Az igazi Japán illúziója
A japánról szóló sorozatok és filmek térhódítása idén tavasszal sem lassul. A szezon két sikersztorija az első évaddal is nagyot durrantó újságírós, nyomozós, jakuzás Tokyo Vice, és a legendás Sógun remake. Kezdetben arra gondoltunk, hogy a Tokyo Vice-ról és a Sógunról írunk áttekintő kritikát, majd menet közben arra jutottunk, sokkal izgalmasabb egy olyan cikket megosztani veletek, amit a későbbiek során amolyan vonalvezetőként is tudtok számos japán filmhez használni. A Távol-Keletről szóló filmek számunkra egzotikumok. Legtöbbször az a cél, hogy valami ismeretlen vagy titkos kis világba kalauzoljanak el bennünket, ezzel együtt gyakran hamisak. Főleg, ha dilettáns japánok készítik hollywoodi mintára. Japán messze nem az, amit gondolunk róla. Japán mély titkokat rejt. Ajánlónkban némi bepillantást nyújtunk a szigetország többi ázsiai nemzethez képest is eltérő, fura és egyben sajátos világába.
A japán társadalmat alapvetően a saját normáink mentén ítéljük meg, pedig tudvalevően a jakuzák nem olyan értelemben vett maffiózók, mint az olaszok, a szamurájok pedig nem úgy tekinthetők harcosoknak, mint az európai lovagok, a gésák meg nem prostik.
Japán történelem alulnézetből
Nekünk európaiaknak, de legfőképp a nyugati társadalmaknak léteznek olyan közös normáik, melyek a világ más pontjain nem alakultak ki. Itt nemcsak a demokráciák, köztársaságok hagyományáról van szó. Példának okáért szinte egész Ázsiában és az arab világban a történelemoktatás, mint tudomány abban a formában, ahogy mi ismerjük, viszonylag új keletű. Nálunk már az 1800-as években nagyon komoly, precíz, jól dokumentált kutatások voltak. Japánban a történelem tudományágként sokáig nem volt jelen. Ezért összevissza hamísította minden rendszer kényére-kedvére. Igen, nálunk is megesik, hogy vitatunk dolgokat, de a nyilvánvaló tényeket nem lehet eltitkolni, ott igen. Ezen kívül, mint írtuk, Japán teljesen más fejlődési ívet követett. Jószerivel a középkorból érkezett a huszadik század küszöbére.
Japán történelmében megannyi olyan momentumra derült fény, amit igyekeztek eltüntetni, vagy tabuként kezelni. Mintha meg se történt volna. Ilyen többek között a japánok második világháborús bűntettei vagy a hadsereg hivatalos rabszolganőinek, elrabolt prostituáltjainak rendszere. Ők ezt szervezetten csinálták, nem úgy, ahogy a mi „civilizált” hadseregeink. Úgyszólván a japánok még nyíltabbak is voltak, hiszen tudhattad, ha ők jönnek, a fiatal lányoknak biztosan rossz dolga lesz, nem csak talán.
Néhány mondatban megpróbálom érzékeltetni, hogy mit jelent a japán társadalomban élni. Szigorúan ellenőrzött hierarchikus társadalom az övék, erős központi államszervezettel, aminek állandó mantrája, hogy a „kiálló szög beveretik”. Japánban a sokáig fennálló kasztrendszer valójában máig kihat. Koszekit, azaz családi nyilvántartást 1871-ben végeztek utoljára, noha az nagyon alapos volt. Konkrétan mindenkit jegyzőkönyveztek, ha kimaradtál még rosszabbul jártál. Mindez alapból meghatározta, hogy ki és milyen iskolába, vagy munkahelyre kerülhetett. Trükközni nem tudtál, mivel megnézték a koszekit. Japánban csak 1979-ben tiltották be, hogy a vállalatok utánanézhessenek a családfádnak. Sőt, még civilek is lenyomoztatták gyermekük választottjának családfáját, és ha találtak benne eta−hinin/burakumin réteghez tartozót, simán meghiúsíthatták az esküvőt. Az effajta extrém esetek száma mára erősen lecsökkent, habár még 2006-ban is tudomást szereztek olyan listákról, amelyek bizonyos hivatalokban egy-egy illető burakumin származását rögzítették, amit aztán fű alatt felsőbb köröknek kiadtak. 2008. május 1-én életbe lépő törvény szerint a saját családfádat megnézheted, de más nem a tiédet. A rossznyelvek szerint a mai napig használják.
