Mike Brodie avagy „Polaroid Kidd” fotói a modern nomádokról.
A Polaroid Kidd, aki valójában Nikonnal nyomja
Michael Christopher Brodie, más néven „Polaroid Kidd” 1985. április 5-én született Mesában, Arizonában, Frankie és Gary Brodie fiaként. Édesanyja élete nagy részét házvezetőként, bolti pénztárosként töltötte a minimálbér zónában. Míg apja jelenleg is életfogytiglani börtönbüntetését tölti Arizonában.
Brodie 2003-ban a floridai Pensacolában élt, 18 éves volt és részmunkaidőben élelmiszereket csomagolt egy élelmiszerboltban. Ő is érezte, hogy azért az életben vannak még nagyobb kalandok is. Brodie mosogatás közben az ablakon kibámulva szemtanúja volt, ahogy egy fiatal pár egymás mellett lóg egy elhaladó vasúti teherkocsi oldalán. Ez annyira furcsa látványként élte meg, hogy valahol itt kapcsolódik nála rögtön az elején, hogy nem csak utazni akart illegálisan, hobó módjára, hanem ezt le is szerette volna fotózni. Mike első barátnőjének köszönhetően találkozott a punkrock zenei színtérrel, és az underground és az ahhoz kapcsolódó életmódot élő arcok adtak neki tanácsokat hogyan kell tehervonatokra illegálisan felszökni.
Brodie 18 éves volt, amikor elhagyta a szerény, de nyugodt családi fészket, és úgy dönt, hogy átszeli az Államokat. 2004 és 2008 között keresztbe-kasul végigutazta az országot tehervonatokon bliccelve.
Úgy számolt, hogy körülbelül 80.000 km-t utazott vonattal, üres tehervagonokba bújva,
miközben elszáguldott a boldog amerikai élet mellett.
Az első vonat, amelyen illegálisan utazott, Floridán keresztül Jacksonville-be vitte. Ez a háromnapos út egy sokkal nagyobb kalandot robbantott ki, ami egészen 2008-ig tartott. Amikor is ugyanilyen hirtelen úgy döntött, hogy fel kell nőnie, és talán meg kell próbálnia letelepedni.
Autodidaktaként egy barátjától kapta első fényképezőgépét, egy Polaroid SX-70-et, de Nikon F3 fényképezőgéppel készült a legtöbb képe. Eredetileg egy SX-70-et használt, de amikor 2005/2006 körül a Polaroid megszakítja az SX-70 film gyártását, átváltott egy Nikon F3-ra és a 35mm-es filmre.
Mint mondtuk, körülbelül 50 000 mérföldet utazik vonatokon, és 7000 fényképet készít. Ezek közül sokat, főleg a polaroidokat oda is ajándékozta képen szereplőknek. Ez azért is érdekes, mert folyik egyfajta kutatás Brodie korai képeinek összegyűjtésére és digitalizálására.
2004 és 2008 között Brodie az Egyesült Államokban olyan embereket fényképezett, akikkel nem találkozol ilyen intim, meghitt formában. Főleg tehervonaton utazó csavargókat, házfoglaló squattereket, punkokat és hobókat fotózott. 2004-ben Polaroid Kidd néven elkezdte a netre feltölteni a képeit, ami aztán album formátumban is megjelent. Két kiadott fotóalbuma A Period of Juvenile Prosperity (2013) és a Tones of Dirt and Bone (2015) hatalmas siker lett, de 2008 óta nem készített képeket.
Az egyik kedvenc mondásom is Brodie-hoz kapcsolódik.
„Az élet sokszor romantikus és szép. Ha nem így lenne, minek is élni.” Persze ez a mondat Paris Hilton szájából nem lenne túl hiteles, de egy bizonytalan családi hátterű és sorsú fiataltól megszívlelendő. Technikai okai is vannak, amiért kiemelem ezt az idézetét, mert sokan vádolták azzal, hogy romanticizálja a punkok, trainhopperek, csavargók életét. Ellenben Brodie amellett érvel, hogy ő azt fotózza, amit látott, semmit nem idealizált. Sőt, a hivatásos fotósokat tartja álművésznek, giccsesnek, mert direkt a nyomorpornót keresik, azt filmezik csak le.
„Mindaddig, amíg szereted a kinti életet, és nem bánod, hogy koszos leszel,
ha nomád módon élsz, ez nagyszerű, szabad élet.” – Mike Brodie.
Brodie képeinek az egyik titka, hogy nem egy fotós volt, hanem tényleg órákig, néha napokig együtt utazott a fotóin szereplő emberekkel, így azok sokkal jobban megnyíltak neki. Bár Brodie abbahagyta a fényképezést, és hihetetlen hogy mindössze négy évet fotózott csak, ez idő alatt végzett munkája mégis hatalmas hatással volt a fényképészet világára. Megmutatta, hogy milyen is a valódi Amerika.
Kis low life töri, avagy a szomszéd kertje nem mindig zöldkártyább
Mindenki az USA-ban szeretne élni, zöldkártyát váltva a jólét eme hollywoodi álmába. De ne feledjük, valakinek az álomgyárat is kell takarítania!
