Számtalanszor hangzott már el a kérdés, hogy vajon ki állhat az alkotás mögött? Vagy éppen benne, rajta? Liu Bolin esetében a válasz minden egyszerre, ugyanis a kínai művész eltűnik műveiben, miközben rajtuk szerepel. Egyfajta gegnek, tiltakozásnak, társadalmi kommentárnak indult az egyén beolvadása a közegbe koncepciója. Mára azonban az ötlet jószerivel felfalta alkotóját, ugyanakkor szupersztárrá is tette, úgy Kínában, mint a világ számos más pontján. Bolin szerint az emberek gyakran elveszítik önazonosságukat a modern világban, ezért alkotásai egyfajta metaforaként szolgálnak arra vonatkozóan, hogy miként olvadunk bele vagy tűnünk el a társadalmi struktúrákba és környezetünkbe.
Egy árnyék gyerekkora
Liu Bolin 1973. január 7-én született a Shandong tartománybeli Binzhou-ban. Gyerekkorában szórakozásból saját magának játékokat, bábukat készített, amit tulajdonképpen tekinthetünk kis szobroknak. Érdeklődése később is a konkrét formák felé irányult, mivel szobrászati tanulmányokat folytatott a Shandong College of Arts-on, ahol végül a diplomát is megszerezte, majd 2001-ben a pekingi Central Academy of Fine Arts-on mesterfokozatot kapott. Ennek ellenére egyetlen napig sem szobrászkodott, bár nehéz kategorizálni a művészetét, jellemzően nem szobrászatnak neveznénk.
Liu ahhoz a generációhoz tartozik, amely az 1990-es évek elején vált nagykorúvá, amikor Kína kiemelkedett a kulturális forradalom romjaiból, és elkezdte építeni és ezzel együtt már élvezni a gyors gazdasági növekedést és a viszonylagos politikai stabilitás gyümölcseit. Egyben ez a generáció az utolsó bátor generáció, ami még szembe ment az államhatalommal és megélte mennyi ereje is van a rezsimmel szemben. Azóta se az állam, se az emberek nem tudják pontosan mekkora erejük is van. Persze sejtjük ki az erősebb.
Sajátos módon a művészeteknek ezek a lefojtott, ingatag állapotok jót tesznek. Lehet a sorok között olvasni, van mi ellen harcolni, ráadásul nagyon termékeny is ez az úgynevezett „amnéziageneráció”.
Művészetük sokféleképpen dekódolható, és ha netán fentről mégis megtalálnak, jól védhető. Következésképp a kategorizálásokból kibúvó alkotók és alkotások jellemzik a kortárs kínai képzőművészetet. Bolin jelenleg Pekingben, Kínában él, vagyis „rejtőzködik”, noha szemlátomást nem csinálja kimondottan jól, hiszen bátran ki lehet jelenteni, hogy világszerte közismert.
„Mielőtt ismert művész lettem, számos egyéb munkát végeztem. Gyerekek rajztanítása, asszisztenskedés,
alkalmi munkák. A társadalom perifériáján éltem. Akkoriban úgy érzem, felesleges vagyok a társadalomban.
Tulajdonképpen ez a fajta feleslegességérzés az alapja annak, hogy miért bújok meg a háttérben.”
Feloldódni vagy ellenállni?
Fogós kérdés, hiszen az életet élni kell, ezért muszáj napi szinten kompromisszumokat kötni. Európai szemszögből nézve ez az elsődleges érzet, miközben el sem tudjuk képzelni, mennyire erősen nyomás alatt tartanak, uniformizálnak az ázsiai társadalmak.
Annak ellenére, hogy „A kiálló szög beveretik” japán mondás, mindenki érti mit jelent. Liu válasza valahol a kiálló szög tézisére épül, elrejtve az én valódi mivoltát.
Akármennyire is mázol le egy eszme, vagy rendszer, attól még ez csak egy máz lesz rajtunk. Nagyon sok érvényes megfejtés és válasz létezik. A jó műalkotás számos értelmezési lehetőséget ad a befogadónak. Bolin esetében azonban a pontos kiváltó okot is lehet tudni. Liu Bolin először 2005-ben vált láthatatlanná, néma tiltakozás jeleként, amikor is a 2008-as olimpiára való átalakítás részeként lerombolták a pekingi művészfalut, ahol dolgozott. A Suo Jia Cun nevű városrész korábban Ázsia legnagyobb művészgyülekezete címet is megkapta. Liu a romok közé állt be, akrilfestékekkel álcázta magát, mindenféle digitális manipuláció nélkül, órákig mozdulatlanul pózolt, csukott szemmel. Sziluettje is alig látszott. A beolvadás, eltűnés kérdését körbejáró képek, az ellenállás melankóliáját humorral dokumentáló sorozatának első darabja lett. Ahelyett, hogy passzívan eltűnt volna, aktívan eltüntette magát.
„Tanulmányaim során éveken át képeztem magam szobrászként, de úgy tűnik, hogy amit kaptam, az csupán technikai készség. Amikor lebontották a műtermemet, azt tapasztaltam, hogy a szobrászat nyelvezete nem tud segíteni egy olyan alkotás létrehozásában, amely képes kommunikálni a társadalommal, kifejezni valódi érzéseimet, különösen tiltakozásomat és felháborodásomat.” –Bolin arról, hogy miért kezdett ebbe a sajátos performanszba.
