Az igazi Taxisofőr
Ryan Weideman New York-i fotós 1981 és 2016 között taxisofőrként, szinte egy életen át fényképezte utasait. Ezekből a képekből az idők során több albumot is megjelentetett, melyek közül az In My Taxi: New York After Hours tán a leghíresebb. A sorozat központi témája a városi térben való mozgás, ami egyben érzelmi és szellemi utazás is, miközben a taxi hátsó ülésének intim atmoszféra lehetővé teszi, hogy az emberek valódi önmagukat mutassák meg.
In My Taxi
Ryan Weideman egyik szeme az úton, a másik az utason, bal kezében cigi, a jobban egy kamera. A kocsi meg csak gurult, a jóisten tudja mi tartotta az úton, hiszen Weideman többnyire önmegvalósított. Itt minden utas történetté, minden utazás vad kalanddá formálódott. Sajnos a képek nem adják vissza, de Ryan New York-szerte híres volt eszeveszett vezetési stílusáról, egy örült Sicko Taxico!
Még 1978-ban, amikor Ryan Oaklandben élt, látta a Midnight Expresst, egy igencsak idegtépő filmet,
amely Billy Hayes igaz történetét meséli el. „Azt gondoltam: Ha ez a fickó képes keresztülmenni ezen,
én is készen állok New Yorkra!” – tette hozzá Weideman nevetve.
A „Nagy Alma” bizonyos időszakokban tényleg olyan sztereotip módon fura és veszélyes volt, mint ahogy a filmekben láttad. Az 1970-es években nem csupán Bronx volt háborús övezet, Manhattan is szinte törvényen kívüli körzetként funkcionált, kevés rendőr, sok maffia, kontroll nélküli bulizás és bűnözés. Mágnessé vált a vadabb, örültebb arcok számára, akik saját feltételeik szerint élték az életet. Noha Weideman egész életében a film noirból vette a vizuális előképeit, William Klein, Diane Arbus, Joel Meyerowitz és Robert Frank fotósok munkái tudatták vele, hogy valami látványos dolog történik New Yorkban. „Meg kellett találnom, meg kellett néznem, milyen is ez a pezsgés” – magyarázza Weideman. „Nem az érdekelt, hogy csak meglátogassam a várost– itt akartam élni.”
Weideman 1980-ban érkezett a városba. Egy meglepően nagy (200 nm) lakást bérelt a Times Square-en, amikor az a környék még a „The Deuce” – becenévre hallgatott, – zsebesek, prostik, dealerek, sztriptízbárok, illegális szerencsejáték, pornószínházak és meglepően jó kifőzdék otthona volt.
Rövid időn belül Weidemannak a bérleti díj kifizetése kapcsán komoly aggályai támadtak, egészen addig, amíg szomszédja, egy taxisofőr el nem vitte őt egy éjszakai műszak alkalmával. Ryan az első pillanattól fogva ráflesselt a sötétedés utáni New York hangulatára, így hamarosan ő is hajnali 5-ig a város utcáit rótta. Most meg kell szakítanom a cikket. Amikor ilyeneket olvasol, én is, te is arra gondolunk, hogy legfeljebb pár évet alámerült. Emberünk esetében ez kicsit hosszúra sikeredett. 35 évig tartott az utazás, amit kezdetben egy-két éves kalandnak tervezett. „Vezettem egy Checker taxit, de általában a roncsokat kaptam meg, mert hetente csak három-négy éjszakát vezettem.” – „A hátralévő időt a sötétkamrámban töltöttem, litográfiákat nyomtattam és előhívtam.” – mesélte Ryan
Élet az élet előtt
Weideman az Egyesült Államok középnyugati részén nőtt fel. 1941-ben született, tehát közel 40 évesen költözött New Yorkba. Van, akinek akkorra már véget ér a pályafutása, ő akkor kezdett el csak igazán élni. 1973-ban a kaliforniai Long Beach Állami Egyetemen végzett fotográfia és grafika szakon. Ezt követően visszaköltözött Oaklandbe, ahol litográfiával és a fényképezés más ágaival foglalkozott. Meglepően szűkszavúak az önéletrajzok. Mit csinált 40 évig, és mit csinált utána? Szinte egy vizuális monomániára volt felhúzva az élete. A De Niro-s Taxisofőrös párhuzam azért is helytálló, mert pontosan olyan fura magányban élte az életét
Az első hat-hét év után Weideman rájött, hogy szeretne csatlakozni a mulatsághoz, és
kvázi elkezdett belemászós önarcképeket készíteni utasaival – évtizedekkel a szelfi előtt.
Tulajdonképpen a taxi volt a szocializációs terepe. Az utasai nem is tudták kihez szálltak be.