Az idő másképp telik Keleten, mint Nyugaton
Japán 1640-ben teljesen izolálta magát, olyan szinten bezárkózott, hogy még a véletlenül hajótörést szenvedő európaiakat is mindenféle tárgyalás nélkül kivégezték (Edo-korszak, 1603 és 1868). Ekkor játszódik a Sógun sorozat, a Némaság, de a Blue Eyed Samurai is. Ezt azért fontos megérteni, mert Japán 1868-ban még mindig 1600-ban élt. Harminc év alatt hatalmasat lehet fejlődni, de 260-270 évet átugrani nem lehet csak úgy. Másrészről japánban kasztrendszer uralkodott, pont úgy, ahogy azt a legrosszabb rémálmaidban elképzeled. Ez annyira nem tűnt el, hogy még 2008-ban is perek folytak a bizonyított kivételezések miatt. Japánban lezajlott egy elképesztő modernizáció, miközben a társadalmi szerkezet nem tudott ezzel lépést tartani, a középkori minták nem változtak ilyen ütemben. Szemléletes példa maga az épületek, vagy az utcaszámozás. Sokáig az házszámok építési időrend szerint követték egymást, ezért teljesen összevissza voltak. Még érdekesebb, hogy sok házban szándékosan recsegett, ropogott a padló. Ezek voltak az úgynevezett, lidércpadlók, nindzsariasztók. A feudális korszakban a gazdag japán urak, a nindzsák elleni védekezésként szándékosan nyikorgó padlóval ellátott házakat építtettek. A huszadik század közepéig a gazdagoknál még élt a hagyománya.
Sokkal zavarosabb a társadalmi berendezkedésekhez való viszonyuk. Ugye ne feledjük, arról a „demokráciáról” beszélünk, ahol 1945-1993-ig mindig ugyanaz a párt nyert (LDP és előzménypártja). De egyszerűbb, ha azt írom, hogy napjainkig is csak 8 évet volt más párt hatalmon. Teljesen abszurd ezt demokráciának nevezni.
Egy arisztokratikus öröklődésben lévő elit tartja fogva az ország vezetését. Japán hatalmi
struktúráját egy kifejezéssel élve „az öreg fiúk klubjának” szokták a szakértők hívni.
Jó családokba született gyerekek, rokoni hálózatok működtetik ezt a fura demokráciát.
Így már nem olyan meghökkentő, hogy a nők nagy utat jártak be, amíg emberszámba vették őket. Japánban 1945-ben kapták meg a választójogot, de ez nem hozott sok változást. Egy olyan országról beszélünk, ahol a felvilágosultabb főrendiek 1905-ben csak azt tudták elérni a jellemzően női rabszolga-kereskedelem ellen, hogy annyi pénzért vásárolhasd vissza magad, mint amennyiért eladtak. Igen, jól olvasod, legalább 1914-ig virágzott a rabszolga-kereskedelem Japánban. Valójában 1945-ig még biztosan fennállt ez a rendszer ilyen-olyan formában. Az 1950-es évekig a férj bármikor, minden indoklás és vagyonmegosztás nélkül kirakhatta a feléségét az utcára. A fő baj, hogy ezzel a férfiak éltek is. Ki akar egy öregedő menyecskével együtt élni, ha a friss hús egy karnyújtásnyira van, ráadásul minden kellemetlen következmény nélkül.
A történelemoktatást azért hangsúlyozom ki különösképpen, mert a japán ember számára a múlt egyes momentumai meglehetősen homályosak, főleg a gázos részek. Egyfelől nem tanítják, másfelől tabu. Számos kutatást nem is ők maguk, hanem a nyugatiak végeztek el. A japánok dinoszauruszlelet-hamisításba bele sem megyek, mert nem tartozik szorosan a témához, de mint említettem, náluk a történelem és az archeológia tudománya gyerekcipőben jár. Akkor honnan lehet ezeket mégis pontosan tudni? Hát onnan, hogy a japánok mindent leírtak, feljegyeztek. A szövegkutatás, elemzés már régi hagyománnyal bír, Európában sok kis stiklit ki lehet szűrni a forráskutatásnál.
