bölcsőjük, innen indult ez a két srác, ahogyan sok más tehetség is. Áldott hely ez a francia underground atehetségek számára, itt nőttek fel, együtt bandázott az NTM, az Assassin, sőt még Vincent Cassel is, hogy aztán a világhódító útjukra induljanak.
Fiatal éveikben napról napra összegyűltek Saint- Denis egy elhagyatott telkén, átmásztak a falhoz támasztott létrán, a túloldalt lehuppantak, hogy ott a négy fallal körbevett telken szabadok lehessenek. Szárnyalt az önkifejezés. Dj Dee Nasty nyomta a hiphop alapokat a raklapokból összetákolt pult mögül, egyesek a falnál graffitiztek, mások break-eltek, táncoltak, valaki pedig időnként nyomta a freestyle rap-et a karcos alapokra. Időnként elkergették őket a rendőrök, hogy aztán máshol sodorja őket össze a szél. Az utcán megtalálták egymást, gyülekeztek, tengődtek együtt:
Amikor a táncturné során, az egyik este lent iszogattunk egy folyó partján, egyszer csak azt vettük észre, hogy sorra állnak meg az autók. Megérkeztek a munka vagy a suli után az utca gyermekei a közös bandázásra. Kikerültek a csomagtartóból a sütőrácsok, a 12-es Kronenbourg sörök és már szólt is a zene, sült a hús. Fél óra elteltével már velük iszogattunk, dumáltunk. Imádtam átélni ezeket a pillanatokat. Imádtam megélni az otthoni, utcai tengődést csak egy más közegben, Franciaországban. Ezek az évek mindenki számára meghatározóak. Az akkori barátok, akikkel abban az időben lógtunk nap mint nap – teljesen más helyet foglalnak el az ember képzeletbeli fiókjában, mint azok a szereplők akik életünk egy későbbi szakaszában lépnek be a mindennapjainkba. A Reign Supreme megmutatja, hogy miért is van ez így. És érvel a 80-as, 90-es évek hiphop-al átitatott utca romantikája mellett. És persze bemutatja 2 srác igaz történetét, akik Saint-Denis utcáiról eljutottak a kultikus Zenith csarnokba, hogy több ezer fiatal előtt hallassák hangjukat.
