Barion Pixel

Jegyeket, bérleteket, lőfegyvereket előkészíteni! – New York metróhálózatának legveszélyesebb korszaka

Radnai Balázs / Fotó: Bruce Davidson

2023.05.01.

7.5 perc

Nemrégiben tettünk már egy kiruccanást a 70-es, 80-as évek New Yorkjában Bruce Gilden kiváló fotóival. Az évtizedek és a város mai fotós anyagunkban is stimmel, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a city ütött-kopott metrószerelvényeire kapaszkodunk fel korabeli felvételekkel, mi több, belesünk a hírhedt subway legsötétebb korszakába, amikor még bizony nem volt életbiztosítás felszállni a szutykos, rommá graffitizett vasparipákra, melyeken egy átlagos héten 250 súlyos bűncselekményt követtek el.

A hírhedt korszak végére nem csoda, hogy sok millió utas fordított hátat a new yorki subwaynek, hiszen a rendszeres rablásokat és gyilkosságokat leszámítva sem volt épp egy szívderítő jelenség felszállni az össze-vissza hugyozott, mocskos szerelvényekre.

Egy kis történelmi visszapillantó
Az 1800-as évek közepére Manhattan baromira túlzsúfolt lett és az utcákon alig lehetett már haladni a cammogó lovaskocsiktól és az egyre nagyobb számban megjelenő autóktól. Ekkor dobta be Albert Brecht az ötletet (1865-ben), hogy a föld alatt kellene megoldást találni New York közlekedésére. Az ideához mintegy 350 ezer dollárt is hozzádobott, ami akkoriban különösen hatalmas összegnek számított. Ebből a pénzből épült meg az első két megálló, amelyben egyetlen, 22-férőhelyes kocsi tette meg az utat oda-vissza a mindössze egy háztömbnyi terület között. A felső- és középosztály használta egy évtizedig, majd érdeklődés hiányában szép lassan, 1873-ra becsődölt a kezdeményezés, ugyanakkor megágyazott a gigantikus tervnek, hogy az egész város közlekedését levigyék a föld alá. A monumentális építkezés során a munkásoknak a város szinte összes elektromos-, gáz- és vízvezetékét át kellett telepíteniük, hogy aztán 1904. október 27-én George McClellan polgármester büszkén átadhassa az Egyesült Államok akkori legnagyobb városi közlekedési hálózatát.

A középosztály kirajzott a külvárosba
A metró hihetetlen népszerűvé vált a városban és akik korábban csak a saját lakókörnyezetünkben vállaltak munkát gépjármű hiányában, hirtelen rengeteg állás között válogathattak városszerte, hiszen a munkába járás innentől kezdve többé nem képezett akadályt. Az évek során a metróépítés addig folytatódott, míg végül a város minden szegletét be nem hálózták a földalatti alagutak, amelyek össztávolsága egy városon belül jelenleg már a leghosszabb a világon. A II. világháborút követően rengeteg puerto rico-i és afroamerikai költözött munkalehetőség reményében a Nagy Almába, ami nem aratott osztatlan sikert a tehetősebb „nyújorkerek” körében, akik tömegével költöztek ki a peremvárosokba. Persze hápogva védekeztek, hogy ők biza nem rasszisták, de azért csak ragaszkodtak mindenáron ahhoz, hogy minden szomszédjuknak fehér legyen a bőrszíne. Az ingatlanosok a folyamatra még rátettek egy lapáttal, amikor úgy keresték fel beparáztatva a lakástulajdonosokat, hogy addig szabaduljanak meg az otthonuktól, amíg az új jövevények miatt nem veszíti el teljesen az értékét ingatlanjuk. A jelenség olyannyira felpörgött, hogy a „White Flight” nevet kapta a korabeli sajtóban.

És akkor megkezdődött a hanyatlás
A 70-es évektől kezdve New York zsúfolt részeiben üstökösként lőtt ki a bűnözés és komplett városrészek indultak hanyatlásnak, amit a metrókocsik állapota is nagyszerűen leképezett. A legtöbb városlakó akkoriban törvénytelennek tartotta a graffitit, ami hihetetlen népszerűségre tett szert az önkifejezésre áhítozó fiatalok körében, akik mozgó vászonnak tekintették a járműveket, melyeknek szinte minden négyzetcentiméterét összefestették. Persze a béna firkák és a látványos graffitik önmagukban még nem befolyásolták komolyan a földalatti utazás minőségét, a rohamosan szaporodó bűncselekmények azonban már annál inkább.