Annyit érdemes még tudnotok, hogy évtizedes viszonylatban Japán költ a legtöbbet önreklámra, ez egyfajta modern hadviselés. Komoly pénzeket szánnak, hogy megismerd a kultúrájuk szép, látványos részét. Kína most kezdte csak el, a japánoknak ebben 60 éves előnyük van. Mindenkinek van egy általános benyomása Japánról. Ez volt az országimázs kimondott célja. Egy érdekes háttérinfó: ma Franciaországban többen aikidoznak, mint a felkelő Nap országában. Japánban, ha az összes hagyományos küzdősportot, valamint kardvívást, kjúdó íjászatot űző embert összeadjuk, nincsenek annyian, mint ahányan baseballoznak vagy fociznak az országban.
A kaszton kívüliek, a láthatatlanok, akikről nem beszélünk
Burakuminok, hi-ninek (nem ember), ainuk/kutyaemberek, és a zainichik. Az Edo-kori japán térképeken sokszor találkozunk eta-falu (eta-mura) településsel, ahol ezek az emberek éltek. Az említett csoportnevek ugyanis olyan néprétegek megbélyegzésére szolgáló fogalmak, amelyek valamilyen formában szennyezettek, még tovább menve bűnösök, ezért a társadalom többségére, a társadalmi rendre nézve veszélyesek. Még babonák is fűződnek hozzájuk. Akár a fekete macska nálunk, ami ha átszalad előttünk, balszerencsét hoz, esetükben az ilyen emberrel való érintkezés, amely kerülendő. Többnyire hús és- bőrfeldolgozást, temetőtisztítást bíztak rájuk. De ami végtelenül elkeserítő az egészben, hogy ha te mondjuk tehetséges zenész, vagy ügyes ács vagy, akkor is benne ragadtál a „rendszerben”, és mindez a gyerekeidre is vonatkozott, mert mondjuk 400 évvel ezelőtt valamelyik ősödet ilyen munkára fogták be.
A zainichi (jelentése Japánban maradtak) azokat jelöli, akik javarészt koreaiak, kínaiak, de itt ezt úgy értsd, hogy van, akinek a családja több mint 100 éve Japánban él. A rendszer alapján zainichik nem alkalmazhatók bankban, közszférában, és szavazatuk sem lehet, illetve állami juttatásokat sem igényelhetnek. A kórházakban sem látják el őket, nincs TB-jük és hasonlók. Még a síremlék megszerzésének jogát sem kapják meg. Sokszor a munkásnegyedekből is kinézték ezeket az embereket, még olyanok is, akik szintén szenvedtek a rendszer egyéb anomáliáitól. Nem meglepő, hogy meglehetősen magas számban vannak köztük jakuza vagy triádtagok, akik nem kedvelik a japánokat, lévén ők sem japánok igazából.
Nakagami Kendzsi és Noma Hirosi műveiben sokszor említenek olyan idősebb
embereket, akiknek még családneve sem lehetett, akik az egész életüket egyfajta
„Béla”-ként kellett leéljék. Nem ember vagy, hanem egy beszélő szerszám. A Bélák.
Aztán ott vannak az okinavaiak, akiket egy jó darabig szintén nem vettek emberszámba. Sokan elfelejtik, hogy a II. világháborúban a japánok 100 000 főt meghaladó okinavai férfit végeztek ki, vagy küldtek a halálba a csata során (!), nehogy átálljanak az amcsikhoz. Ezt az információt kivételesen a Wikipédián is megtalálod, ezt sem a japánok tették ki, csak mivel bukták a szigetet, nem tudták eltussolni. Azt se feledjük, hogy a kínaiaktól származó tudások által a karate konkrétan a japánok ellen (!) lett kifejlesztve az okinavaiak által, akiknek a japánok megtiltották, hogy fegyvert tartsanak.
