Elsewhere: a brit gördeszkázás letűnt aranykora képekben

A print szemlátomást nem hajlandó kikopni az életünkből – szerencsére! Sőt a ’coffee table book’ formátum nagyobbat jön, mint valaha. A gördeszkás kultúra archív esztétikája pedig különösen jól működik ebben a közegben: vaskos kötetek, analóg fotók, megsárgult magazinoldalak és szubkultúrák letűnt korszakainak újraélesztése lapról lapra. Nemrég Morgan Bouvant és Sébastien Carayol által jegyzett Skateboard Culture: Skateboarding from the 1970s to Today kapcsán merültünk el a gördeszkázás történelmében, most pedig itt egy újabb kihagyhatatlan gyöngyszem, az Elsewhere: The Story of UK Skateboarding 1987–2002, melyben Neil Macdonald a brit gördeszkázás 1987 és 2002 közötti korszakát tárja fel – egy esős, nyers és ösztönös világot, amely távol állt a napsütötte kaliforniai deszkás fősodortól, mégis alapjaiban formálta a modern gördeszkás kultúrát.

A könyv mögött húzódó szemlélet valójában sokkal több, holmi sporttörténetnél: egy olyan generáció kollektív emlékezete, amely a gördeszkázáson keresztül identitást, közösséget és vizuális kultúrát teremtett magának. Neil Macdonald munkája különösen fontos abból a szempontból, hogy a brit gördeszkás kultúra sokáig az amerikai szcéna árnyékában maradt. A legtöbb korabeli média és dokumentáció Kaliforniára koncentrált, miközben az Egyesült Királyságban egy teljesen más hangulatú, jóval nyersebb és melankolikusabb világ alakult ki. Az időjárás, a városi környezet, az ipari rozsdaövezetek, a szürke beton és az állandó eső mind meghatározták ezt az esztétikát. A brit gördeszkázás emiatt sokkal közelebb állt a punkhoz, az underground zenékhez és a DIY-kultúrához, mint a napsütötte amerikai életérzéshez.

Az Elsewhere egyik legfőbb aspektusa, hogy nem utólag próbál romantikus mítoszt építeni a korszak köré, hanem megőrzi annak tökéletlenségét is. A benne megjelenő fotók nemritkán technikailag sem „tökéletesek”. A korszak vizuális nyelve még nem algoritmusokra és közösségi média-megjelenésre készült, hanem dokumentációs ösztönből született. Sok esetben ezek a képek azért maradtak fenn, mert valaki egyszerűen bedobta őket egy dobozba vagy egy poros szekrény mélyére.

Tulajdonképpen az Elsewhere is hasonló analógia mentén keletkezett. Neil Macdonald szülei halála után kezdte kipakolni azt a házat, ahol felnőtt, és a régi gördeszkás relikviák rendszerezése közben szembesült vele, milyen elképesztő mennyiségű anyag hevert itt parlagon. Több száz skate- és kultmagazin, VHS-ek, fotók, matricák, plakátok sorakoztak dobozokban.

„Körülbelül tizenkét éves koromtól kezdve megvettem minden gördeszkás magazint, minden zenei havi- és hetilapot, minden i-D-t, minden THE FACE-t” – meséli. „Nem feltétlen gyűjtési célzattal, egyszerűen csak soha nem dobtam ki semmit.”

A későbbiekben Kevin Marks Look Back Library projektjén keresztül kezdett világossá válni számára, hogy ezek az anyagok nem pusztán személyes emlékek, hanem egy lassan eltűnő kultúra dokumentumai. A brit skate-szcéna jelentős része ugyanis soha nem került valódi archívumba: ami annak idején nem jelent meg magazinban, az jó eséllyel teljesen elveszett az internet előtti korszakban. Macdonald ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen egy teljes generáció vizuális lenyomata hever a kezében.

Ez vezetett a Science Vs. Life Tumblr, majd később az azonos nevű Instagram-oldal létrejöttéhez, ahol éveken keresztül publikálta és rendszerezte a brit gördeszkázás elveszett fotóit, magazinoldalait és relikviáit. Az Elsewhere: The Story of UK Skateboarding 1987–2002 ennek az évtizedes megszállottságnak a végpontja. Egyszerre működik archívumként és kulturális időgépként: korai Slam City Skates deszkák, elveszett spotok és legendás figurák történetei elevenednek meg a lapokon, köztük Simon Evans vagy Reuben Goodyear emlékei a Southbank hőskoráról és az állandó harcról a biztonsági őrökkel.

