Barion Pixel

Első képek az utolsó szamurájokról

Benedek Csanád

2023.03.03.

14 perc

A szamurájokról sok legendás történetet hallhatsz, ám annál kevesebb képet láthatsz. Az elmúlt pár évben azonban körbejárta az internetet a piramisoknál „turistáskodó” szamurájok képe. Ezek az 1860-90 között készült fotók egy letűnt világ utolsó pillanatait örökítették meg. Mi volt bennük igazán érdekes? Az, hogy ezek az emberek időutazók voltak, szinte egyenesen a középkorból érkeztek – annak minden sajátosságával. Hogy mire is gondolok, azt a második alcímet követő részben te is megérted, de addig is jöjjön némi alapozás.

Szamurájok a szfinx előtt 1864-ben. Fotó: Antonio Beat

Az arisztokráciát fegyverrel szolgáló emberek osztályát hívták szamurájoknak. A szó először a Heian-kori (794–1185) dokumentumokban jelent meg. Azelőtt az ilyen embereket mono-no-fu-nak, vagy más néven bushinak hívták. A mono jelentése „dolog”, a fu pedig „ember”, vagyis a dolgokkal foglalkozó férfiak – a „dolgok” jelen esetben a fegyverekre utalnak. A bushi szó jelentése tehát a „fegyverek embere”, „harcos”. A szamuráj szót nem szerették használni, mert szolgálatra, vazallusságra utalt. (A szamuráj szó jelentése „közelben szolgáló”.)

A Heian-korszakból származó iratokban a bushikat még más szakemberekkel, például írókkal, orvosokkal, mérnökökkel, együtt értelmezik. Szakik, akik a fegyverhez értenek. Valójában a belharcok duzzasztották fel őket, és a béke időszakában csontosodott meg a rendszer.
A szamurájtanonc 7 éves korában kapta meg a rövid kardot, a vakizasit, majd 14 évesen lehetett katanája, azaz hosszú kardja. Ez azt is jelentette, hogy 14 évesen csatába is hívhatták. Pont, mint az ókori zsidók esetében, akik 13- 14 év körül végezték el a bármicvót, így az érettség jogán, ha a helyzet úgy kívánta csatarosroba kellett állni. Tehát amikor ütközetekre gondolsz, gondolj arra is, hogy gyerekek vettek részt a háborúkban.

Japán népességének 5-10%-át adták a szamurájok. Ráadásul a japán nép nem élte és nem ismerte a harcmodorukat, valamint az életformájukat. Tehát amikor ezt a szellemiséget kiterjesztették rájuk az már a XX. század terméke, és soha nem is terjedt el igazán. Értsd ez alatt, hogy az összes japán küzdősportot nem űzik annyian Japánban, mint a baseballt.

Ez mindenesetre sokat elárul japán önmarketingjéről is, de a valóság árnyaltabb. Korea például presztízskérdést csinál abból, hogy a japánokat megverje kendoban és rendre sikerül is nekik.

Szamurájok teljes fegyverzetben – 1890

Az idő másképp telik keleten, mint nyugaton?
Két dolgot fontos tudni, hogy el tudjuk helyezni magunkat térben és időben.

1. Japán 1640-ben teljesen izolálta magát, olyan szinten bezárkózott, hogy még a véletlenül hajótörést szenvedő európaiakat is mindenféle tárgyalás nélkül kivégezték. (Edo-korszak 1603-1868). Tehát 1868-ban is jószerivel még 1600-ban éltek. Harminc év alatt hatalmasat lehet fejlődni, de 400 évet nehéz mentálisan átugrani. Egészen 2001-ig megtiltották a nőknek, hogy részt vegyenek a Yamakasa-felvonuláson, amelyen a sintó szentélyeket viszik keresztül egy városon.

