Moses és Taps a német kortárs graffiti leghíresebb alakjai közé tartoznak. Annak ellenére, hogy készítenek festményeket és galériákban is folyamatosan kiállítanak, erősen megkérdőjelezik ezek művészi szabadságát. Ezért is teszik minden nevükhöz kötelezően hozzá, hogy Trade Mark.
Amiről beszélünk, hogy majd az összes művész valójában egoista, mindig magát és a nevét tolta előtérbe. A huszadik században Andy Warhol és Dali tökéletes példája a művészet monetizálásának, pénzre váltásának. Moses és Taps állítása szerint a graffiti az egyik utolsó és igaz művészet. Akkor is, ha rombol, ha nem tetszik az embereknek. Másik oldalról a graffiti sablon és közhelyszerű dolgait is kritizálják. Moses és Taps a trademarkból és a sablonokból csinált poént.
Trade találkozott Markkal vagyis Moses találkozott Tapsszel
Megszegni minden evidenciát és szabályt
Jó ideje követték egymás graffitis munkáit, de csak 2007-ben találkozott Moses a másik felével, Tapsszel, majd nem sokkal ezután megalakították a Top Sprayer művészkollektívát.
Első projektjük kimondottan ambiciózus volt: 1000 vonatot festettek le 1000 nap alatt. Viszont volt benne egy hatalmas trükk: egymás nevét használták. Így megszabadultak mind a graffiti szigorú egoista szabályaitól, mind a hatóságoktól, akiknek szükségük lett volna ezekre a szabályokra, hogy vádat emeljenek ellenük. Ennek a vállalkozásnak az eredményei nemcsak a Moses & Taps első grafftis fotóalbumához és könyvéhez, az International Top Sprayerhez vezettek, hanem a bevett joggyakorlat is megváltozott a graffitisek javára. Külön érdekesség, hogy a Top Sprayer eddig minden idők kereskedelmileg legsikeresebb graffitikönyve. Ha meg akarod venni, használtan 50 ezer forint körül van, újonnan 100k körül, ha épp kapható. Lassan befektetés. Nincs belőle újranyomás, a borítója egyedi holografikus dizájn.
A graffiti vége a street art eleje?
1994-ben Moses és Taps anélkül, hogy egymásról tudtak volna, egymástól függetlenül elkezdték formálni és magukévá tenni a közteret. Mindenki nagy örömére. Hahahaha!
Két dologra összpontosítottak: a festékszórókra és a vonatokra. Ezek a vonatok hatalmas fémvásznakká alakultak, melynek eredményeként a 2000-es évek végére megszületett a sajátosan egyedi Moses és Taps vizualitás. A stílus, ahogy alkotnak kérdéseket vet fel minden oldalról, egyfelől nem lehet azt mondani, hogy csak vandalizmus, másfelől sok graffitis sem tud mit kezdeni velük.
A két arc a mai napig inkognitóban mozog, nem sokat tudni róluk. Amikor az 1990-as évek közepén elkezdtek graffitizni, az klasszikus volt még, fiatalok voltak, nem agyaltak.
Az egész az önkifejezésről, a fame-game-ről szólt. Úgy érezték, megtalálták a módját annak, hogy miként lehet teljes szabadságban alkotni, és magasról tettek arra ki mit gondol. Erről egy fellelhető interjúban így beszéltek: „Minél inkább magunk mögött hagytuk a társadalom korlátozó szabályait, annál inkább elfogadtuk a vandalizmus íratlan és értelmetlen szabályait: »Nem szabad így festeni, nem szabad úgy festeni, ez a jó, az a jó, így kell kinéznie.« Rájöttünk, hogy polgári életünket felcseréltük, de nem egy szabad élettel, hanem egy másik skatulyával, egy ránk erőltetett formanyelvvel és élettel. […] Felfestesz egy nevet, betűket, és megpróbálsz egy bizonyos megjelenést adni neki; jól kell kinéznie. Ez a legrosszabb! Innen származik a graffitiben minden rossz, és nem szabad, korlátozó része, jól kell kinéznie, a többi graffitisnek tetsszen. Ez egy tudatalatti elvárás.”
Teremtő rombolás vs. koncepció-vandalizmus
Schöpferische Zerstörung (teremtő rombolás) így nevezi Moses és Taps a mostani munkásságuk nagy részét.
Az elmúlt 15 év modern graffitis vagy igazi (nem galériás) street art jelenlétét az esztétika és a kortárs művészet is felfedezte. Csak ők „koncepció-vandalizmusnak”, nevezik. Ez egyrészt a graffitis szubkultúra íratlan szabályainak kreatív kezelését jelenti, másrészt a művek gyakran vetnek fel kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy a társadalom miként kezeli ezt a művészeti formát. Példaként említve, hogy az emberek a graffitit nem fogadják el, de az óriásplakátokat, reklámokat igen. Sőt, tegyük hozzá, hogy ezért mi egy fityinget se kapunk, hogy bármerre mész, reklámokat kell láss. Ki kérdezett meg engem erről?
Tapsék rámutatnak arra, hogy a kapitalista óriáscégek birtokba veszik a tudatunkat és a környezetünket, birtokba veszik az utcán szabadon elérhető felületeket. Erre kritikaként festettek egy egész vagont fedő Coca-Cola-feliratot.