Mi itt Európában imádunk panaszkodni, de bizonyos szempontból nagyon is jó helyzetben vagyunk az Államokhoz képest. Csak egy adat: az elmúlt 50 évben USA közel annyit költött fegyverkezésre, mint az EU szociális programokra. Ez sok mindent elárul. Ha az USA-ban öreg vagy, netán még nem munkaképes fiatal, vagy beteg, sérült és nincs pénzed, akkor ráfaragtál. Könnyű azt mondani, hogy nagy pénzeket lehet keresni, és alacsony az adó. Ha nincs pénzed, véged van. Nagyon drága a kórház és ezer módon tudsz kiesni a szociális hálóból. Amerikában a szocializmus szitokszó volt sokáig, a kapitalizmus pedig nem igen gondol a rendszerből kieső milliókra. Járulékos veszteség. Az oktatás kérdésébe bele se megyek. A lényeg, hogy a nagy álmok országában könnyű a rémálmok zónájában elkallódni.
„Sok gyerek, akit ismerek, azóta visszatért a régi életébe, mások örökre eltűntek.”
Brodie lefényképezte élményeit, többek között azokat az embereket, akikkel találkozott, leginkább csavargókat, házfoglalókat, félvilági piti gengsztereket, punkokat. A hobó, csavargó, vagabund életet lehet romantikusnak tekinteni, de egyben hatalmas vádirat az USA ellen. A Period of Juvenile Prosperity (A fiatalkori jólét időszaka) kicsit cinikus cím is. Sok fiatalt élete tavaszán látunk, de nem tudjuk mi lesz velük. Teljesen bizonytalan a sorsuk. Ez iszonyatos sorspazarlás, hogy kiesnek az emberek a rendszerből.
Jack London, Jack Kerouac, Hemingway, de maga Mark Twain is sokat írt a csavargás szabadságáról, ami egyfajta függetlenség is. Brodie mondja is, hogy voltak, akik csak kalandvágyból utazgattak, de a legtöbben, és itt a lényeg, azért utaztak, mert menekültek valami elől. Leginkább az életük elől.
„Utazva valahogy nem érzed magad hajléktalannak.”
Sajátos pszichológia. Ez egyszerre szép, vidám és szomorú.
Hopping
„Ez egy romantikus élet, legalábbis tavasszal és nyáron, és nehéz élet ősszel és télen.”
A Freighthopping vagy trainhopping: az a folyamat, amikor titokban felszállsz egy teherszállító vasúti kocsira, ez általában illegális. Az Egyesült Államokban az amerikai polgárháború után általános, illegális közlekedési eszközzé vált, különösen a „hobo” néven ismertté vált migráns munkások körében. A nagy gazdásági világválság, és a hatvanas évek hippi mozgalmai alatt szintén sokan utaztak így. Ennek van egy fura hagyománya a periférián élő emberek között. Különféle okok miatt ez a gyakorlat ma már kevésbé elterjedt, bár a tehervonatokon utazó életforma még mindig létezik. A tehervagonoknak gyakran nincs padlója, csak keskeny acélgerendák, alatta a sínek. Az ezeken a gerendákon való lovaglást a hobók és a tranihopperek is suicide ride-nak nevezik nyilvánvaló veszélyük miatt. Nagyon gyakori a „catching on the fly”, amikor is a teherpályaudvarokról kifele tartó vonatokra menet közben kell felugrani. Az Államokban nem egységesek a törvények, egyes helyeken kritikusabbak, és bűncselekménynek tartják az illegális utazást, máshol pedig engedékenyebbek a potyautasokkal.
Nem akarok híres lenni, csak emlékezetes”
Ha valaki így kezd egy mondatot (hogy nem akarok híres lenni), tudhatod, hogy semmi mást nem akar jobban. Mike Brodie esetében az őszinteség valódi. 2009-ben Brodie már a nashville-i Auto-Diesel College-ban tanult, és ott szerzett szerelői végzettséget. 2015-ben ezt megerősítette a GUP magazinnak adott interjújában: „Nem fotózok, új kalandba kezdtem. Elkezdtem építeni a saját műhelyemet, hogy helyet adjon a dízelmotorok újragyártásának.” 2017-ben Brodie-t már dízelmotor-szerelőként találjuk a Union Pacific Railroadnál, ahol a feleségét is megismerte, aki kalauzként dolgozik.
Megpróbáltam lefényképezni, mi történik mostanság az életemben, de nem sikerült különösen érdekesre. Tudom, hogy lehetek fotós vagy szerelő is egyszerre. Most épp mégis inkább szerelő vagyok.
A cikk végét is egy idézettel zárjuk.
„Vegyes érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy a fényképeim egy művészeti könyvben, vagy ha művészeti galériák falán vannak” – mondja Brodie– „és tudom néhány gyereknek is, akit lefényképeztem. Ezt elmondják, amikor eljönnek a megnyitókra. Sok világ ütközik egymással. De a legtöbben jól érzik magukat, és örülnek, hogy a fényképek megjelennek.”