A korszak egyben fontos átmenetet is jelentett: a vert rámpák világából fokozatosan az utcai gördeszkázás vált meghatározóvá, ami teljesen új vizuális és kulturális identitást adott a brit deszkás közösségnek.

Az egyik legikonikusabb fotón Ben Bodilly hatalmas ollie-t tol Cornwallban, a Mount’s Bay háttere előtt, egy autó fölött lebegve – egy kép, amely tökéletesen összefoglalja az egész könyv hangulatát. „Ez volt az első Sidewalk Magazine 1995-ös tartalomoldalának fotója” – meséli Macdonald. „Annyira brit az egész: az autó, azok a szemetesek, a tengerparti háttér. Én is ilyen közegben nőttem fel, és folyamatosan a parton gördeszkáztunk.”

Különösen érdekes a könyvben megjelenő magazinkultúra szerepe. A nyolcvanas és kilencvenes években a gördeszkás magazinok nem csupán egyszerű információforrásként működtek, hanem valódi kulturális kapukként az internet előtti világban. Egy-egy lapszám hónapokig körbejárt a baráti társaságokban, a fotókat kivágták, a poszterek falakra kerültek, a hirdetésekből pedig generációk tanulták meg, milyen deszkák, cipők vagy ruhák léteznek a világ másik felén. Ez a lassú információáramlás egészen más misztikumot adott a közösségnek.

A könyv több interjúalanya is hangsúlyozza, hogy a gördeszkázás akkoriban sokkal inkább menekülési forma volt, mint sport. Egy alternatív életmód, amely teljesen más ritmus szerint működött, mint a hétköznapi világ. Sok brit városban még skateparkok sem léteztek, így az utcák, parkolók, aluljárók és elhagyatott városi terek váltak spontán „játszóterekké”. Az ebből fakadó állandó konfliktushelyzet — biztonsági őrökkel, rendőrökkel vagy egyszerű járókelőkkel — szinte természetes része volt a mindennapoknak, és alapvetően formálta a közösség mentalitását.

A könyv kapcsán sokan kiemelik azt is, mennyire regionális volt a brit gördeszkás kultúra ebben az időszakban. London ugyan fontos központnak számított, de Manchesternek, Glasgow-nak, Liverpoolnak vagy Bristolnak is teljesen saját karaktere és vizuális nyelve alakult ki. A Southbank például nem egyszerűen gördeszkás helyszín volt, hanem kulturális szimbólum. Egy olyan városi tér, amelyet a gördeszkások újraértelmeztek és saját identitásuk részévé tettek. Ezek a helyek gyakran azért váltak legendássá, mert a város eredetileg egyáltalán nem arra tervezte őket, hogy ott gördeszkázzanak. Egy-egy város szinte külön mikrouniverzumként működött, saját spotokkal, saját arcokkal és saját történetekkel. Lehetett valaki elképesztően tehetséges gördeszkás egy adott városban úgy, hogy országos szinten jószerivel alig hallottak róla. A legendák gyakran helyben maradtak, néhány magazinfotóban, VHS-felvételben vagy szájról szájra terjedő történetben éltek tovább. Ez ma, a folyamatos online jelenlét és instant láthatóság korszakában szinte elképzelhetetlennek tűnik.

A könyv címe – Elsewhere (Valahol máshol) – is sokatmondó. Nemcsak földrajzi értelemben utal arra,
hogy ez a történet nem Kaliforniában játszódik, hanem kulturális értelemben is: egy másik világot
mutat meg, egy párhuzamos valóságot, amely saját szabályok szerint működött.

