William Golding Legyek Urát a legtöbben ismerik, ha nem is olvasták a regényt, de a régebbi vagy kevésbé régebbi film adaptációját bizonyosan látták. Én az 1990-es, filmet láttam sokszor véháesen még a múlt évezredben, Harry Cook rendezésében. Néhány részt eltakart szemmel tekertem át. 1963-as Peter Brook filmjeinek képei ikonként vésődtek be a köztudatba, azzal a szomorú következtetéssel egyetemben, hogy az ember természeténél fogva rossz, és ha kiesik a civilizációból, visszasüllyed a törzsi szintre, és állatként viselkedik.
Ezt a sztorit vette most elő egy ifjú holland gondolkozó, Rutger Bregman, annak érdekében, hogy megcáfolja a fikciót, amit Golding elképzelt, és egyszersmind azt az elképzelést, hogy az ember természeténél fogva egy vadállat.
Elolvasta Golding, az angol iskolaigazgató életrajzát és leszűrte, milyen boldogtalan ember is volt valójában: alkoholista, depresszióra hajlamos, és verte a gyerekeit. „Mindig is megértettem a nácikat, mivel én is hasonló természetű vagyok.” – vallja Golding.
A realista utópista épp legújabb tanulmányához keresett anyagot, amiben alátámasztja állítását az ember eredendő jóságáról, mikor egy érdekes anyagra bukkant.
A legyek ura története megtörtént
Csak épp nem úgy, ahogy azt Golding papírra vetette.
1965 júniusában hat tongai fiú egy szerencsétlen kaland következtében vetődött
partra egy lakatlan sziklaszigeten. 15 hónappal később egy ausztrál hajóskapitány
talált rájuk teljesen véletlenül. És mi történt a két dátum között?
A történet úgy kezdődik, hogy hat fiú, egy szigorú katolikus bentlakásos iskola diákjai Nuku’alofában, a tongai fővárosban, szörnyen unatkozott. Tonga a Csendes-óceán egy szigetcsoportja, 1970-ig brit fennhatóság alatt állt. A srácok unták már a St. Andrew’s suli kosztját és lapos mindennapjait, így kitalálták, hogy tengerre szállnak és megszöknek. Úticéljuk az onnan cirka 800 km lévő Fidzsi volt vagy akár Új-Zéland.
A legidősebb fiú 16 éves volt, a legfiatalabb 13.
Csak egy akadály volt, egyiküknek sem volt hajója. Ezért úgy döntöttek, hogy „kölcsönkérnek” egyet Mr.Taniela Uhilától, egy halásztól, akit egyikük sem kedvelt igazán. A fiúknak nem telt sok időbe felkészülni az útra. Két zsák banán, néhány kókuszdió és egy kis gázégő volt minden, amit becsomagoltak. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy térképet vigyen magával, nemhogy iránytűt. Tapasztalt hajós sem volt közöttük. Csak a legfiatalabb, David tudott kormányozni.
Az indulásnál minden simán ment. Csendes volt az éjszaka, mikor kicsónakáztak a kikötőből, az eseménytelen horizont és a nyugodt víz hamarosan álomba ringatta őket. Nemsokkal később a tenger tarajos hullámai és a nyakukba zúduló eső rázta fel őket álmukból. Hatalmas vihar tombolt. A túlélésért küzdöttek. Vitorlájuk elszakadt, evezőjük és kormányuk eltörött, örültek, hogy a hajótest ép maradt. Mikor elült a vihar nem maradt más csak a sodródás. Kevéske élelmüket megpróbálták beosztani. A kókuszdió héjban esővizet gyűjtöttek és azt iszogatták: reggel néhány kortyot és este egy keveset kapott mindenki. Próbáltak halat fogni és tengervizet lepárolni a gázégővel, de csak megégették magukat.
Nyolc napon át hányódtak a vízen, mikor a nyolcadik napon felderengett előttük egy aprócska pont, egy szürke kis sziget.
„Csak este, sötétben értünk a szigetre. Hogy zátonyra ne fussunk, partra kellett úsznom” – mondja Totau, az a túlélő, akivel Bregman találkozott 50 évvel később, Brisbane-ben, hogy interjút készítsen vele. „Én mentem elsőnek, de mielőtt elindultam, a többiekhez fordultam: „Először el kell mondanunk egy imát, mielőtt a tengerbe ugranék.”