Filmek és egyéb illúziók
Meglehetősen kevés a japánban készült európai vagy amerikai film, mivel a forgatás igencsak körülményes, ezáltal hiteles kép sem tud érdemben elterjedni róluk. A híres krimi, a Fekete eső is jó példa erre. Ridley Scott és a film készítői ugyanis nem tudták, hogy milyen iszonyú drága és nehézkes Japánban filmet forgatni, a helyi hatóságnak külön embere volt arra, hogy a kamera elé ugorjon, amint percre pontosan lejárt a kérelmezett forgatási idő. Kevés az olyan külföldi, de mégis hitelt érdemlő japán film, mint Sofia Coppola Elveszett jelentése vagy Scorsese Némaság című alkotása. Az Utolsó szamuráj egy történelmi katyvasz, teljesen pontatlan, de legalább szép. Akit tényleg érdekel ez az ellentmondásokkal teli időszak, annak Az utolsó kardvágás (When the Last Sword Is Drawn) című filmet ajánljuk.
Tokyo Vice bűnei, avagy a háttérsztorik
A Tokyo Vice és egyéb sorozatok valójában sokkal jobban átláthatóak, ha értjük a társadalmi összefüggéseket. Jake közvetlen női főnöke Eimi is zainichi. Ez egy japán nézőnek egyértelmű utalás, hogy ő nagyon underdog, kaszton kívüli, ezért cipeli ő mindenkinek a söröket buliba, még a gyakornokoknak is, hiába kisfőnök. Ezeket a finomságokat egy európai vagy amcsi néző nem veszi le elsőre. Japán csak a felszínen békés társadalom. A Tokyo Vice sokkal jobban élvezhető, ha értjük a közeget, ahol játszódik. Nem fő témája a meleg újságíró magánélete, de akár az egész rendszerre is jó példa. Titkolnia kell, hogy meleg, mégis mindent mást lehet, sőt, olyat is, amit máshol nem, csak ne beszélj róla. Ez elfojtott vagy illedelmesebb társadalom? Érdekes vitatéma lehetne. A sorozat főszereplője Jake igazából nem mélyülhetne el ilyen könnyen a szubkultúrákba, bűnözői csoportokba, ez nekünk szól, a nézőnek. De tény, hogy ezek létező problémák.
A jakuzák szövevényes rendszerébe most mélyebben nem mennénk bele, lévén külön cikkünk foglalkozik a témával.
A kilencvenes években és a kétezres évek elején nagyon sok minden megváltozott a jakuzáknál. Felsőbb nyomásra és pár rendőrgyilkosság után az állam nem nézte jó szemmel a bratyizást a jakuza családokkal. A jakuza egy része kifehéredett vagy számunkra láthatatlanná vált, másik része valószínűleg ugyanazt csinálja, mint eddig, csak rendőri mellénézéssel. A térfigyelő kamerák és mobiltelefonok korában a bandák lényegesen óvatosabbak, másképp intézik a dolgaikat. Hogy mi zajlik most valójában, azt talán majd tíz, húsz év múlva tudjuk meg.
A japán kozmetika világhírű
Ami különösen szembetűnő Európával, vagy Amerikával ellentétben, az a bűncselekmények kozmetikázása. Mind Kína, mind Japán állami segédlettel kozmetikázza a gyilkossági, gazdasági bűncselekményekkel és egyéb negatív rátával járó adatait. Magyarán a jakuza szinte sosem hal meg gyilkosságban, „öngyilkos lesz, nem megölik”. Mindenki ismeri a szabályokat, le kell ugrani egy épület tetejéről, vagy ha netán nem menne, segítenek neki. A Tokyo Vice is jól mutatja, ha összeszurkálják egymást, akár a kórházból is kihozzák őket, hogy ne legyen ügy. A lényeg mindig, hogy ne legyen nyomozás utána. A rendőrségnek nincs dolga, mindenki boldog. A felszínen el van minden sikálva.
