Robert Eggers filmjeihez nem nagyon lehet felületesen, vagy közömbösen viszonyulni. Látványvilága élénk reakciókat vált ki, mély benyomással bír, ami magában hordozza a megosztottságot. Ez történik, ha egy rendező markáns stílust hoz létre, melyen keresztül elénk tárja sajátos látomását, ami csak az ő fejében létezik és semmihez sem hasonlítható.
Ilyen az igazi alkotói bravúr és ha ezt sikerül megugrania egy rendezőnek, onnantól kezdve nem érdekli ha a fantáziavilágára nem mindenki vevő, vagy élesen megosztja a nézőket. Ha az illető megszállottként rendez és a kamera mögötti lét számára az élet maga – akkor a megosztó címkével is együtt tud élni. Mert legalább amit létrehoz, több mint egy átlagos iparosmunka, más mint az átlag, olyan Eggers-es, vagy Lynch-es, vagy Sorrentino-s. És ez jó.
A rendezők közül azok a legnagyobb mágusok, akiket emlegetnek egy-egy film kapcsán, az adott filmet hasonlítják a rendező felismerhető stílusjegyeihez. Mint például, amikor megjegyzik egy filmnél, hogy „ez olyan Lynch-es”. Eggers ha így folytatja – ő is mágussá válik.
Most jut eszembe, a rendező előző filmje, A Világítótorony nézése közben pont ilyesmi gondolataim támadtak, hogy a hangulata amolyan Lynch-es képi világot idéz, átitatva jó adag Lovecrafti tébollyal. Elérte, hogy a film végén megjegyezzem magamnak Robert Eggers nevét, a rendezőét, aki mert kockáztatni és rálépni saját, önmaga által kikövezett útra.
Nos, ezért vártam az Északit. Lett egy elvárásom, hisz elvégre egy tehetséges új rendező következő filmjét vártam, tehát minimum – legalább legyen olyannyira emlékezetes élmény számomra, mint amilyen Robert Pattison és William Defoe őrülete volt.
Robert Eggers ezúttal is lehengerelt. Másképpen mint a Világítótoronnyal és az első filmjével, a Boszorkánnyal, de ismét elvarázsolt. Persze hogy más volt, hiszen ez az első nagyobb költségvetésű filmje és a pénzzel együtt érkezett – ahogy az ilyenkor lenni szokott, a felülről jövő elvárás, komment, beleszólás, amit Eggers különösen nehezen visel.
Az első verzió próbavetítéseit követően állítólag azonnal érkezett a kérés a változtatásokra – általános vélemény volt, hogy aki nem ismeri mélyrehatóbban a skandináv mitológiát, nem fogja érteni amit lát. Így született meg a mostani, már közönségbarátibb verzió.
Ahogyan a többi saját útját járó rendező, úgy Eggers is megfogadta,
hogy a jövőben bizony, nem enged beleszólást a filmjeibe.
Előzetesen olvasva a sztorit, nem várhattuk, hogy olyan történet tárul elénk, amit máshol még nem olvastunk, vagy láttunk volna. Nincs új a nap alatt, már mindent elmeséltek, megírtak és leforgattak, a hangsúly áthelyeződik a HOGYAN-ra. A részletek kezdenek fontossá válni, a jelenetek felépítései, a karakterek jól elhelyezett emlékezetes mondatai, új megközelítése a látványvilágnak, stb…
Pontosan ezek a részletek teszik teljesen egyedi hangulatúvá a filmet. Csak példaként kiemelnék egy csatajelenetet. Magával ragadó jelenetsor, amint a főszereplő, Alexander Skarsgard, egy viking horda tagjaként lerohan egy falut.
Láthatjuk és érzékelhetjük, hogy miképpen hergelték fel magukat ezek a harcosok a csaták előtt és letaglóz amit látunk. Görbe háttal, állatias testtartással vonul a pusztító szörnyeteg, és vicsorogva legyinti félre, trancsírozza, lapítja szét a sikoltozva futkorászó falusiakat, vagy éppen ráveti magát áldozatára, hogy fogaival tépje szét annak torkát. Percről percre hergeli fel magát, ha ütést, vágást kap, csak növeli extázisát, kibontakoztatva állatias ösztöneit. Láttunk már hasonló csatát, de ez mégis más. Ezt Eggers meséli el.
Az ő meséjében nagy hangsúlyt kap a viking kultúrát átható misztikum, a szellemvilág és azok a rituálék, amelyek a történet szempontjából nagy jelentőséggel bírnak. Ez a bosszú története. Egy fiút látunk az apjával, az uralkodóval, miközben egy beavatási szertartáson vesznek részt, annak nyers és állatias koreográfiájában.
Az apa már szinte vágyakozik a csatában bekövetkező halálára, teljesen elutasítja a békés, időskori elmúlás gondolatát. Érzi, hogy ez a bizonyos csata, a pillanat közeledik, a fia már felnőttkorba lép, át tudja venni örökségét, tehát ha itt az idő… Ám legyen, így lesz. Azonban a halál nem a király által vágyott formában érkezik, tőrbe csalják és a fia szeme láttára gyilkolják le. Amlethnek (Skarsgard) innentől a sorsa elrendeltetett, melyet kizárólag a bosszú vezérelt. Nem létezik más jövőkép számára. Miközben telnek-múlnak a bosszúvágytól fűtött évek, szép lassan harcos férfivá érik és halad előre a cél felé, amiben folyamatosan segíti őt az álmaiban megjelenő boszorkány (a szerepre Björk telitalálat. 10/10 a smink, a ruha és az a horrorisztikus közeg, amely körbeveszi).