Annak ellenére, hogy a sziget nem volt messze a hajótól, Totau azt mondta, hogy „nagyon-nagyon nehezen” ért partot, mert teljesen le volt gyengülve, „nyolc napig feküdt a csónakban élelem és víz nélkül”.
„Amikor elértem a partot, megpróbáltam felállni, de az egész világ forogott velem, ezért lefeküdtem és kikúsztam a partra. Amikor megérintettem a száraz füvet, ott is maradtam fekve.”
A többiek odakiabáltak neki a csónakból, hogy sikerült-e partot érni, de ő épp csak visszanyöszörgött valamit. Végül mind kievickéltek a szigetre.
„Nagyon boldogok voltunk, de az első dolgunk az volt, hogy elmondtunk egy imát, hálából Istennek,
hogy szárazföldre vezérelt minket.” Aztán kétségbeesetten vettették rá magukat halakra, pár tengeri madárra,
vérükkel oltva szomjukat, nyers tojásaikkal csillapítva éhségüket.
A sziget nem az a trópusi paradicsom volt hullámzó pálmafákkal, fehér homokkal, hanem egy hatalmas sziklatömb, ami több száz méter magasan emelkedett ki az óceánból. Manapság Ata lakhatatlannak számít. De „mikor mi megérkeztünk” – írta visszaemlékezésében megmentőjük, Warner kapitány – a fiúk egy kis kommunát hoztak létre. Volt kis konyhakertjük kivájt fatörzsekkel az esővíz tárolására. Kialakítottak maguknak egy kondipályát leleményes súlyzókkal és egy tollaslabda pályát, ahol csirke tollakból készített labdával játszottak.
Egyetlen régi késpenge volt minden szerszámuk. Minden mást botokkal és kövekkel oldottak meg, a két kezük erejével.
Míg a Legyek Urában-ban a fiúk a tűz fölött ölik egymást és hanyagságból felperzselik a fél szigetet, addig a valós verzióban szereplők több mint egy évig úgy vigyáztak a lángjukra, hogy az soha nem aludt ki.
A fiúk megállapodtak abban, hogy két fős csapatokban dolgoznak majd. Szigorú beosztást állítottak össze a kerti, konyhai és őrségi szolgálatra. Néha összevesztek, de mindig megoldották, időkéréssel. A vitás felek a sziget két legtávolabbi csücskébe vonultak lehiggadni. Pár óra múlva összehívták őket a többiek hogy bocsánatot kérjenek egymástól. Napjaikat énekkel és imával kezdték és azzal is zárták. Az egyik srác, Kolo gitárt készített egy darab uszadékfából, egy fél kókuszdióhéjból és hat acélhuzalból, amit csónakjuk roncsaiból mentettek ki. Ezen zenéltek esténként, énekelgettek, hogy elkeseredésüket enyhítsék. Egész nyáron alig esett az eső, örökös társuk volt a szomjúság. Egyszer megpróbáltak tutajt építeni, hogy elhagyják a szigetet, de darabjaira hullott az áramlásban.
„Nem voltunk boldogok” – mondja Totau. „Ha egy olyan helyen lennél, amiről azt sem tudod,
hogy hol van, a családod meg a messzi távolban, nem hiszem, hogy örülnél, hogy ott vagy…”
Aztán egy szép szeptemberi napon egy hajó jelent meg a láthatáron. A meztelen, elvadult külsejű népséggel szemben eleinte bizalmatlan volt Warner kapitány. Bár a fiúk beszéltek angolul, letesztelte őket egy kép alapján, hogy felismerik-e uralkodójukat Salote királynőt.
Peter Warner (balról a harmadik) csapatával és a hat tongai fiú – 1968. Januar 6.
A halottnak hitt fiúk hazatértek. Mindegyiküknek meg volt a temetésük is akkora. Az őket megvizsgáló orvos, csak ámult a fiúk kiváló kondíciójuk és egészségi állapotuk láttán.
Ám az ünnepélyes fogadóbizottság és vörös szőnyeg helyett a rendőrség várta őket tárt karokkal. Azonnal letartóztatták és börtönbe zárták őket az egy évvel azelőtti hajó eltulajdonítása miatt. Peter Warner, megmentőjük volt az, aki segített a szabadulásukban: eladta a sztori ausztrál jogait a Channel Sevennek, és a pénzből egy új hajót vett Taniela Uhilának és kihozta a fiúkat a börtönből, azzal a feltétellel, hogy együtt működnek a film elkészítésében.
