Abban az esetben, ha egy romkocsmában a csapos hirtelen neked ront hörgő zombiként, te szilánkosra zúzod a fején a söröskorsót, majd egérutat nyerve kirohansz az utcafrontra hogy segítséget kérj a barátaidtól, de már ők is zombivá válva csoszognak feléd, vagy a haverjaiddal éppen kispályán fociztok és a sátortetőt hirtelen letépi egy monumentális, polipszerű lény – akkor nagy valószínűséggel álmodsz és egy Edgar Wright filmben vagy.
Wright hasonló képsorokról fantáziált már kiskorában is. Tesójával Super 8-assal forgattak plüss állatokkal zuhanásokat, karambolokat – majd azokat lelassítva, gyönyörködtek a végeredményen. Wright szerint semmi sem változott azóta sem, jelenleg is hasonló, „mély tartalommal” bíró jeleneteket rögzít, csak manapság már profi technikával, vállalható trükk megoldásokkal.
Filmjeire nem jellemző a nagyvárosi milliő mint helyszín, inkább ennek ellentéte. A cselekményei unalmas angol kisvárosokban zajlódnak, ahol a legnagyobb történések kimerülnek egy kocsma bezárásával, vagy egy új polgármester színre lépésével. Mivel egy ilyen burokban nőtt fel, automatikusan ebbe a közegbe helyezte el a váratlanul támadó zombijait, vagy az armageddon eljövetelét.
Gyerekkori képzelgései az ódon angol házak között a ködös tájakon kaptak szárnyra hogy végül a filmjeiben köszönjenek vissza.
Bele tudom magam képzelni Wright gyerekkori világába, én is folyamatosan bambultam magam elé a suliban. A matematika rejtelmei helyett sokkal inkább egy szörnyekkel teli szigeten jártak a gondolataim, zombikon, őrült professzorok laboratóriumain, ahonnan mutánsok és pokolbéli fajzatok szabadultak rá a világra.Nekem a képregények rajzolása volt a jótékony önterápiám, Wright-nak a Super 8-as.
Edgar Wright egy menő rendező lett, felnőtt korára egy teljesen kifinomult alkotói stílussal és a rá jellemző világgal. Ebben a világban pedig tipikus Wright karakterek rohangásznak fel alá hogy mentsék az irhájukat. Jelenetek, amiket átsző a rendező védjegyének számító önirónia, a sok popkulturális utalás és a kreatív ötletek sokasága.
Wright fiatalkori képzelgéseivel kéz a kézben járt a filmek szeretete, meghatározó filmélményként
említi az Egy amerikai farkasember Londonban-t, vagy mellette az Evil Dead filmeket
A Sam Raimi féle Evil Dead számomra is a horror filmek legjobb darabja. Ránézésre, csak egy horror a sok közül, amelyek ránk zúdultak a hangalámondásos kalóz VHS dömpingben, a 80-as évek végén- de a látszat csal. Ez a film már akkor is különleges volt. Raimi filmjében a főszereplő Ash (Bruce Campbell) nem egy tipikus hős típus volt, aki halált megvető bátorsággal kaszabolta a zombikat. Kaszabolta őket, de inkább a félelemtől tébolyultan, sikongva, ordítva, nyűszítve gyávaságában.