A hanyatlás a zsebesekkel kezdődött, de ellenük még lehetett védekezni azzal, ha az ember szorosan
markolta a zsebében az iratait és a pénztárcát. A bűnözők azonban egyre pofátlanabban lettek és néhány
év múlva már konkrétan kést és pisztolyt lóbálva szólították fel az utazóközönséget értékeik átadására.

Dobálózunk egy kicsit számokkal
Bevezetőnkben már említettük, hogy a hetvenes években egy átlagos munkahéten 250 súlyos bűncselekmény érte New York munkába ingázó utasait a föld alatt. Ez azonban odáig fajult, hogy 1984-re a városban elkövetett összes bűncselekmény 2,6 százalékát a metrókocsikon követték el, ami egy közel kilencmilliós városban bizony nem pitiáner szám. A hajnali és az éjszakai órák voltak a legveszélyesebbek és egy korabeli felmérés szerint a női utasok 39 százaléka rettegve osont fel a metróra, ha nem volt vele férfi kíséret.

Lehetőleg ne kést vigyél magaddal pisztolypárbajra, ha csak nem vagy hülye…
A nyüzsgő város polgármesterei sorra próbálták az utasok életét megkeserítő bűnözési hullámot visszaszorítani, de munkálkodásaik egy nagy kövér nullához közelítő eredmény hoztak közel húsz éven keresztül. A pohárban az utolsó cseppet a drasztikus változásokhoz egy Bernard Goetz nevű metróval melózni járó fickó cselekedete hozta. A derék polgártárs ugyanis megelégelte, hogy folyamatosan b@szogatják és kifosztják hazafelé tartva és úgy határozott, hogy beugrik egy fegyverboltba és egy 0.38-as stukit vásárolva védi meg magát. Aznap este a megállóban várta a soron következő járatot, amikor is négy fiatal srác állta körbe és 5 dollárnyi összegű készpénzbeli tranzakcióra tettek visszautasíthatatlan ajánlatot. Mikor erre nem volt hajlandó, a suhancok késeket kezdtek lóbálni, az arca előtt és ez volt az a pont, amikor benyúlt a zsebébe és mind a négyükbe beleeresztett egy skulót. Ez a példa elég ékesen bizonyítja, hogy mekkora félelem és düh gyűlt össze a hétköznapi metrózókban akkoriban.

Az NYPD végül ripsz-ropsz megoldotta a helyzetet
A fenti eset hatására végül rendőröket vezényeltek a metróállomásokra és a szerelvényekbe a kritikus hajnali és éjszakai órákban és lássatok csodát, a bűnözők eltűntek a föld alól és újra biztonságossá vált New York földalatti tömegközlekedése. Persze nyilvánvalóan felmerül mindenkiben a kérdés, hogy miért kellett ezen az ésszerű döntésen közel húsz évig tökölni?

Mai földalatti utazásunkat kortárs költőnk, Varró Dániel örökbecsű négysorosával zárjuk, mielőtt az ajtók végleg záródnának:

„S míg kattog egyre távolabb

haladva lent a metró,

halkan a bőr alatt

az ember szíve dettó.”

Végállomás, kiszállás, kérjük figyelmeztessék olvasótársaikat is arra, hogy ne féljenek megosztani cikkünket!

Tisztelt Olvasó!
A magazinnak szüksége van a segítségedre, támogass minket, hogy tovább működhessünk!

A 4BRO magazint azért hoztuk létre, hogy olyan egyedi és minőségi tartalmak születhessenek, amelyek értéket képviselnek és amik reményeink szerint benneteket is érdekelnek.

Az ilyen tartalomalkotás azonban időigényes és egyben költséges feladat, így ezen cikkek megszületéséhez rátok, olvasókra is szükség van.
A magazin működtetésére nagylelkű és folyamatos támogatásotok mellett vagyunk csak képesek. Kérjük, szállj be te is a finanszírozásunkba, adj akár egyszeri támogatást, vagy ha megteheted, legyél rendszeres támogatónk.

Amennyiben értékesnek érzed munkánkat, kérlek támogasd a szerkesztőséget a cikkek megosztásával.
Kapcsolódó cikkek

Bicicleta Sem Freio: a fék nélküli brazilok, akik elvarázsolták a világot

Egy darabka Kanada – a jég hátán, horgászkabinba zsúfolva

Aki először kukoricázott a törvénnyel: Cornbread, az első graffitis

Travis Chapman és az amatörizmus dicsérete

Banksy, aki bevitte az utcát a gazdagok otthonába

NYC sötétedés után a taxi hátsó ülésén, avagy Weideman utazása a városi élet mélyére