A film elkészült, de nem aratott nagy sikert. Viszont a fiúk összeálltak Peter Warner szolgálatában az új hajójának fedélzetén, mellyel valóra váltotta a fiúk álmát és behajózta velük a Tongán túli világot és a messzi tengereket.
A valódi Legyek Ura tehát a barátság és a hűség meséje; amely azt szemlélteti,
hogy mennyivel erősebbek vagyunk, ha egymásra tudunk támaszkodni.
Ki ez a Rutger Bregman?
Egy holland újságíró srác. 1988-as születésű. Afféle újgenerációs gondolkodó. Történészként végzett Utrechben és a UCLA-n, de újságíróként dolgozik, publikál a The Guardian-nek és a The Washington Postnak is.
Az emberi jóság hite
A nyugati kultúrát évszázadok óta áthatja az a gondolat, hogy az emberek önző lények. Az emberiségnek ezt a cinikus képét filmek és regények, történelemkönyvek és tudományos kutatások hirdetik. De az elmúlt 20 évben valami elkezdett változni. A tudósok a világ legkülönbözőbb pontjairól kezdenek áttérni az emberiség reményteljesebb nézetére. A mázelmélet (miszerint csak a civilizáció elvárásai tartanak minket kordában, de belül ösztönállatok vagyunk) megtörni látszik. És talán kialakuló félben van egy cseppnyi önbizalom, egy kis saját jóságunkba vetett önhittség. Ez a fejlődés még olyan fiatal, hogy a különböző területek kutatói gyakran nem is tudnak egymásról.
Bregman óva inti azokat, akik az emberi jóság mellett akarnak kardoskodni: „valószínűleg bolondot csinálnak magukból, örök naivnak és bárgyúnak gúnyolják majd őket a cinikusok.”
De ő nem szégyell bolondot csinálni magából. Magával ragadó a szenvedélye, ami nem csillapszik fejezetről fejezetre, sőt! Jószándékú ember, és igen, az efféle hithez kell a szenvedély. Az ember bízva bízik.
Mégis jobbak lennénk, mint hittük?
Ha elolvasom, amit a Wikipedia-n írnak róla, arra jövök rá, hogy mennyivel jobb emberek is vannak nálam, mennyivel több energiával és lendülettel. De tekintsünk rájuk inkább követendő példaként.
Két jól sikerült könyvet is írt, mindkettő szociológiai tanulmány jellegű értekezés. Az utópia realistáknak 2017-ben írta, 29 évesen.
A Humankind – Az emberiség 2020-ban született. Az alcím Hopefull history – ehelyett magyarul csupán egy kérdés olvasható a cím alatt: Mégis jobbak lennénk, mint hittük?
Az Emberiségben a Legyek ura sztori mellett felsorakoztat Bregman egy sor tudományos tételt, ami az emberi faj önző és gyilkos természetéről tanúskodik és szisztematikusan aláássa azokat. Kezdve őseink temperamentumával (ami talán nem is volt olyan vad, mint hisszük) megmutatja, hogy mi nem vagyunk egyebek, mint jól háziasodott homo kutyulik.
„Az emberek a társas tanulás bajnokai. Arra születtünk, hogy tanuljunk, kötődjünk és játsszunk.” A kulcs az együttműködésben rejlik. Ennek köszönhetően éltük túl a jégkorszakot, a Neandervölgyi rokonunkkal ellentétben, mert az lehetett bár okosabb nálunk, de mai hasonlattal élve:
„Ha a neandervölgyiek szupergyors számítógépek voltak, akkor mi egy elavult PC-k vagyunk – de wifivel! Lassabbak voltunk, de jobban kapcsolódtunk.”
Keresi az okát a háborúknak és a kapcsolatát a magántulajdon, a földművelés és a települések kialakulása között. Igyekszik igazságot tenni Hobbes és Rousseau közt, de legalábbis megérteni őket. Előveszi a holokauszt kérdést, mint az emberiség legsötétebb tettét, és bátran nekiáll elemezni az utasítás, a hatalom és a bajtársiasság pszichológiáját.
Tehát előveszi a Stanfordi börtönkísérletet
…és megkeresi a gyengepontjait, ami többnyire a dokumentáció hézagjaiban rejlik.
Az 1971-es stanfordi börtönkísérleti a mai napig iskolapéldája az emberi szadizmus elhatalmasodásának, abban az esetben, ha egyenruhába bújik valaki és hatalmat kap mások felett. Philip Zimbardo az egyetem professzora vállalta a börtönigazgató szerepét, egyszersmind ő vezette a kísérletet.