Egy nap egy barátja mesélt neki a könyvvásárról a belvárosban. Mint feltörekvő szerző, Weideman úgy döntött, hogy megnézi. Amikor megérkezett, azonnal észrevette az egyik asztalnál Allen Ginsberg költőt.
„Bemutatkoztam, és megkérdeztem, írna-e előszót a könyvemhez. Későre járt a nap, és Ginsberg feszült volt. Azt mondta: „Túl sok hírnév és siker ragadt el engem, ma képtelen lennék rá!”
Ryan ezért kiment a következő nap reggelén és egész nap Ginsberggel beszélgetett végül megbarátkoztak. Furikázta is. „Írt nekem egy verset; Még mindig megvan” – mondja Weideman büszkén. „Aztán csináltam vele egy selfie-t.”
Deman is Demon?
„Okos szájjal és ólomlábbal a gázpedálon.” Írta róla Huckmag. Weideman nem volt egyszerű figura, és lehet nem is őt kellett félteni, hanem az utasait. Weideman gondosan letakarta jogosítványa első három betűjét (Wei), hogy csak a „DEMAN” betűk látszódjanak. Amikor az utasok beszálltak, büszkén jelentette be: „Az utcai démonnal utazol.”
„Csak az adrenalin áradt a vezetési stílusomból. Élveztem a vezetés izgalmát és a versenyzés érzését. Néhányan nagyon szerették; mások megijedtek és ki akartak szállni. Egyszer valaki kiugrott a taxiból, és azt mondta: „Istenem, ez egy vallásos élmény volt!” – emlékszik vissza.
Bár a 12 órás műszakok fárasztóak voltak, soha nem ivott kávét és nem is drogozott. A shiftemet úgy hívtam, hogy „The Weegee Hours of the Morning”. Ekkor kezdtek igazán felpörögni a dolgok.” – mondja nevetve, ahogy felidézi a New York-i életének szinte több évtizedes történetét. („Weegee”, az első szó fonetikus írásmódja az Ouija táblán, ami az okkultizmusban használt eszköz a szellemvilág üzeneteinek fogadására.)
„Szeretett olyan helyekre járni, ahol még soha nem volt, és olyan emberekkel találkozni, akiket nem ismert.” –írta róla a Times.
A cikk írása közben belefutottam egy igazán sajátos sztoriba, amely kiemelkedik a többi közül. Egy napon egy hosszú, vékony srác kockás nadrágban és hozzáillő fura négyzetrácsos kabátban szállt be a taxiba. Weideman a mellette álló taxira nézett, a sofőr erre furán vigyorogni kezdett, és a fejét rázta. Miközben Weideman utasát Harlembe vitte, hosszasan beszélgettek. A férfi feküdt nevetéstől, Weideman pedig őrült módon vezetett közben. Amikor a célhoz értek, az utas fizetett és kiszállt. Aztán a következőket mondta neki: „Hé, ki akartalak rabolni – de jó arc vagy.”
„Miután elsétált, én utána kiabáltam: „Hé, haver, nem adtál borravalót!” Így hát megfordult, visszajött, és adott borravalót is.” – mondja Weideman nevetve.
Mivel ez az életigenlő könnyedség érzése mindenhová elkísérte Weidemant, aki beszállt a taxijába, sokszor szívesen produkálta magát neki. Ezeket a röpke találkozásokat az 1993-as In My Taxi: New York After Hours című monográfiája örökítette meg, amelyet a Running Press adott ki; a könyv azóta gyűjtői kuriózum lett, nemrég több mint 1200 fontért kelt el egy az Amazonon.
Mindenkit felvettem New Yorkban legalább egyszer, így nyolcmillió történetet hallottam!
Weideman ma már 83 éves, és még mindig ugyanabban a lakásban él, a 42. utcában közvetlenül a „The Deuce” zóna mellett, ami már szerencsére nem a „Pokol konyhája” még ha a közelében is található. Egészen 2016-ig nyomta a taxizást. Most taxisofőrökről készült portrékon dolgozik.
A „Taxi Hátsó Ülésén” sorozat képei lenyűgöző erejükkel ragadják meg a városi élet sokszínűségét. A sorozat nem csupán képek összeállítása, hanem egyfajta művészeti mozgalommá is vált. Kreatív kiállítások és közösségi projektek formájában számos városban és kulturális központban kapott helyet. Ezek a képek nem csak dokumentálják a városrészeket és az emberek életét, hanem érzelmeket és történeteket is hordoznak magukban. A sorozat egy lenyűgöző utazás a városi élet mélyére, amely arra ösztönöz bennünket, hogy újra felfedezzük a körülöttünk lévő világot és annak sokszínűségét. És ha még mélyebbre szeretnétek ásni, nézzétek meg New York metróhálózatának legveszélyesebb korszakáról készült cikkünket.
