Kevés olyan izgalmas város van a világban, amely annyira beszippantja az egyszeri turistát, mint New York. Ami a szerelmesek számára Párizs, az ókor fanjainak Róma, az a sokszínűségért és pörgésért rajongók számára a Big Apple. Azonban mit szóljon egy született brooklyni művészfotós, aki egész egyszerűen beleszületett a pulzáló város vérkeringésébe és az anyatejjel szívta magába az érzést, hogy mégis mit jelent „nyújorkernek” lenni. Mai cikkünkben Bruce Gilden fotóit hoztuk el nektek, aki a 70-es 80-as évek New Yorkját dokumentálta káprázatos fotókkal, majd ráment a gengszterek megörökítésére a New York-i bandáktól indulva, a japán jakuza tagokon át, egészen a kisstsílű orosz bűnözőkig.
Ikonikus utcai fotós, egyedi stílussal
Bruce Gilden 1946-ban született New York – egykoron hírhedt – brooklyni városrészében. Egész kölyökkora óta lenyűgözve figyelte az utca átlagembereit és amikor elkészítette az első portréit, rájött arra, hogy onnantól kezdve semmi mással nem akar már foglalkozni.
Turistaként pár hetet New Yorkban töltve az ember csak a felszínt kapargatja, a város hőskorának ütőerét és rezgését ennél sokkalta jobban visszaadja az a képi világ, amelyben Bruce Gilden örökítette meg a megapolisz mindennapjait.
„Az én szépérzékem nem tipikus, sokkal inkább az igazi emberek érdekelnek: a lány a furcsa tekintetével a sminkben, vagy valaki, akinek szutykos az arca” – fogalmazza meg a művész egyedi ars poeticáját. És valóban ez a feeling árad a világot körbejárt díjnyertes felvételeiből, hiszen az egyszeri magyarnak is a hollywoodi filmekből és sorozatokból áll össze a képe a Nagy Almáról, ami persze köszönőviszonyban sem lehet a valósággal.
Bruce Gilden fotóit nézve az is érzi a korszellemet, aki nem járt a 90-es évek előtt New Yorkban: a csüngőhasú,
kockásinges, mangalicatestű taxisok, a pattanásos, gyorsétteremben robotoló művészlelkekről készült
portrék ugyanis valami húsbamarkoló módon ragadják meg a város egykori esszenciáját.
Gilden közel negyven éven át fotózta az utca emberét New Yorkban és felvételeiből maximálisan tükröződik az a heves, zaboláltan életérzés, ami egykor a város lakóit jellemezte. A hangzavar, az ordító zene és az emberekben felgyülemlett idegbetegséggel telített életigenlés szinte minden egyes fotóján tetten érhető. Az alábbi válogatásban New York egy évtizedének (74-84) atmoszférájába nyerhetünk betekintést.
„Teszek a klisékre, nem érdekelnek az olcsó poénok”
Bruce Gilden munkássága tökéletesen hajaz a fenti kijelentésére, hiszen magával ragadó felvételei egy olyan várost mutatnak meg, ami tökéletesen szembe megy azzal a hagymázas, cukorszirupos képpel, amit az olyan sorozatok mutatnak meg, mint többek között a „Szex és New York”, amiben elkényeztetett, miss Πcsák bájolognak, akik a város felett taxival lebegnek buliról bulira, mit sem tudva arról, hogy milyen élet zajlik az elkényeztetett, depressziós ingerküszöbjük alatt.
Bandák Bűvöletében
A művész az átlagemberek fotózásával megörökített egy korszellemet, elmondása szerint: „A képeimen leginkább saját magamat fotóztam le”. New York átlagos utca emberétől azonban egy idő után elfordult a figyelme a társadalom perememberei felé és elkezdett drogosokról, bűnözőkről majd gengszterekről készíteni egyedi hangulatú portrékat. Az évek során olyannyira lenyűgözték ezek a társadalmon kívül élő csoportok, hogy nyakig beépült a bandák életébe és hivatásához hűen dokumentálni kezdte a gengszterek hétköznapjait, persze már amikor épp nem baseball-ütőkkel vernek szét térdkalácsokat vagy Kalasnyikovval vérengzenek. A New York-i bandák után Haitiben, Franciaországban, Írországban, Indiában, Japánban, Angliában és Oroszországban is komplett fotó-sorozatokat készített a társadalom peremén élő nagystílű vagy akár egészen piti bűnözők hétköznapjairól.
„A világ nem az én ízlésem szerint változik, sőt, épp egy tök másik irányba tart”
Mai portrénkban bemutatott fotósunknak van egy elég határozott elképzelése arról, hogy merrefelé tart a világ és azon belül is a művészet. „Rendszeresen járok a fotós kiállításokra, főként a Museum of Modern Art tárlataira és elszomorít, hogy a művészi fotográfia a dokumentarista irányból elment az absztrakt, öncélú fotókattintgatás felé.” A művész abból nyer vigaszt ugyanakkor, hogy a munkásságát a mai generáció is nagyra tartja és véleménye szerint, amit megörökített az elmúlt négy évtizedben, az fél évszázad múlva is torkon ragadja majd egy kor szellemét.
Aki hozzánk hasonlóan belefeledkezett a kukacos Nagy Alma hangulatba, annak melegen ajánljuk egy kortárs magyar író, Vámos Miklós zseniális könyvét, a „New York-Budapest metrót” olvasmányélménynek.
