Sokkal többet adott nekem a Reign Supreme francia sorozat, mint amit előzetesen vártam. Nem csupán egy újabb zenés életrajzi történet: egy korszak lenyomata, amely hitelesen rajzolja fel JoeyStarr és Kool Shen indulásának nyers, sokszor kegyetlen valóságát, miközben megmutatja, hogyan született meg a Suprême NTM – és vele együtt egy teljes kulturális forradalom Franciaország peremvidékein. A breaktánc, a graffiti, a tagek vizuális nyelve, a rap első, nyers megszólalásai és az illegális bulik mind ugyanannak a lázadásnak a különböző kifejezési formái: egy generációé, amely hangot keresett – és végül talált.
Minden korszaknak megvan a maga szépsége, ahogyan minden generációnak van érve arra, hogy miért élte meg aranykorszakként a saját fiatalkori éveit – ahogy nekem is. Ha ezentúl valaki megkérdezi tőlem, miért is emlegetem mennyországként ezeket az éveket, ezt a sorozatot fogom ajánlani; ez lesz az én érvem.
Reign Supreme (Le Monde de demain) Trailer | Netflix
Akkoriban a zene- és divatirányzatok egészen más fajsúllyal hatottak a fiatalok önkifejezésére, mint napjainkban. 1990–91 környékén, suli után, délután négykor már odatapadtunk a Yo! MTV Raps adásaihoz, bekészített VHS-kazettákkal, hátha elcsípjük a Public Enemy vagy az N.W.A új klipjét. Ahogyan a sorozatban látható párizsi fiatalokat, úgy minket is megfertőzött a hiphop kultúra. Szerencsémre 1996-tól minden évben átlagosan 2-3 hónapot Franciaországban tölthettem, így viszonylag hamar szembesülhettem azzal, hogy az amerikai gangsta rap mellett létezik egy másik hang – és nem is akármilyen. A francia rap nem utánzat volt, hanem válasz. Sőt, bizonyos értelemben ellensúly. (A francia hiphop történetét feltáró cikkünket ITT olvashatjátok.)
Engem a francia rap gyógyított ki az amerikaiból, hiszen pont kezdtem – ha nem is kiábrándulni – veszíteni a rajongásomból az akkori új albumok és előadók iránt. 2Pac meghalt, Biggie szintén, és azt vettem észre, hogy minden előadónál ugyanaz a trend jelenik meg: az első vagy a második album után elkezdenek meghülyülni a pénztől. A hangzás egyre polírozottabbá vált, a nyers utcai energia helyét átvette a luxus esztétikája: szőrmebundák, aranyláncok, végtelenített videoklip-klisék, Lexusokkal jönni-menni és minél több csajt bepréselni a 16:9-es képbe (még ha az utóbbit nem is volt olyan rossz nézni). Persze akadtak kivételek – például MC Eiht –, de a tendencia egyértelmű volt.
Ebben a lehangoló időszakban jött terápiaként a francia rap. A táncturnék folyamán esténként a szállodában néztem az M6 adásait a legmeghatározóbb francia formációkkal (IAM, Suprême NTM, MC Solaar, 113), és amikor menetrendszerűen bementem a párizsi Virgin Store-ba, a bakelitek és CD-k mennyországába, akkoriban már simán elsétáltam az amerikai szekció mellett, és meg sem álltam a francia albumokig. A zenei alapok, az istentelenül jó verzék mellett ez az utcai stílus – úgy éreztem, ez az, ez kell, nincs ennél menőbb!
Suprême NTM – That’s My People
A hiphop közösség egyik legszimbolikusabb hagyománya a közös freestyle, amikor összecsődülnek valamelyik stúdióban és ott élőben adják egymásnak a mikrofont, nyomják az improvizációt, vagy épp elégedetten bólogatnak a társuk verzéjére. Ez a szokás a mai napig él, számomra a sorozat legikonikusabb pillanatai is ezek a visszatérő jelenetek a Radio Nova stúdiójában, melyet Dee Nasty meghívására ellepnek az MC-k.