Ez a történet kiválóan meséli el számunkra azt a felfogást, amely a viking kultúrában mindennél előrébb helyezi a családot és az adott személy számára megírt sorsot. Csak a család létezik, amelynek tagjait összeköti egy varázslatos fonál, ami elszakíthatatlan és gyakran megjelenik egy gyönyörűen megkomponált, festményszerű kompozícióban Amleth álmaiban. Az ő sorsa a bosszú, az út ki van jelölve, amelyen végig kell mennie, a boszorkány által megjósolt módon.
Eggers legutóbbi két filmjében külön ki kell emelni három színészóriás, Nicole Kidman, Ethan Hawke és William Dafoe alakítását. Bár nincs sok játékidejük, mégis mindhárom színésznek van egy-egy emlékezetes jelenete, melyekben maradéktalanul képesek megmutatni kivételes tehetségüket, és nem csupán a nevükkel szeretnének reklámot csinálni a produkciónak.
Robert Eggersnek különös képessége van arra, hogy kihozza az emberekből a maximumot, aminek persze ára van. Akik vele dolgoztak, szinte kivétel nélkül egy rémálomnak aposztrofálták a közös munkát. A Világítótoronyban a megpróbáltatásokat a csúcsra járatta. A megépített toronyban Pattisont és Dafoe-t tényleg azok a mocskos bútorok, csótányok, bűzös fekete víz vette körül ami a történetben is jutott nekik. Ők a toronyban tényleg ebben a tébolyban léteztek a forgatás teljes időszaka alatt. Pattison elmondása szerint még sosem járt olyan közel ahhoz, hogy megüssön egy rendezőt.
Mindezek ellenére a színészek, akik részt vettek bármelyik Eggers-projektben egy valamiben azonban mégis egyetértettek: valami különleges alkotás részeseivé váltak, amire aztán minden stábtag büszke lehetett, függetlenül attól, hogy a célig vérben, sárban és stresszben gázoltak együttesen, csapatként.
A New York-i születésű Robert már fiatalkorában elfordult a képregényhősöktől és rákattant a tenger teremtményeire, démonokra, vademberekre. Ezek az alakok lettek a fejében folyamatosan gazdagodó világ szereplői. Édesapját sosem ismerte, nevét a táncos-színésznő édesanyja későbbi férje után vette fel, aki révén kapott két féltestvért is maga mellé, ikreket, Sam-et és Max-et. Utóbbival egyébként a Világítótorony forgatókönyvét közösen írta. Fiatalkora meghatározó közegévé vált az a XVIII. századi tanya, amelyet geológus nagyapja vásárolt nyugdíjba vonulását követően. Nagyapja megszállott relikvia gyűjtő volt, a tanya belső terei tele voltak afrikai maszkokkal, hajómodellekkel, vadnyugati eszközökkel – Eggers szerint mindez varázslatos volt.
Ebből a közegből született a Boszorkány víziója, habár Eggers életében nem jelent meg a gonosz és démoni erők sem szállták meg, a New England-i tanya, a benne élő család és a történetben súlyos konfliktust kirobbantó relikvia nem véletlen. Egyértelmű, hogy honnan is építkezett ez az alkotás. A Boszorkánynak volt egy előzménye is, a YouTube-ra gyártott Jancsi és Juliska némafilm verziója, amely Eggers első rendezői kísérletezése volt.
Eggers rendezői karrierje nem volt magától értetődő, annak ellenére, hogy fiatal éveiben napi 6-7 filmet is képes volt megnézni, falta a mozikat. Mégis dominánsabb volt a látványtervezői vénája. Nagyapja relikviái között felnőve különleges kapcsolatba került a rejtelmes múlt tárgyakkal, ami sejtetett egyfajta díszlet- és látványtervezői pályát. Végül az ő sorsa – ha már előre meg volt írva – a kamerák mögé, karmesteri pozícióba terelte és ráadásul úgy, hogy végül mindkét erényét kidomboríthatta.
Korhűséggel párosuló piszkosul lehengerlő látványvilág, végül ezek elsődleges rendezői védjegyévé és egyben erényévé váltak és így lett kerek az ő története. A vele való elviselhetetlenül nehéz közös munka elmélete is innen ered , ugyanis Eggers a korhű díszletek fanatikus elkötelezettje. Ő egy őrült maximalista. Minden részletre kiterjedő, határozott elképzelése van, amely egyik oldalon hitelességet és élményt eredményez, a másikon pedig kínkeservesen nehéz munkafolyamatot. Nézőként csak örüljünk Eggers szemléletének, így lehet még sok csodában részünk, mert az eddigi három alkotása egy csoda, legalábbis szerintem. Mindenesetre én azt a tábort erősítem, aki szívesen halad az Eggers által kikövezett élmény-úton.