2. A másik, hogy Japánban kasztrendszer uralkodott, pont úgy, ahogy azt a legrosszabb rémálmaidban elképzeled. A Koseki/családnyilvántartás tulajdonképpen mindenkit számon tartott. Ezért lehet majdnem pontosan megmondani, hogy mennyi volt a szamurájok aránya. Ha nem voltál benne a Koseki-be, az még rosszabb volt. Akkor kaszton kívüli burakumin vagy eta-félember voltál. Nekik családnevük sem volt, nem is lehetett, egy becenévvel élték le az életüket. Ugye nem kell mondanom, hogy az emberkereskedelem milyen szinten használta ezt ki. Emberek, akik tulajdonképpen nem is léteznek.

Burakuminok a 19. században

A kasztrendszer olyannyira nem tűnt el, hogy még 2008-ban is voltak perek a bizonyított kivételezések miatt. A nagyvállalatok ugyanis bár illegális, de utánanéztek mindenkinek, és valószínűleg most is ezt teszik.

Szóval amikor a cikkben azt olvasod, hogy mi történt 100 éve Japánban, azt nem lehet úgy értelmezni, hogy mi volt akkor a nyugati társadalmakban. Sokkal közelebb vannak egy szó szerint középkori hagyományokra épülő társadalomhoz. A nők Japánban 1945-ben kapták meg a választójogot. Ugye ne feledjük, arról a „demokráciáról” beszélünk, ahol 1945-1993-ig mindig ugyanaz a párt nyert (LDP és előzménypártja)! De egyszerűbb, ha azt írom, hogy napjainkig is csak 8 évet volt más párt hatalmon.

A szamuráj útja avagy a bushido
Mint arra számos tanulmány rámutatott, nem voltak sem földbirtokosok, sem fegyveres gazdák, kezdettől fogva hivatásos harcosok voltak. Ők voltak a daimjók (a nagy feudális földbirtokosok) jól fizetett hűbéresei. Nagy presztízzsel és különleges kiváltságokkal rendelkeztek, példának okáért két kardot viseltek. Azt is lehet mondani, hogy alapvetően egy harcból élő vagy harcra kényszerített rétegből alakultak ki.

A szamuráj harcosok az élet szinte minden területére kiterjedő viselkedési kódex szerint éltek. A bushido megkövetelte egy szamurájtól, hogy mutasson abszolút hűséget és engedelmességet ura iránt. Konkrétan még akár a buddhista-sintoista vallási nézeteket is kifordítva kellett hűségesnek lenni.

Hét élet a hazámért. Éljen a Császár!” vagy, hogy „Csak egy kívánságom van, hogy a következő életemben is a daimjó családját szolgáljam.” Ez azért eléggé ellentmond annak a nézetnek, miszerint a lélekvándorlás tanaiban hívők ki akarnak lépni ebből az élet körforgásából. A szamurájok újra és újra meg akarnak halni az urukért.

A Hagakure, Cunetomo kommentárjainak, a bushidóról szóló tizennyolcadik századi gyakorlati tanácsainak a gyűjteménye ezt hirdeti: „A szamuráj útja a halál… Amikor egy szamuráj állandóan a halálra készül, akkor… tévedhetetlenül az ura szolgálatának szentelheti életét.”

Bushido azt követelte, hogy a szamurájok tiszta, egyszerű életet éljenek. Ez nem mindig sikerült, lévén a háborúktól mentes évszázadokban volt idő unatkozni. Elég gyakori volt az ivászat, ez ma is népsport a japánoknál, de furább dolgok is előfordultak. Ilyenek többek között a BDSM kötözési technikái, melyek valójában hadászati célokat szolgáltak, arra vontakozóan, hogy miként tedd ártalmatlanná az ellenséget. Idővel ezek a kötözési, kinbaku, shibari technikák először a férfiak közötti hát őőő, sajátos játékokhoz vezettek, melyből egyfajta erotikus művészet alakult ki. Szigorúan nők nélkül. Amúgy a japán rendőrséget is a szamurájok tanították meg a kötél használatára, olyan ügyesek voltak, hogy az ujjadra is rá tudták dobni, lasszózni.