Ő az antihős volt számunkra, inkább az a fajta tisztes polgár, aki egy nyaralásra előre bekészíti precízen a teljes zokni-alsógatya repertoárt előre minden egyes napra és nagyon nem viseli jól, ha valami nem a tervek szerint alakul. És hát nem tervszerű az, hogy a zombiként visítozó feleségét lefejezi, majd a hulla visszatámad rá két részletben egy fej és egy test formájában, majd kétségbeesve befogja a felesége fejét egy satuba és miszlikbe aprítja egy motorosfűrésszel. Nézőként nem tudtuk biztosan hogy Ash épeszű e még a film felénél, mindenesetre iszonyat szórakoztató volt nézni, elmerülni a bűnös élvezetben és rettegni/nevetni a filmtörténelem legkreatívabb és több jelenetben már paródiába hajló trash vérfürdőjén. Hónapokon keresztül csak az Evil Dead 1-2-ről beszéltünk a suliban és valószínű, hogy kicsit arrébb, Angliában is ez volt a helyzet a fiatal Edgar Wright-éknál. (számára is, a másik meghatározó filmélmény)
Wright felnőtt és megrendezte a saját zombi horrorját a Haláli Hullák Hajnala címmel, amit szintén nem lehet a klisé filmek közé sorolni. Újra értelmezte a műfajt és az Evil Dead-hez hasonlóan megteremtette sajátos ízvilágú horror-humor moziját. Az ő hősei sincsennek köszönőviszonyban sem a bátor harciassággal. Szerencsétlenkedő, de annál szerethetőbb angol kispolgárokat látunk, amint próbálnak túlélni óráról órára, rengeteg abszurd helyzetben amelyeket átjár a finomhangolt, cizellált humor.
A Haláli Hullák Hajnala volt az első film, amelyet alkotótársaival és barátaival hozott tető alá, – Simon Pegg, Nick Frost, Nira Park, – akikkel a mai napig is töretlen lendülettel ontja a filmeket. A zsánert újra értelmező film teljes sikert aratott minden fronton, a zombifilmek atyjának, George A. Romeronak is a kedvenc zombifilmjévé vált, aki meghívta Pegget és Wright-ot a készülő Holtak Földje forgatására, hogy szerepeljenek egy cameo erejéig. Ez volt az ő elismerése és gesztusa a fiatal alkotók felé.
A folytatásban Wright továbblépett a következő filmes zsánerbe, akár egy Stan Kubrick növendék, elkezdett kalandozni több filmes műfaj között. Következett a tipikus zsarufilm újra értelmezése a Vaskabátokkal, majd a világvége filmek Wright módra – a Világvégével. (Kubrickkal egyébként a maximalizmus, az egyes jelenetek végtelenségig tartó újrafelvétele is közös vonás)
A rendező elmondása szerint a filmekben használt karakterek, szituációk mind mind a saját,
személyes tapasztalataiból származnak. Tehát a filmjei erősen önéletrajzi ihletésűek,
csak éppen belehelyezve egy egy filmes zsánerbe.
Az angol hangulattal először a képregényfilmjével szakított, A Scott Pilgrim a világ ellen-el, de ízig vérig amerikai film lett a Nyomd Baby, Nyomd című film is, amire fél Hollywood felkapta a fejét kreatív koncepciója által.
Mindenki ledöbbent az angol rendező tehetségén és újszerű megoldásai láttán. Jött egy angol fickó és újrakeverte a megszokott filmes recepteket. A világ kitárult és azóta dolgozott már Steven Spielberggel és Quentin Tarantinoval is, aki azóta is jó barátja.
Elérkeztünk Wright legfrissebb alkotásához, Az Utolsó éjszaka a Sohoban című filmhez, amely bár egyáltalán nem komikus, mégis minden részletében tipikus Edgar Wright film a szó legpozitívabb értelmében. A film nagyrészt a 60-as évek Londonjára épül, amely az általános gondolatok helyett – hogy mennyire király és romantikus korszak lehetett – rávilágít inkább a kor sötétebb szegmenseire.
A film fő karaktere Eloise, aki divattervezőnek tanul és ebből a célból is érkezik meg Londonba, imádja, rajong a 60-as évek ruháiért, zenei világáért. A sors úgy hozza – hogy hamarosan élőben is megtapaszthatja rajongásig szeretett korszakát. A ház, azaz szoba amelybe beköltözik albérlőként, valójában egy átjáró a 60-as évek Londonjába és a szoba előző bérlőjének életébe. A történet izgalmasnak tűnik, a látvány egyfajta tisztelgést sejtet a 60 -as évek Londonja felé és mindez Edgar Wright rendezőtől, aki a filmográfiáját elnézve – még mindig makulátlan és hibátlan.