A „rendőrség akadályoztatásának” vádja egy bevett módszer volt, melyet a kilencvenes évekig kizárólag politikai tüntetők ellen vetettek be. Ezáltal egy ellenzékit évtizedeken keresztül hamarabb letartóztattak Japánban, mint egy jakuzát. Így jutottunk el oda, hogy a társadalomra káros sejtek, a jakuzák komolyan úgy gondolják, hogy a felszín alatt rendet tartanak a társadalomban. Különösen beszédes és egyben rávilágít arra a jelenségre, hogy miként lehet szinte 70 éve ugyanaz a rendszer hatalmon.
Ezeken a magyar társadalom jelenlegi helyzetét ismerve érdemes elgondolkozni. Azon országok, melyek nem tudják a demokrácia eszközeit használni, ott nemcsak a politikai elit uralja az országot, a demokrácia is csorbul, mert mindig lesz egy ember, aki szívességet tesz valakinek, mindig lesz egy telefon, aki kihoz valakit valahonnan. Ismerős?
A filmben szereplő Mainichi Shimbun (szó szerintDaily Newspaper) az egyik legnagyobb japán újság, és egyben az egyetlen, amely Pulitzer-díjat nyert az 1960-as „Tokyo Stabbing” című fényképért. Az ominózus fotó Inejiro Asanuma meggyilkolását örökítette meg. Japánban időről időre leszúrnak egy-egy politikust. Ott ez a szelep, ahol a feszültség néha kienged.
A komolyabb újságok Japánban így vagy úgy, de cenzúrázva vannak. Ferber Katalin könyveiben olvahattok erről bővebben. Nagyon körmönfontan dolgoznak fel témákat. Mint mondtam, ha valami nagy port kavar, gyakori, hogy az újság elnézést kér a társadalomtól:
„Közzétettünk olyan cikkeket, amelyek helytelen információkat tartalmaztak Japánról és illetlen szexuális témákat. Ezeket a cikkeket, amelyek közül sokat nem ellenőriztek, nem lett volna szabad terjeszteni világban. Elnézésüket kérjük, amiért sok embernek gondot okoztunk, és amiért elárultuk a közvéleményt.” – írta anno a Mainich a WaiWai rovat történeteivel kapcsolatban. Ez egyfelől korrektnek hat, ugynakkor nem jogi lépés hatására történt, hanem felülről leszóltak. Ha egy japán konzervatív olvassa ezt a cikket, akkor nekiállna megmagyarázni, elkenni, hogy Japánról mindenkit a szenzációhajhász történetek érdekelnek stb, stb. Ellenben egy 2021-es felmérés kimutatta, hogy például az 1247 női önkormányzati képviselő 56,7%-át szexuálisan zaklatták szavazók vagy más politikusok. Ezt nem tudták kikozmetikázni.
A japán társadalom arca kifele szépen sminkelt, de a máz alatt évszázados
sérülések, pofonok nyomai láthatók, melyek nincsenek kibeszélve.
De akkor mit olvassunk, nézzünk, ami hiteles és japán?
Természetesen minden évtizedben több olyan japán film és szerző is akad, aki hitelesen ábrázolja saját országát. Irodalom területén Nacume Szószeki, Nakagami Kendzsi, Noma Hiroshi, Miyamoto Yuriko, Yamakawa Kikue és még sok más szerzőt lehetne felsorolni. A felsoroltak egy része az életét áldozta azért amiben hitt. Sajnos csupán kis hányaduk olvasható magyarul. Joszano Akiko (Zilált hajam c. verseskötete nálunk is megjelent) a Seito folyóirat, bár szépirodalommal és versekkel foglalkozott, sok szociológiailag is fontos munka került itt bemutatásra. Ezek kordokumentumok. Higuchi Ichiyō Nigorie (Zavaros vízek) című regényében olyan szerencsétlen nőket ábrázol, akik a kilátástalan gazdasági körülmények miatt kényszerültek gésává válni. A japán belügyminisztérium végül betiltotta a magazint, mertállításuk szerint „rombolja a társadalmat”. A Seito 52 számot élt meg, több mint 110 közreműködővel. Sokukat az akkori rendszer szisztematikusan levadászta. Ito Noe írónőt például a katonai rendőrség egy elfajult kihallgatáson „véletlenül” meggyilkolta 1923-ban. Egyébként az olyan szürreálisnak tartott szerzők naplói is érdekesek, mint Akutagava. Például ebből megtudhatjuk, hogy a 20. század eleji Tokió szerinte egy vidéki városka volt Shanghai-hoz képest.