Hiszatomi Tecutaró bilincs helyett a „hodzsó” nevű (a gyanúsítottak megkötözésére irányuló) technikák alkalmazását javasolta. Mivel az emberek többsége jobbkezes, a könyv szerint a kötéllel elsőként a támadó jobb karját kellett megkötözni. Hiszatomi megjegyezte, hogy ehhez persze elengedhetetlen, hogy a rendőrök elegendő mennyiségű kötéllel induljanak munkába. Amennyiben ez nem történt meg, a támadók középső ujjainak dupla csomóval történő összekötését javasolta.”

Tévhitek és hitek
A Tokugawa-korszakban (1603-1868) sok szamuráj inkább bürokrata, mint harcos volt. Több mint száz év telt el háború vagy komolyabb konfliktus nélkül, így a szamurájok kezdték elveszíteni eredeti harci funkcióikat. Ekkor kezdtek el esztétizálni.

Nem szokott erről szólni a fáma, de kimondottan elterjedt volt az a nézet bushik között, hogy egy szamurájnak minek olvasni, hisz amúgy is bármelyik pillanatban meghalhat. Ennek értelmében tehát sok volt a fajankó köztük. Voltak persze olvasottabbak is, de az leginkább különcségnek számított. Még az olyan műveltebb szamurájok, mint Jamaoka Tessu se kérkedtek tudásukkal. Inkább úgy pontos, hogy ez egyfajta kettősség, ami átível a szamuráj korszakokon. Az egyik fele, csak a képességeit fejlesztette, a másik fele bár nem volt feladata, az elméjét is pallérozta.

Azt érdemes tudni, hogy a szamurájok a harcművészete nem jutott el a társadalom szélesebb rétegeihez. Az iskolák csak az 1870-es évektől állami nyomásra voltak hajlandóak nyilvánosságra hozni módszereiket. Sőt, ezek az iskolák még egymás között sem osztották meg a halálos technikáikat, mert ha netán belviszály adódna, akkor nagyobb eséllyel tudják megvédeni a saját területeiket. Ilyen a szamurájok ellen kifejlesztett okinavai karate, amit később nyilvánosságra is hoztak. Hatsuun Jindo könyvről szóló cikkben említettük mi is ezt. Elképesztően pezsgő és izgalmas évtizedek voltak a nálunk millennium vagy kiegyezés időszakának nevezett korszak Japánban. Akkor ott a Meidzsi-restauráció zajlott. Nemcsak a nyugatot, hanem magukat is akkor ismerték meg igazán.

Az átlagemberek, de még a szamurájok is elképesztően fogalmatlanok voltak a modern korral
kapcsolatban, így az első gőzhajó, vagy golyószóró láttán döbbentek le csak igazán saját elmaradottságukon.

Mindezek tetejébe a szamurájoknak megtiltották a kereskedést, tehát akinek volt földje, nyersanyaga, nem tudta beforgatni, csak strómanok által, de ha egy mód volt rá, állami szinten ezt a pénzt is elszedték tőle. A szegény szamurájok meg amúgy is szegények voltak. Lásd a The Twilight Samurai című filmet, amit a bushikkal kapcsolatos japán filmes cikkünkben írtunk is.

Az általános katonai sorozáson nem vesztették el létjogosultságukat. Egy olyan emberről beszélünk, aki semmi mást nem csinálhatott, mint haditechnikákat gyakorolt egész nap. A kérdés csupán annyi volt, tiszt vagy főtiszt lesz-e. Függetlenül attól, hogy új haditechnikákat vezettek be az országba, melyeket a közemberekkel együtt tanulták meg a szamurájok is. A létjogosultságról meg annyit, hogy sajnos pont ez a szamurájréteg lovalta bele magát a modern háborúkba, és vitte bele az országot is. Másuk sem volt, mint létjogosultságuk.

A szamurájok számos társadalmi pozíciójukat elveszítették, de ez nem feltétlenül baj, mivel: „elveszítették a közemberek elleni támadáshoz való kizárólagos jogukat.”

Előtte joguk volt kivégezni azokat, akik nem voltak tiszteletteljesek velük szemben. Gondolom sejted, hogy ez milyen túlkapásokhoz vezetett.