Ha elfogadjuk, hogy a graffiti nagyrésze vandalizmus, és harcolunk ellene, akkor az óriásplakátok és hirdetések a városképének elrontása miért nem zavar bennünket?
A vandalizmus szabályai
Splash, Alias, International Topsprayer, Trademark, Corporate Identitiy
A fentebb felsorolt címkék mind tematikus projektek, amit a két graffitis csinált az elmúlt években és amit a graffitis könyveikben össze is gyűjtenek. Ezek az International Topsprayer, Topsprayer Expired (újrakiadása az elsőnek), Graffiti Avantgarde, és Same Same. Ezek közül csak kettő érhető el az oldalukon.
Splash – Rules of Vandalism egy olyan projekt, amelyen 2010 óta dolgoznak, és időről időre előveszik. Egyszerűen, mint amikor a sörösdobozt meglékelik, a festékes kannával is ezt teszik. Ilyenkor csak egyszerűen irányíthatatlanul kirobban, kispriccel a festék. Ez lesz maga az alkotás egy hatalmas paca. A graffitiben használt szabályok elleni vizuális nyilatkozatként. A kifröccsenések a graffiti stagnálásával kapcsolatos kemény kritika, de vizuális. Felhívás arra, hogy fejlődjenek a többiek is.
Mi marad a graffitiből, ha elveszed az összes szabályt, ha nem írsz betűket, ha nem csinálsz körvonalakat, ha nem próbálsz ábrázolni semmit? Ha nem tudod, és nem akarod irányítani, amit csinálsz?…
Míg az International Top Sprayer projekt arról szólt, hogy megszegjék azt a szabályt, miszerint minden graffitis csak a saját nevét írhatja le, addig a Splash-sorozat célja, hogy megszegjék azt a szabályt, miszerint a graffitinek egyáltalán betűket kell ábrázolnia. A „trademark” és a „vállalati identitás” fogalmakat a graffiti köréből kiemelve használják. Egyfelől ez egy poén is. Taps mindig sárga, Moses mindig kék. Fun fact: amúgy pont az ukrán zászló színskáláján is szereplő, sárgát és kéket használják évtizedek óta. Van olyan graffiti, ahol csak ez a két szín szerepel. Aztán sok vizuális poént sütnek el azzal is, hogy a cégek a jól beazonosíthatóság miatt használnak egy adott formát. A graffitisek egy része is ezt úgy nevezi, hogy „kitalál egy stílust”, ez eddig oké, de Tapsék felhívják a figyelmet arra, hogy sok ember benne ragad. Benne ragad a hírnevében és nem mer váltani, mert attól fél az rosszabb lesz. Ezt is kritizálják. A graffiti a bátorságról, a kísérletezésről is kell szóljon.
Graffiti vs. street art vs. illegalitás
Moses és Taps munkái három részre oszthatók: az egyértelmű graffitik, az egyértelmű street art festmények, fotók és egyebek, és a graffitit megújítani szándékozó absztrakt és bármilyen rajzok, festések. Fontos megérteni velük kapcsolatban, hogy nem érdeklik őket az átlagpolgárok fogalmai. Másfelől a vandalizmus is lehet művészet. És felmerül a kérdés, hogy mi a szépség a szemlélő szemében. Sokan nem értik, amit csinálnak.
„Nem teszünk szívességet az embereknek azzal, hogy művészek vagy vandálok vagyunk, csak azért,
hogy megkönnyítsük az életüket.” –mondják ők. „Nem azért dolgozunk, hogy a közvélemény
elfogadjon bennünket. A közvélemény teljesen irreleváns, amikor valaki fest, alkot.”
Azzal kapcsolatban, hogy a graffitinek illegálisnak kell-e lennie, azt mondták nem tartják ezt releváns kérdésnek. Semmi baj nincs szerintük a legál falakkal, az eleve street artnak készülő alkotásokkal, amivel bajuk van, hogy a street artból sokszor hiányzik a tökösség. Szeretné az utca rock ’n’ rollját, illegalitását, de annak az árát nem akarja megfizetni.
Azt tudni kell, hogy komoly nyomozás folyik ellenük. Az egyik graffitijük pont ezzel poénkodik, egy jogi papírt és az ellenük nyomozó rendőrök aláírását fújták fel.
„A graffitinek nem kell illegálisnak lennie, de a festési engedély
hiánya nem ijeszt meg minket, nem kiabálunk a süketekkel…”
Moses és Taps felfedhetné magát és a hírnevük alapján már sok pénzt kereshetnének, de egyelőre az illegalitásban maradnak, és továbbra is a graffitikultúrának élnek. Iszonyatosan szorgalmasak és alaposak. Hát igen, ez van, ha két német rászabadul valamire.
Zárszónak a két srác vagy lány ars poeticának is beillő idézetével fejezném be. Beszéljenek inkább a képek!
„Amúgy a mi graffitinknek nincs helye a galériában. De relevánsnak kell lennie! Mert egyszerűen nem graffitinek nevezzük azt, amit a galériákban és múzeumokban csinálunk, hanem csak azt, amit ezeken a tereken kívül csinálunk. A graffiti legérdekesebb része a romlandóságban rejlik, ami megadja a rajzok, a graffiti teljes szabadságát. A szabadság a birtoklás ellenfele. Senki nem birtokolhatja a mi rajzainkat, mert azok csak a közterületen a múlandósággal együtt létezhetnek.”