Eredeti kutatási beszámolók alapján Bregman rámutat arra, hogy a kísérlet hamisítvány volt és az őrök előre eltervelten, Zimbardo utasítására kegyetlenkedtek a rabokkal, tehát nem a helyzet szülte indulataikat
Szerinte még így is nehezen talált Zimbardo olyan őröket, akik hajlandóak lettek volna részt venni a szadista játszmákban. Többen közülük visszaléptek, vagy megtagadták a parancsot. Aki maradt, azért tette, mert túl jó pénzt kapott, ráadásul csak a kísérlet végén egyösszegben.
A kísérlet ötlete alapján készült a BBC valóság show-ja, a Kísérlet (The Experiment), amit több millióan vártak Nagy-Britannia szerte. A nagy botrány helyett azonban tömény unalom fogadta a nézőket. Az őrök és rabok egésznap ültek és bagóztak. Az őrök összehaveroztak a rabokkal és megbeszélték, hogy majd megisznak egy sört, ha egyszer kint lesznek.
Tudományos szempontból a műsor nagy sikert aratott. Habár az eredeti kísérlet téziseire rácáfolt, a BBC műsorára azóta senki nem emlékszik, a stanfordi börtönkísérletet viszont a mai napig emlegetik.
Milgram Sokkológépe már keményebb dió volt neki
A kísérlet azt bizonyítja, hogy hétköznapi ember is lehet kegyetlen akkor, ha utasítást kap rá. Stanley Milgram is a holokauszt kérdéseire akart választ kapni.
Az utcáról behívott ember egy pszichológiai kísérlet részese lesz, amiben az elektrosokk hatását vizsgálják diákok memóriájára. Tehát a megfigyelt alany, magára, mint a kísérlet irányítójára tekint, aki sokkolóval ösztökéli a diákot jobb teljesítményre (a Ghostbusters-ben láthattunk ilyet). Az alanyt egy szürke ruhás professzor ösztönzi a kísérlet folytatására, és emlékezteti újra és újra tudomány szolgálatában tett kötelességére.
Bregman kérdése az, hogy miért nyomja meg Homo kutyuli a 450 voltos gombot, ami akár halált is okozhat, ha elvileg kedveségre vagyunk programozva.
Sok kudarcba és álmatlan éjszakába telik, míg végül rá jön a válaszra: A gonosz tettet a nemes cél érdekébe kell állítani. Vagyis a gonoszt jónak kell álcázni.
A kísérletben résztvevők, hittek abban, hogy az emberiség szolgálatában állnak és a tudomány fejlődését segítik elő. Akár csak Adolf Eichmann, meg volt győződve arról, hogy jót cselekszik.
A Húsvét-sziget rejtélye
A legelterjedtebb történet, amit erről a csendes óceáni kis apró szigetről hallottunk, hogy hatalmas kőszobrok készültek ott, amiket farönkök segítségével görgettek fel a magaslatokra. A vidám sziget lakók egyre-másra gyártották az egyre nagyobb kőistenkéket, egész addig, míg elfogyott a fa a szigeten. Nem volt több fa, ezért a talaj lepusztult, termelésük visszaesett, éhínség tört rájuk és egymás torkának estek. Háború dúlta a paradicsomi kis szigetet, míg végül a korábban békés lakói kannibálok lettek és kőszobraikat is felborogatták.
Bregman statisztikai módszereket és 18. századi útibeszámolókat vizsgál, hogy
bebizonyítsa a húsvét szigetek tragikus mítosza egy közkedvelt tévedés csupán.
A moaik (kőszoborok) készítése szerinte nem kényszeres volt, hanem közösségi tevékenység. A kőfaragással töltötték ki üres óráikat. És gyors fejszámolással megmutatja, hogy ha egy moai szállításához kb. 15 fa szükséges, akkor a kb. 1000 moai számára 15.000 fa kell. De ökológiai kutatások szerint a szigeten akár 16 millió fa is lehetett. Ráadásul a legtöbb szobor Rano Rarakut-ra vigyázott, vagyis a kőfejtőre, tehát sose lettek onnan elszállítva.
