A nyó’cvanas években találkoztam életemben először a pattogatott kukaricával, mikor is pótapámnál, uszkve hatévesen egy csütörtök estén előkerült egy fémlappal kézben tartható alumínium biszbasz, ami a gázplatni felett tartva egyszer csak elkezdett dagadni. Izgalmas volt az elkészítésének folyamata, hiszen látványos volt, ráadásul lövésem sem volt, hogy mi sül majd ki belőle. A kész remekműt fogtuk és a heti Derrick-felügyelő sorozat hátborzongató részét fekete-fehér pöttömnyi képernyőn bámulva a tálcát körbeadva zabáltuk fel a sós finomságot az – akkoriban még rém izgalmasnak tűnő – gyilkossági eset megoldása közben, melyet a történet végére kétséget kizáróan megoldott a „szemhája” alatt bőröndöket cipelő német nyomozó. Akkoriban még hírből sem ismertem a popcorn movie kifejezést, de az életérzést már sikerült autodidakta módon azonmód magamévá tennem, hogy most ezen túllépve az ízletes csemege és a mozizás közös antológiáját megpróbáljam felkutatni és összefoglalni.
Minden trend elkezdődött egyszer valamikor
Bár legtöbbünk – főként a fiatalabb generáció – el sem tud képzelni egy mozilátogatást pattogatott kukorica ropogtatása nélkül, ez azért nem volt mindig így. Hiszen bizonyosan kellett lennie egy pillanatnak, amikor a filmélmény és a nassolás szimbiózisban összekapcsolódott. A pontos dátuma nem ismert annak, hogy honnan eredeztethető a filmek és a hörcsögszerű, recsegős majszolás kapcsolata, de annyi bizonyos, hogy 1949 július 25-én a LIFE Magazin számolt be a jelenségről elsőként, méghozzá a sokatmondó „Popcorn Bonanza” szalagcímmel.
„Az Egyesül Államok filmszínházaiban a legnagyobb attrakcióit az elmúlt héten nem Clark Gable, Jane Russel, vagy akár Danny Kaye jelentették – hanem a pattogatott kukorica” – állítja a majd hetvenöt évvel ezelőtti újságcikk.
Kezdetben vala a mozik tisztasága
A mozik hajnalán, a színházakhoz hasonlóan sem rágcsát, sem üdítőt nem lehetett behurcolni az előadásokra, elsősorban a plüss fotelek és a bársony szőnyegek megóvása érdekében. A nagy gazdasági világválság alatt azonban az egyes filmszínházak egyre nehezebb ökonómiai helyzetbe kerültek és a jegyeladásokon kívül muszáj volt extra bevételekre szert tenniük a túlélés érdekében.
Kezdetben ezt különböző előre csomagolt snack-ekkel és csokikkal pótolták, majd a II. Viágháború idején, amikor a cukor és a csokoládé ára az egekbe szökött jött el a nagy Halleluja-pillanat, hogy a pattogatott kukorica ezzel szemben ’ócsó” és finom, még ha kissé szemetelős is, hiszen az átlag amerikai jampi nem képes beletalálni egy marékkal a saját szájába. Külön érdekesség, hogy a mozik nyereségének több, mint a felét még napjainkban is a rágcsálnivaló teszi ki, sőt több hasznot hoz a mozik számára, mint maguk a filmek, lévén a jegyek árából a stúdiók is jócskán kiveszik a részüket.
Nálunk tengerinek hívták mikor megjelent, Dél-Amerikában többezer éve ropogtatják
A legrégebbi kipattogtatott kukoricaszemet a történelem jelenlegi állása szerint 5600 évvel ezelőttről jegyzik egy Új-Mexikói barlangból, de egész Dél-Amerika-szerte számos temetkezési helyről bukkant már elő az általunk mozikban megismert popcorn.
Peruban például nemrégiben került elő egy adag többezer éves kukoricamag, amit
a vicces történészek megsózva kipattogtattak és bizony olyan ízletes volt, hogy akár
magukkal is vihették volna egy aktuális Hollywood-i kasszasiker premierjére.
Többé már nem kellett kussolni sem
A színházzal ellentétben, ahol egy kósza köhintésért már gyilkos szempárokkal szembesült az egyszeri néző, a mozikban a hangos filmek megjelenésével már senkit sem zavart a mókusszerű csámcsogás. Míg a néma filmek korában még – amikor a párbeszédek is felirattal jelentek meg – idegbetegen néztek volna egymásra a nézők, ha valakinek a csámcsogása megzavarta volna az élményt, addig a hangos-zenés-effektes filmek elterjedésével immár ez sem zavarta a közönséget. Persze tegyük hozzá gyorsan, hogy továbbra is mind a mai napig bunkó dolognak tartjuk a le nem némított mobiltelefont, pláne azt, ha valaki fennhangon elkezd pofázni rajta és valljuk be, legtöbbünk ezért indokolható módon azonmód ki is osztana egy tockost az elkövetőnek.
A mozilátogatók lezabálják a vörös kárpitról a filmcsillagokat
A Life Magazin riporterei– akiknek fotósorozatait mellékeltük jelen cikkünkhöz – egykoron rácsodálkoztak arra, amint a popcorn robbanásszerűen ellepte a filmszínházakat, manapság már szinte el sem lehet választani a moziélményt a pattogatott kukorica majszolásától.
A moziélmény beköltözött a nappalinkba
Az egy dolog, hogy a moziban egy család már a belépőjegyek árának dupláját költi el nyammognivalóra és üdítőre, de a jelenség azóta már beférkőzött az átlagember nappalijába is. A streaming-szolgáltatók és a (bazi)nagyképernyős tévék előretörésével ugyanis egyre kevesebben járunk el otthonról filmélményért és míg nekünk, az idősebb generációnak még nem érkezett még el az automatizmus, gyermekeink a közös filmnézés előtt már követelik a popcornt, mert anélkül mit sem érdekes a legizgalmasabb film sem…
Kinek a filmjei zabáltatják a legtöbb popcornt?
Míg egykoron a mozitársaságok komoly marketingkutatásokat végeztek arról, hogy mely színészek/rendezők adják el a nézőtéren a legtöbb nasit, addigra mára a leggagyibb filmen is ugyanannyi fogy a kukoricaszemekből, hiszen a moziélmény összekapcsolódott a popcorn habzsolásával.
Érdemes megemlíteni, hogy az ötvenes évek kutatásai kimutatták, hogy a
popcorn-eladások bajnokai az Abbott és Costello komédiás páros voltak.
Ma nagyjából ugyanannyi fogy a cikkünkben megénekelt nasiból egy Marvel szuperhősös produkción, mint egy dögunalmas művészfilmen, nem beszélve arról a több tonnányi kipattogott kukoricaszemről, amit a háztartások otthon, a saját képernyőjük előtt fogyasztanak el.