Reign Supreme (Le Monde de demain) Trailer #2 | Netflix
Nasty történetszála talán a sorozat legtisztább, legfegyelmezettebb ívét rajzolja meg. Egy rövid amerikai út elegendő ahhoz, hogy valami végérvényesen átkattanjon benne: nem pusztán inspirációt hoz haza, hanem egyenesen megszállottságot. Miközben körülötte mindenki még csak tapogatja saját határait, nála már az első pillanatokban világos, hogy a zene nem választás, hanem szükségszerűség. Mindent felülír.
A Reign Supreme egyik erőssége, hogy nem idealizálja a fiatalságot.
A sorozat fő karakterei mindannyian ugyanazzal a csapongó, sokszor nyers
önkifejezéssel próbálják megtalálni önmagukat, amely minden 18–20 éves sajátja.
Nasty azonban kilóg ebből a sodródásból: az ő útja kijelölt, ezért minden cselekedete, az élete minden mozzanata azt szolgálja, hogy végül elérjen oda, ahová tart – a DJ-pult mögé. És ebben az eltökéltségben van valami radikálisan puritán. Nem számít az egérlyuk, ahol él, a ruhák, amelyeket magára kap, vagy az a monoton munka, amelyet pusztán azért végez, hogy újabb bakeliteket vehessen. Ez a fajta aszketikus fókusz ritka – és éppen ezért hiteles. A kompromisszum számára nem opció, ő azt a zenét játssza, amiben hisz.
Nasty személye egyfajta epicentrum, amely köré a történet – és vele együtt a közösség – szerveződik. Nem deklarált vezető, mégis gravitációs pont: az a figura, aki teret hoz létre ott, ahol addig nem volt. A rádióstúdió, a spontán összejövetelek, a közös zenélések mind az ő jelenlétéből táplálkoznak, így önkéntelenül is az éppen megszülető hiphop közösség motorjává válik.
A történet ott kap igazán lendületet, ahol mítosz születik: Kool Shen és JoeyStarr első találkozásánál. Két fiatal, akikben egyszerre tombol a bizonytalanság és a világmegváltó hit – a tipikus, tinikre jellemző végletek között ingadozó lelkiállapot. Egyik pillanatban övék a világ, a következőben már saját kilátástalanságuk súlya alatt roskadoznak.
Ugyanakkor összeköti őket egy közös belső bizonyosság, hogy valami bombasztikus dologra hivatottak, amit nem lehet elhallgattatni. Az iskola, a szülők csak visszatartó erők, zavaró tényezők a kiteljesedésükben. Ha kell, a város falaira fújják fel, ha kell, a betonon táncolják ki magukból, ha kell, a mikrofonba ordítják bele. Nem tudják még pontosan, hogy hol lelnek nyugalomra, hol fognak kiteljesedni, de hát a fiatalkori évek erről szólnak. Ez a történet finoman, de következetesen rávilágít arra is, hogy az életutak nem pusztán egyéni döntésekből állnak össze. Vannak találkozások, amelyek sorsszerűnek hatnak – és amelyek nélkül minden másképp alakulna.
Két különböző személyiség, két eltérő temperamentum – mégis közös értékrenddel.
Ez a feszültség és összhang adja a történet valódi energiáját, azt a belső hajtóerőt,
amely nemcsak mozgásban tartja őket, hanem irányt is ad annak, amivé végül válnak.
És ez az értékrend nem elméletben létezik, hanem az első komoly próbatételnél azonnal testet ölt:: egy emberként csapnak az asztalra, és küldik el a francba a menő managert, amikor szövegírót akar melléjük delegálni, hogy helyrepofozza a verzéiket. „Valami fajankó írja meg helyettük a gondolataikat?!” – A válasz ösztönös és kérlelhetetlen. Az az ajtó, amely közvetlenül a sikerhez vezetne, egyszerűen becsapódik mögöttük. Nem azért, mert nem látják a lehetőséget – hanem mert pontosan tudják, mit veszítenének vele, lévén mindennél fontosabb számukra a saját hitelességük, valamint a kiállás a mondanivalójukért. Ahogy Nasty-t, úgy őket sem lehet betörni.