Az akció meglepően hangos nemzetközi visszhangot kapott. A testművészetet, az optikai művészetet, az élő szobrot, valamint a fényképészetet keverő alkotást nem lehetett hova tenni. Volt, akinek kontextus nélkül is vicces volt. Innentől fogva a „láthatatlan ember” néven ismerte meg a világ. Liu sok más egyéb munkát is készít, de a legnépszerűbb alkotásai a „Hiding in the City” sorozatából származnak. Alkotásai képként, de videóként is hatnak. Azóta nagy gonddal befestette magát szupermarketek polcaira, újságos standokra, a kommunista párt propagandaszlogenjeinek falára, Mao portréjára, a Kínai Nagy Falra és a Louvre-piramisra, valamint megviccelte, da Vinci Mona Lisáját és Picasso Guernicáját is. Liu Bolin kínai művész arra törekszik, hogy egyszerre legyen mindenki és senki. Kérdés, hogy az ismertség hagyja-e ezt neki?
A lázadás is üzlet?
A kommuna izmusa elveszi az egyéniséged, a kapitalizmus kapitalizál, vagyis pénzzé tesz, elidegenít. Liu útja egész érdekes fordulatokat vett, és újabb kihívások elé állította a látható láthatatlant. Munkáit kezdetben múzeumokban, kiállítótermekben mutatták be, de hamar felfedezte magának az üzleti szféra is. Tulajdonképpen egyfajta brand lett, önarcképek készítésére specializálódott, ahol a környezetéhez illően álcázza magát. Ezek persze jól néznek ki, viccesek, csak nincs mögöttük érdemi tartalom, vagy mondanivaló. Az egyik ilyen reklámban zöld szőlők között bújt meg Ruinart pincemesterével, Frédéric Panaïotis-szal, majd eltévedt a pezsgős üvegek tengerében.
„Úgy gondolom, hogy ez volt a legnehezebb fénykép, amit valaha készítettem, mert a tükrök és a tükröződések miatt a testem elejét és hátulját is meg kellett festenem.” – mondta Bolin. Egy műalkotás megfestése akár napokig is tarthat, a háttér összetettségétől függően. Legendásan nehéz volt elkészíteni a mozi páholyos, piros bársonyzsöllyés képet is.
Behind the Scenes – Liu Bolin Performance photographated by Annie Leibovitz
Pillanatig ne higgyük, hogy feladta eredeti koncepcióját. A Hiding in the City sorozat messze a legnépszerűbb, tényleg mindenhol jár a világban, és már szinte szégyen az adott ország turisztikai hivatalára nézve, ha nem tudja elcsábítani egy fotóra Bolint.
Liu Bolin: Hiding in New York
Bolin az általa kedvelt művészek trollkodásától sem riad vissza, sőt alkalmanként őket is beleviszi a képbe.
A láthatatlan mondatok
Bolinnal érdemes interjúkat olvasni, mert egyértelműen egy teoretikus, okos fazon. Képei csak kivetülései ötletei egy részének.
„Valójában mindenki olyan helyzetben éli az életét, amelyben elrejti a természetét. Ha az emberek nem ezt tennék, az egész társadalom káoszba fordulna. Mindenki más-más mértékben, de moderálja magát, mert együtt kell élnie velünk és valamilyen formában szerepet kell játszania a társadalomban.”
„Megértettem, hogy a képzés „semmi”, az akarat, hogy kifejezd az életed, „minden”.
Ettől kezdve arra törekszem, hogy cselekedetemet és testemet a belső világom
kifejezésére használjam. Úgy vélem, hogy a művészet legfontosabb dolga a művész
belső világának megnyilvánulása, különösen az élete küzdelmének kifejezése.”
„Sokan kérdezték tőlem, hogy a műalkotásaim: performansz-műalkotások, társadalmi szobrászat, fényképezés vagy olajfestmények-e? Valójában nem tudom. Mert ebben a folyamatban csak bizonyos technikákat használok a gondolataim kifejezésére, de igazából nem javítok a készségeimen, a technikámon. Használom az olajfestményt realisztikus módon, használom magát a testemet, és végül ez a bizonytalan stílus vagy szintetikus stílus válik munkáim jellemzőjévé. Nehéz címkét adni a munkáimnak. Ennek amúgy örülök.”
- Mit gondol, mi a legláthatatlanabb dolog mai világunkban?
- A legláthatatlanabb dolog az emberek belső világa. A kínai közmondás: „知知知知知知知” azt jelenti, hogy: ismerheti az ember arcát, de az elméjét nem. Az emberek belső élete kiszámíthatatlan és kifürkészhetetlen. Munkám során igyekeztem fokozatosan kiásni a tömeg belső életét, különösen a társadalom belső életét. Az én alkotásaim erre fókuszálnak.”
A láthatatlanság művészete nem csupán technikai bravúr, hanem egy teljesen új perspektívát kínál arra, hogy miként értelmezzük a világot és helyünket benne.