Amúgy Ivaszaki Jataró, egy szamuráj ükunokája alapította a Mitsubishit, szóval pont, hogy az úgynevezett pozíciójukat vesztett szamurájok nagyon is megtartották előjogaikat, csak más módon.

A másik nagy keverés az angol nyelvű oldalakon a „tetovált szamuráj” képaláírások. A szamurájokat nem tetoválták, tabu volt, igazán ritkaságszámba ment. Jakuzák, rabszolgák, szexrabszolgák voltak tetoválva. Még a kilencvenes években is sok helyen nem fürödhettél, strandolhattál nyilvánosan, ha tetovált voltál. Ellenben a női szamurájok léteztek. A legtöbb család a lányaikat is megtanította harcolni, vagy legalább egy tisztességes harakiri kivitelezésére.

Női szamurájok, egyenjogúság? Nem éppen!
A szamurájcsaládba született nők is szamurájnak számítottak, és rendelkeztek az összes kiváltsággal.

Az onna bugeisha néven ismert női szamurájok, akik a férfi szamurájok mellett és ellen harcoltak, Japán katonai történelmének fontos részét képezik. Sőt, kunoicsi (női nindzsa) is volt.

Japán történelme nagyon hektikus a nők megítélésével kapcsolatban, volt boszorkánykirálynőjük (igen, jól olvasod) a legendás Himiko. Aztán Akai Teruko, a „legerősebb nő a háborúzó államok időszakában” néven vált ismertté. Ő arról is híres volt, hogy 76 éves koráig harcolt aktívan, és még akkor is életveszélyes harcos volt. A 16. században csak nőkből álló harci egységek is léteztek, mint például Ikeda Sen esetében, aki 200 női testőrt is tartott. (Teppo-egység.)

Ōhōri Tsuruhime tetteivel kiérdemelte a „japán Jean D’Arc” jelzőt,
és egyben a japán történelem egyik legismertebb női harcosa volt.

A 17. század végétől, amikor már nem volt élet-halál kérdés, hogy a nők is harcoljanak, jelentős átalakuláson ment keresztül a nők társadalmi elfogadottsága Japánban. A férfiak – ez nem feminista lózung, tényleg leszorították őket az önmegvalósítás útjáról.

Sok szamuráj pusztán gyermeknevelőnek tekintette a nőket, akinek az a dolga, hogy szüljön. Nagyon érdekes párhuzam, hogy a görögökhöz hasonlóan a férfi-férfi közötti szerelmet magasabb rangúnak, méltóbbnak tekintették. Az edói társadalom egy gondosan kidolgozott struktúra alapján épült fel, amelyben mindenki tudta a maga helyét és presztízsének szintjét. Fontos megérteni, hogy Japánban a szamurájvilágban nem volt a lovagkorhoz hasonló nőeszmény. Egy nőhöz való ragaszkodást kimondottan a gyengeség jelének tekintették.

Egy szamuráj tarthatott ágyasokat, de egy idő után ezt is túlszabályozták, amolyan japán módra. A „szerető” hátterét magasabb rangú szamurájok ellenőrizték, és ha elfogadhatónak látták, engedélyezték. Az ágyas tartása sok esetben a házassághoz hasonlított. Egy ágyas, szeretőnek szánt nő elrablása, bár gyakori a szépirodalomban, szégyenletes tett volt, sőt bűncselekmény.

A japán női csoportok már az 1880-as években kezdtek kampányolni az intézményesített prostitúció ellen, különösen a széles körben elterjedt hivatalos katonai bordélyházak ellen.

A japán hadsereg 1945-ig „humanitárius” okokból a századainak, közkatonáinak is fenntartott prostituáltakat. Ezek sok esetben elrabolt lányok voltak. A japán katonák „rekreációjára” szolgált a kikényszerített prostitúció, a „vigasztaló nők” program, amely az egyik legkínosabb sötét foltja Japán történelmének.