A különböző vérmérsékletek azonban már az első komolyabb pénz érkezésekor látványosan szétválnak. Az első szerződés, az első nagyobb csekk – és két teljesen eltérő reakció. Kool Shen türelmetlenül toporog a stúdió küszöbén, már a munkában él, már a következő lépést látja. JoeyStarr ezzel szemben a párizsi éjszakába veti magát, hogy belekezdjen a véget nem érő tivornyába.
Megragadó pillanat, amikor Shen végre napok után rátalál a szétcsúszott barátjára, és belesziszeg a fülébe: „Ez szerinted a szintünk?! Húszezer? Eliszod, elszívod, és ennyi volt? Csináld csak, baszod, vagy vonszold be a segged a stúdióba, és még sokkal több vár ott ránk, ahonnan ez a köteg jött. Csak csináljuk már, ennél mi többek vagyunk!”
Ezek sorsdöntő pillanatok voltak a Suprême NTM megszületésének szempontjából. Itt dőlt el, hogy a tehetség szétforgácsolódik-e, vagy irányt kap. Saint-Denis volt a bölcsőjük, innen indult ez a két srác, ahogyan sok más tehetség is. Áldott hely ez a francia underground tehetségek számára, itt nőtt fel és bandázott együtt a Suprême NTM, az Assassin, sőt még Vincent Cassel is, hogy aztán világhódító útjukra induljanak.
Fiatal éveikben napról napra összegyűltek Saint-Denis egy elhagyatott telkén, átmásztak a falhoz támasztott létrán, a túloldalt lehuppantak, hogy ott, a négy fallal körbevett telken szabadok lehessenek. Szárnyalt az önkifejezés. DJ Dee Nasty nyomta a hiphop alapokat a raklapokból összetákolt pult mögül, egyesek a falnál graffitiztek, mások breakeltek, valaki pedig időnként nyomta a freestyle rapet a karcos alapokra. Időnként elkergették őket a rendőrök, hogy aztán máshol sodorja őket össze a szél. Az utcán megtalálták egymást, gyülekeztek, tengődtek együtt.
French Game – Suprême NTM / Le monde de Demain (1990)
Amikor a táncturné során, az egyik este lent iszogattunk egy folyó partján, egyszer csak azt vettük észre, hogy sorra állnak meg az autók. Megérkeztek a munka vagy a suli után az utca gyermekei a közös bandázásra. Kikerültek a csomagtartóból a sütőrácsok, a 12-es Kronenbourg sörök és már szólt is a zene, sült a hús. Fél óra elteltével már velük iszogattunk, dumáltunk – és valami ismerős érzés telepedett rá az egészre.
Imádtam átélni ezeket a pillanatokat, ugyanazt a céltalan, mégis mindennél fontosabb „utcai tengődést”, amit otthon is megéltünk – csak egy másik városban, más nyelven. És talán éppen ezért volt ennyire erős: mert ráébresztett, hogy ez a korszak univerzális. Nem helyhez kötött, hanem életkorhoz. Azok az évek, azok az emberek, akikkel akkor és ott lógtunk – külön helyet foglalnak el az emlékezetben. Az utánuk érkezők már egy kialakult életbe lépnek be, de ők még annak a részei voltak, amikor minden formálódott.
A Reign Supreme pontosan ezt érti – és ezért működik. Nemcsak azt mutatja meg, mi történt, hanem azt is, miért marad velünk ennyire mélyen. Érvel a 80-as, 90-es évek hiphoppal átitatott utcájának romantikája mellett, de nem idealizál: megmutatja annak nyers, sokszor esetlen, mégis megismételhetetlen szépségét. És közben elmesél egy történetet is. Két srácról, akik Saint-Denis utcáiról indultak, és eljutottak a Zenith Paris színpadáig – hogy több ezer ember előtt mondják ki ugyanazt, amit egykor még csak egymásnak, egy elhagyatott telek közepén.
Suprême NTM – IV My People (Live at the Zénith in Paris, 1998)
