Aki látta az „A szomszéd nője mindig zöldebb” című nagysikerű hollywoodi mozit az bizonyára emlékszik rá, hogy a főszereplők, Walter Matthau és Jack Lemmon – kis túlzással – szinte megállás nélkül gyilkolta egymást a vásznon röpke másfél órán keresztül. Csak akkor iktattak be egy-egy szusszanásnyi, netán lélegzetvételnyi szünetet, mikor éppen közös szenvedélyüknek, a lékhorgászatnak hódoltak – persze egymástól kellő távolságban. Behúzódtak privát kis kabinjukba a jégen, ahol minimális komfort közt várták a kapást a természet nem túlzottan lágy ölén. Cikkünk főszereplője most mégsem a két néhai színészlegenda, hanem ezek a kis horgászviskók, na meg elkötelezett fotósuk, Richard Johnson.
A lékhorgászat, sokkal több, mint egy mezei hobbi – annál is inkább, mivel javarészt jégmezőn űzhető. Az USA északi részein és Kanadában roppant népszerű sportnak számít, noha valójában meglehetősen magányos elfoglaltság, vagyis dehogy, tudniillik a tél beálltával a befagyott tavakon élettel teli, majdhogynem nyüzsgő kis közösségek, amolyan horgászfalvak jönnek létre. A kanadai Ontarioban található, 1440 négyzetméter területű Simcoe-tavon például olyan nagy jövés-menés ilyenkor, hogy minden egyes szezonban megközelítőleg 4000 (!) horgászkabint állítanak fel sajátkezűleg az ország különböző pontjairól érkező pecások.
Ezek a legtöbbször puritán, ám olykor színkavalkádban úszó kis kommunák szúrtak anno szemet Richard Johnson torontói fényképésznek, aki tizennégy hosszú éven keresztül fotózta a viskókat – teljes magányukban.
Johnson minden télen látogatóba indult a jégbezárt vidékre, noha akkor volt
a legboldogabb, ha senkit sem talált otthon. Képein egyedül árválkodó kuckók
tekintenek ránk homogén, tejfehér miliőben, valahol a semmi közepén.
A 2021-ben, 64 éves korában elhunyt fényképész gyerekkorát Trinidad és Tobago szigetén töltötte, ahol felfigyelt a szomszéd telkén lévő kicsiny tákolmányra, mely a perzselő nap és a trópusi viharok ellen igyekezett valamicske védelmet nyújtani az oda bekuporodóknak. Johnsont lenyűgözte, hogy tulajdonképpen bármit felhasználtak a helyiek ezen kalyibák felhúzásához, ami a kezük ügyébe került. Valódi építészek és mérnökök voltak egyszemélyben, diploma és egyéb képesítések, papírok nélkül – legalábbis így tekintett rájuk gyerekszemmel, de még jóval később is. Praktikus és roppant kreatív megoldásokkal találkozott, melyeket aztán egy fél világgal arrébb, fent északon is szüntelen keresett.
És aki keres, az talál, ahogy mondani szokás, bár a dolog azért még sem ennyire egyszerű. Pláne, ha valaki horgászkabinokat akar fényképezni, csak éppen horgászok nélkül.
„Szeretem, ha egyfajta elhagyatott érzület lengi körbe ezeket a képeket.
Ha nincs ott senki, na, akkor tudok igazán jó képeket lőni.”
Johnsont tehát nem a pecások, hanem a hajlékaik izgatták. Ammennyire csak lehetett kerülte is őket. Ezért soha nem fotózott napos, derűs időben, vagy mondjuk hétvégente. Túl nagy volt ugyanis a mozgás olyankor. Emberek, autók, hószánok a négyzeten. Ha azt írtuk az elején, hogy a lékhorgászat magányos elfoglaltság, akkor bátran kijelenthetjük, hogy kabinokat fényképezni pedig még inkább az.
Mikor nekikezdett újkeletű hobbijának, Johnson a hátán és a kezében cipelte nehéz felszerelését, ami azonban hosszútávon kivitelezhetetlen lett volna, ezért néhány év után váltott. Beszerzett egy szánt meg néhány olyan kütyüt, melyeket a zord időjárás közepette is képes volt használni. Idővel már annyi képe volt, hogy elkezdhetett kiállítani. Jóllehet már javában elismert építészeti-fotós volt, így egy új, pontosabban egy másik arcát is megvillanthatta és egyszersmind National Geographic szintű magasságokig juthatott.
Johnson kicsit sem volt válogatós. Egyaránt lencsevégre kapta az egyszemélyes, mindenfelé lim-lomból összeeszkábált ingatag viskót, valamint a több ember elszállásolására alkalmas, csilli-villi dekorral, illetve némi luxussal, mint például tűzhellyel és kályhával ellátott házikót is. Az összes fényképét hasonló módon komponálta meg: középen a kabinnal, melyet havas táj ölel. Mégsem unalmasak ezek a felvételek, hiszen mindegyik kunyhó saját személyiséggel, egyúttal saját lelkülettel rendelkezik, attól függően, hogy az emberi kezek mit hoztak ki belőle, és persze magukból.
Richard Johnson egyébként belsőépítésznek tanult, de hamar átnyergelt a fényképezésre, ami végül egészen halálig elkísérte. Példaképeinek a német művészpárt, a szintén épület és struktúra fotózással hírnevet szerző, Bernd és Hilla Becher-t tekintette, hatásuk egész életművén tetten érhető.
Halála óta felesége, Lucie Bergeron-Johnson viszi tovább férje hagyatékát.