Sokkal logikusabb érve van a fák eltűnésére, mégpedig az a polinéz patkány. Akik talán az első telepesekkel együtt érkeztek a szigetre, ahol nem volt természetes ellensége. Nyugodtan dézsmálta a fák magjait és szaporodott. (Száma kb. 45 naponta megduplázódott. Vagyis 3 év alatt akár 17 millió lett belőle)
1862-ben pedig megérkeztek az első rabszolgahajók Peruból. A 16 hajó összesen 1400 embert, azaz a lakosság harmadát elvitte. Ott bányákban dolgoztatták őket, aminek következtében és köszönhetően néhány fertőző betegségnek, hullottak, mint a legyek. Egy év elteltével nemzetközi nyomásnak engedelmeskedve visszaszállították a túlélőket kicsiny szigetükre, szám szerint 470-et. Sajnálatos módon azonban a kikötőben horgonyzó amerikai bálnahalászhajóról elkezdett terjedni a himlő. A hosszú hajóúton egyre-másra kellett a tengerbe dobni a fertőzésben elhunyt embereket.
Mire hazaért velük a hajó csupán 15-en maradtak. De ez is elég volt hozzá, hogy betegség végig seperjen a szigeten, és ne hagyjon mást maga után csak halált és nyomorúságot.
Bregman jó tanácsai az élethez
Rengeteg munkát fektetett bele, hogy bebizonyítsa nekünk, hihetünk saját jóságunkban.
Egyik legnagyobb hőse, Bertrand Russel szerint: „Bármilyen témát vagy filozófiát is tanulmányozzon
az ember, csak azt kérdezze meg magától: mik a tények és mi az igazság, amit a tények megerősítenek.
Soha ne engedjük ettől eltéríteni magunkat azáltal, amit szeretnénk elhinni.”
Russel kísérlete során teljesen átlagos patkányokat versenyeztetett meg egymással a labirintusban. Bár egyik sem rendelkezett különleges képességgel, véletlenszerűen néhány egyedet felcímkézett „okos” felirattal. Meglepő módon ezek az egyedek rendre jobban teljesítettek átlagos társaiknál. Hogy miért?
Mert azokkal a patkányokkal szemben, akikhez több reményt fűztek több szeretettel, odafigyeléssel és gyöngédséggel bántak. Tehát megkülönböztetett bánásmódban volt részük.
Ugyanezt elvégezték általános iskolai diákokon és az eredmény ugyanezt mutatta. Tehát a hit valós változást idézhet elő, akár a placebo.
Sokat foglalkozik a mai gyerekek viselkedésével. Elismeri Rousseau gondolatát, miszerint szabadságot kell adni a gyerekeknek. Mert manapság túlontúl korlátozva vannak a szülők és az iskola által egyaránt. Nincs lehetőségük szabad és kreatív játékra, mert minden percük ki van számolva, mindent készen kapnak és túl sokat ülnek a képernyő előtt egyedül, ahelyett, hogy barátaikkal játszanának a szabadban. Ugyanis a játék ellentéte nem a munka, hanem a depresszió. Az a népbetegség, ami nagyobb százalékban sújtja az emberiséget, mint a mélyszegénység.
Élvezetes olvasmány a könyv sok érdekes történettel és lélekemelő üzenettel, mindenkinek csak ajánlani tudom.
Összegzésképp jól átrágott tételei nyomán nem kevesebb, mint 10 szabályt szedett össze nekünk követendő jó tanácsként egy új világ megszületésének reményében:
- Ha bizonytalanok vagyunk a másik embert illetően, feltételezzük róla a legjobbat!
- Gondolkodjunk win-win szituációban!
- Kérdezzünk többet!
- Tanúsítsunk kevesebb empátiát és több részvétet!
- Próbáljuk megérteni a másikat akkor is, ha nem tudunk vele azonosulni!
- Szeressük a mieinket úgy, ahogyan más szereti az övéit!
- Kerüljük a híreket!
- Ne verjünk nácikat!
- Legyünk bátrak: merjünk jók lenni!
- Legyünk realisták!
Mert a realista nem azonos a cinikus emberrel, ahogy az utóbb elterjedt.” Legyünk bátrak! Legyünk hűek természetünkhöz, és szavazzunk egymásnak bizalmat! Tegyünk jót fényes nappal, és ne szégyelljük a nagylelkűségünket! Lehet, hogy először hiszékenynek és naivnak fognak minket tartani. De ne feledjük: Akit ma naivnak tartanak, arról holnap könnyen kiderülhet, hogy a józan ész szavát követte.” – Írja a realista utópista.
