Negyvenöt évvel ezelőtt, 1978 elején jelent meg a Van Halen első albuma az amerikai lemezboltok polcain és az ütős gitárszólókkal tarkított rock muzsikájuk idejekorán belengette világszerte a zenefanatikusok számára a 80-as évek keményebb hangzásvilágát. Közéjük tartozott faterom is, aki esténként a melóból hazaérve – az édesanyámmal a délutáni szundikálásnál nyálcsorgató félálomban hallgatott andalító ABBA albumok után – feltette maximum hangerőn az NDK-ból becsent feketelistás zenekar bakelit korongját, amire kétévesen mindig kitörő örömmel ráztam a kiságyam rácsát.
A korszakos együttest – amely mérföldkőnek számít a hard rock és a heavy metal történetében – két tesó, a gitáros Eddie és a dobos Alex Van Halen alapította kiegészülve az énekes David Lee Roth-szal és a basszusgitáros Michael Anthony-vel. Első albumuk a „Van Halen” szó szerint letarolta a zúzósabb hangzást kedvelő zenerajongókat, akik Jimi Hendrix halála óta nem hallottak olyan eszement módra őrjöngő, de egyben zseniálisan virtuóz gitárszólókat, mint amikre Eddie Van Halen álmából felkeltve, matt részegen, szája szegletéből lógó cigidekkel is képes volt. Kis évtizedes időugrással be is szúrom ide mindjárt 1986-ból az egyik személyes kedvencemet, (már akinek akad 13 perce egy gitárszólóra) amire még a példaképe, Hendrix is elismerően csettintene.
A kortárs gitárosok csak kamilláztak, de nem tudták lelopni a technikáját
Eddie van Halen a rockgitár Mozartja volt. A saját maga által összetákolt és olcsó bicajfestékkel pingált hangszerén (amely amúgy az első lemezük borítóján is látható) úgy játszotta a kétkezes arpeggio-kat, hogy az egészen elképesztő, ráadásul sokáig másolhatatlan is volt, hiszen volt benne annyi rafinéria, hogy a legbravúrosabb részeknél hátat fordított a közönségnek, hogy a kortárs gitárosok ne tudják tőle ellesni briliáns technikáját a videó felvételekről.
A kőkemény track-ek mellett fülbemászó megaslágereket is írtak
A stílusteremtés mellett üzleti érzékből sem volt hiány a zenekarnál, hiszen Eddie Van Halen – aki amúgy a Rolling Stones Magazin 100-as listáján a világ nyolcadik legjobb gitárosaként tartanak számon – olyan nagyszerű, fülbemászó slágereket is megírt, amiket a világ rádióadói azután rongyosra játszottak.
A „Jump”, a „Runnin with the devil”, a „Panama” vagy a „Hot for the teacher” mind-mind olyan örökzöld, ami a hard rock fanok mellett az átlagos mainstream zenerajongók számára is feledhetetlen emlékeket jelentenek. Újító és progresszív zenéjüket tarkónverő érzés meghallani felcsendülni manapság a Retró Rádió adásában, mely élmény csak arra emlékezteti az egyszeri Van Halen rajongót, hogy bizony az idő vasból készült őrlőfoga felette is elkezdte csócsálni az élet vékony selyemfonalát. A lamentálás helyett azonban inkább ugorjunk az egyik legismertebb hamisítatlan, fülbemászó Van Halen sláger, a „Jump” vidám ritmusára:
Nem a kretént, hanem a Rock „N” Roll életérzést nyomták fullban
A rock ’n’ roll életérzést a nagy elődök után szinte már kötelezően elvárta a közönség a reformer rock bandáktól és zenészektől is. A Van Halen tagjai sem lógtak ki bulizás terén ezen illusztris sorból. A zenészek a koncertek után hajnalig miszlikbe vedelték magukat, miközben együtt buliztak a fanatikusabb rajongókkal. Eddie Van Halent leszámítva, aki ilyenkor visszavonult a hotel szobájába, hogy újabb dalokon és gitár riffeken agyaljon, mint ahogy az a zseniknél vélhetően megszokott dolog. Persze ő sem egy pohár joghurt és egy tál zabpehely társaságában töltötte az éjszakáit. Az éjjeli alkotás kreatív részéhez az évek során több hektoliter vodkát vedelt be, felszippantott néhány platónyi sztárpúdert és kétszer elszívta Virginia állam éves dohánytermelését cigaretta formájában. Eddie ezt egyszer a Rolling Stones Magazinnak adott interjújában így fogalmazta meg: „Az alkohol a gátlásaimat csökkentette, a kokó ébren tartott az alkotáshoz, cigi nélkül meg létezni sem tudtam.”
A gitárzseni – aki már fiatalon bevallottan alkoholistának tartotta saját magát – azonban egyre többször lőtt túl a célon és előfordult, hogy annyira rommá rakta magát, hogy el kellett halasztani a zenekar koncertjét, mert képtelen volt megtartani a kezében kedvenc gitárját.
Megkésett életmódváltás
Bár hosszú évtizedek láncdohányzásának végén 2015-ben végleg elnyomta az utolsó cigarettacsikket – ami nem meglepő annak tükrében, hogy szájrák miatt ki kellett operálni nyelvének egyharmadát – egészségügyi hanyatlását már csak fékezni, megállítani azonban már sajnos nem tudta. Az agresszív daganatos megbetegedés a szájüregéből sorra tevődött át más életfontosságú szerveire, majd legvégül az agyába és öt kínok és fájdalmak között töltött év után 2020 október 6-án szervezete végleg benyújtotta a számlát a rock and rollos évekért.
A rohamos egészségügyi hanyatlás előtt 2015-ben a Hollywood Bowlon, megőszülve még azért odavert egy olyan gitárszólót, ami örökre emlékezetes marad:
„A zenészek nem mennek nyugdíjba; egyszerűen abbahagyják, amikor már nincs bennük több zene” – mondta egykor Louis Armstrong, a legendás dzsessztrombitás. Eddie Van Halen azonban alighanem vitatkozott volna ezzel a kijelentéssel, már amennyiben nem ragadja el idejekorán a halál.
A cikk apropójául szolgált, hogy 45 éve ezen a napon landolt Van Halen debütáló albuma az amerikai slágerlista élén és egyben ez volt a nap, amikor az amerikaiak rájöttek, hogy elkezdődött a 80-as évek. Végezetül íme néhány azóta legendássá vált fotó az együttes lemezbemutató Japán turnéjáról.
1979. Fotó: Koh Hasebe