Ez a világ nem a hatalmas szponzorációkról vagy milliós versenyekről szólt, hanem arról, hogy néhány ember órákon át buszozott egyetlen jó helyszínért, vagy napokig várta, hogy végre felszáradjon az aszfalt. Sok gördeszkás bolt egyszerre működött közösségi térként és információs központként. A háttérben punk, hardcore, shoegaze vagy drum and bass szólt, miközben valaki egy VHS-kazettáról újra és újra ugyanazokat a skate videókat nézte. Ezek a kazetták akkoriban szinte szent tárgyaknak számítottak – generációk tanulták belőlük nemcsak a trükköket, hanem a stílust, a zenét és azt is, hogyan kell létezni gördeszkásként.

A VHS-kultúra egyébként önmagában külön fejezetet érdemelne. Az internet előtti években egy-egy új skate videó megjelenése valódi eseménynek számított. Az emberek másolták, cserélték és rongyosra nézték ezeket a felvételeket, amelyek jóval többet jelentettek egyszerű sportvideóknál. Komplett életérzést közvetítettek: hogyan öltöznek, hogyan mozognak, milyen zenét hallgatnak és milyen nyelvet beszélnek azok az emberek, akik a világ másik felén ugyanazt a kultúrát élik meg.

Érdekes módon a kiadvány nem pusztán a gördeszkázásról szól, hanem arról is, hogyan működött a fiatalság egy internet előtti világban. Akkoriban a közösségek fizikailag léteztek. Ha találkozni akartál más gördeszkásokkal, ki kellett menned az utcára. Ha új zenét akartál hallani, kazettát vagy CD-t kellett szerezned. Ha inspirációt kerestél, magazinokat lapoztál. Emiatt sokkal intenzívebb kapcsolat alakult ki a tárgyakkal, a helyekkel és magával a közösségi élménnyel is.

„A tárgyaknak valódi értékük volt” – mondja Macdonald. „Az emberek megőrizték a dolgaikat, cserélgettek a barátaikkal – volt, aki még a törött deszkáit is megtartotta emlékeknek.” Ma már minden teljesen eldobható” – folytatja. „Amikor évente csak születésnapodra és karácsonyra kaptál új deszkát, muszáj volt vigyáznod rá, így sokkal többet is jelentett számodra.”

Mindemellett fontos divattörténeti dokumentum is. Az olyan korai brit márkák, mint a Deathbox Skateboards vagy a Bash, ma már szinte kizárólag ezekben az archivált nyomtatott anyagokban lelhetők fel.

Neil keresztbe-kasul utazta az országot, hogy interjúkat készítsen a brit gördeszkás kultúra számos meghatározó alakjával, miközben jó néhány fotós archívumához is hozzáférést kapott, így rengeteg korábban soha nem látott anyagot sikerült feltárnia. Ha belegondolunk, annak idején csak néhány fotó kerülhetett be a magazinokba – vagyis ami nem jelent meg nyomtatásban, azt valószínűleg senki sem látta. Archívumi szemlélete azért is különleges, mert a könyvben nemcsak a „híres pillanatok” jelennek meg, hanem a hétköznapi részletek is: kopott matricák, faxolt flyer-ek, kézzel rajzolt grafikák, boltlisták, szórólapok, ruhacímkék vagy éppen hibás nyomdai próbák. Ezek az apróságok adják vissza igazán egy korszak atmoszféráját.

A társadalom szemében a deszkások inkább tűntek rendbontóknak, mintsem sportolóknak — ez a kívülállóság azonban rendkívül erős közösségi identitást teremtett a folyamatos improvizáció közepette. Az emberek abból építkeztek, ami éppen rendelkezésre állt: elhagyott ipari területekből, rozsdás korlátokból, tengerparti betonfelületekből vagy parkolóházakból. Emiatt is alakult ki az a nyers kreativitás, amely a korszak egyik legerősebb karakterjegye lett. És ez köszön vissza az Elsewhere oldalain is, ezért érződik ennyire őszintének. Nem próbál utólag trendet vagy romantikus mítoszt gyártani ebből a korszakból, és nem akarja steril nosztalgiává alakítani a múltat sem. Egyszerűen meghagyja annak nyers energiáját: az esőáztatta beton spotokat, a szemcsés analóg fotókat, a másolt VHS-kazettákat, a szétlapozott magazinokat és azt a világot, ahol a gördeszkázás még valódi ellenkultúraként létezett.

„Itt durvább az aszfalt, sokkal keményebben kell hajtanod, hogy bárhová eljuss.” — Neil Macdonald