1905-ben a haladó eszméket vallók csak azt tudták elérni a parlamentben, hogy a szexrabszolgának eladott nők annyi pénzért vásárolhassák vissza magukat amennyiért vették őket. Ugyanis a jó pénzt hozó portékát senki nem akarta eladni. Valójában nők generációi élték le életüket rabszolgaságban. Amikor prostitúcióról beszélek, nem a gésákra gondolok, hanem a faketrecekben, kis börtöncellákban kiállított nőkre. Voltak amúgy sikeres, jól kereső sztárkurtizánok is, de mint írtam 1905-ig ők sem tudták kivásárolni magukat. Akit jobban érdekel ez az időszak, annak a Ronin Gai című szatirikus, humoros, mégis szomorú filmet ajánlom.

A kard útja! Biztos ez?
Van még egy dolog, amit mindenképpen meg kell említeni a szamurájokkal kapcsolatban, és ez a kard már-már vallásos tisztelete és jelentősége. Sokan nem az, hogy maguk mellé fektették alváskor, hanem egyenesen vele aludtak. A kard a szamuráj testének meghosszabbítása volt. Egyébként az európai vívókkal való párbajokban egyáltalán nem szerepeltek olyan jól, mint azt ma a japán szablyamánia közepette hisszük. Teljesen más technika, de az európai vívás legalább olyan fortélyos. Később a kard inkább már esztétikai szerepet töltött be. (Ezért a mondatomért lehet Japánban leszúrnának, de minimum egy botozás.)

Lévén a kard egyáltalán nem olyan hatékony eszköz, mint ahogyan gondoljuk. Kezdjük azzal, hogy egy Japánban véletlenül kikötő, elsodródott mongol hajó íjászai már-már komoly belpolitikai problémát okoztak, ugyanis a nagy harcosokat 500 lépésről leszedték. A közelükbe nem tudtak kerülni. A japán kjudó-jumi íjak nem vittek olyan messze, mint a mongolok (vagy a magyarok) reflexíjai. A japánok csak hatalmas veszteségek árán, éjszakai csatákban tudták visszaszorítani egy darab mongol hajót. Az íj és a dárda voltak a komoly csatákat eldöntő fegyverek. Valójában egy naginatával jól bánó harcost nagyon ritkán tudott egy kardos lenyomni.

A kard elsősorban a menőzéshez is kellett. Drága mulatság volt, és jelezte tulajdonosa státuszát. A csaták nem kardozással dőltek el. Minamoto hadúr, akinek a neve egy korszakot is jelöl, maga írja naplójában: „Az eső elverte az íjászokat, beáztak a fegyverek, nem vállalunk csatát”. Az íj és a dárda döntött. Ez az igazság.

A nagy kérdés végül is, hogy manapság honnan ez a nagy szamurájmánia? Erre a
válasz viszonylag egyszerű: a filmipar és a regények szülték. Ez a japán western.

A régebbi kultusz megalapozása már bonyolultabb történet. Mint írtam, az igazi szamurájos időkben a köznéppel semmit nem osztottak meg. A modern hadsereget és gyarmatbirodalmat építő Japán önmaga találta ki és próbálta a nép felé is elterjeszteni ezt a szamurájos virtust.

A kardvívás igazi ereje és az iskolák máig ható tanításai abban álltak, hogy egyfajta önképzéssé váltak. Egy életen át tartó gyakorlássá, ahol a kard csak egy eszköz önmagunk minőségibb verziójának kereséséhez.

A valóság elemzéséhez gondolatokat használni: illúzió!

Ha győzelemmel és vereséggel foglalkozol elmerülten, akkor minden elvész.

A kardvívás titka?

Villám hasít át a tavaszi szellőn.”

Jamaoka Tessu

1880

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Kosárlabdapálya az egész világ, legalábbis Kasper Nyman kosár és csont nélküli fényképein

Marley nyomában. Filmek, melyek a felszínt kapargatják, és doksik, amik mélyre ásnak

Az indonéz cyberpunk Vespa-kultúra

Rick Rubin – A kreatív folyamat: Az alkotás mint életmód

Elkeseredett szovjet plakátháború az alkohol ellen

J. Grant Brittain, aki nemcsak művészetté, hanem egy életforma kifejezőeszközévé tette a gördeszkás fotózást