Magyar szerzők közül Hidasi Judit és Ferber Katalin könyveiből lehet még sokat megtudni a valódi Japánról. A felkelő nap árnyéka; A siker ára. Tanulmányok a (másik) Japánról; Az elárult Japán, Kanazawa Józseftől a Még egy szót Japánról mind fontos munkák.
Vágvölgyi B. András japános írásai is kimondottan hasznosak. Hidasi Judit érdekességek, kis sztorik szintjén jó, Ferber Katalin közgazdaságot tanít a Waseda egyetemen, neki a Japánról szóló könyvei mind kiválóak. Ő kötelező, kivéve a Mindenki szellemi kalauza: Japán, az egy átlagos turistáknak való cucc. Magyar nyelven még az Itto Ryodan csatorna ajánlott. Felvételeinek minősége csapnivaló, ugyanakkor a mondanivaló magvas és alapos.
Ha benéznél Japán mögé
Filmek terén széles a spektrum. Most elsősorban Japán árnyoldalát, titkos szubkultúráit, alvilágát felvillantó filmekből tartunk egy kis ajánlót. Ezek egy része klasszikus, másik részét nehéz beszerezni. Egy apró jó tanács, érdemes időről időre körülnézni, akár a YouTube-on is. Egy éve még a Hell Bento is fent volt.
Rendezők alapján Ozun és Kuroszaván kívül Hirokazu Koreeda, Naomi Kawase, Nagisha Oshima és Shohei Imamura filmjei igazi mélyrepülések a japán nép árnyékosabb szegleteibe. Imamura kimondottan az elnyomottak és a szegények történeteit dolgozza fel, sokszor kiváló humorral. Ők megmutatják a valódi Japánt, nincs mellébeszélés. Komolyabb alkotások még az Oharu élete, és a Ghibli stúdió háborúellenes remekműve, a Szentjánosbogarak sírja. Furább vonalon a szubkultúrák, devianciák mentén szintén találni remekműveket. A Hell Bento egy teljesen őrült, besorolhatatlan film, de az R100 is.
A kinky témák közül a komolyabbak a koreai Szobalány (van benne japán szál), a Tokyo Decadence, a Topaz és a Love & Pop. Ez utóbbi a ’90-es években játszódik és az intézményesített sugar daddy, kitartás, úgynevezett „kompenzált randevúzás” hagyományát járja körül. Négy középiskolás lány útját mutatja, akik enjo kosai-val (pénzért kis szívesség) foglalkoznak. Tokió Shibuya kerületében mozgunk, ahol idejüket és fiatalságukat áldozzák, és néha többet is, hogy cserébe pénzért szép dolgokat vásárolhassanak.
Jakuzák filmen
Jakuzák filmen külön cikk téma lesz, annyit azonban érdemes tudni, ez legalább akkora zsáner ott, mint a szamurájos filmek. Kinji Fukasaku japán Keresztapa-trilógiához hasonlatos a The Yakuza papers: Battles without Honour and Humanity c.sorozata alapmű. A téma egyik legkorábbi klasszikusa a koreai maffiát elemző History of a Man’s Face (1966). Takashi Miike a „Black Society” trilógiája szintén alapcucc (1995-99). Shinjuku Triad Society, Ley Lines, Rainy Dog. Kis filmtörténeti érdekesség, hogy Tarantino a Rainy Dogból hosszú mondatokat koppintott a Kill Bill egyik bosszújelenetéhez. Ha már Takeshi, akkor nem maradhat ki Kitano sem. Tőle is több filmet lehet felhozni, de az Az erőszakos zsaru és a Szonatina kiemelkedőek.
Tokió akkora, mint tíz Budapest, nem ismerhet mindenki mindenkit. Ők maguk is elvesznek benne, igazi szervezett káosz. Üdvözöllek a japán kultúra dzsungelében! Kaptál térképet. Katanát már neked kell szerezned, hogy átvágd magad.
