A napokban ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját a berlini techno temploma, ahol az Ige valahol 120-140 BPM közt száll alá, miközben Isten lelkipásztorának szavai helyett egy brutális hangrendszer püföli folyamat, próbára téve az indusztriális kegyhelyre ellátogató hívek dobhártyáját. A Berghain nem egy instakompatibilis, slusszkulcspörgető diszkó, ahova a csajszik ingyen libeghetnek be, csakhogy bevonzzák a rájuk éhes hímeket, sokkal inkább egy olyan gépzenei szentély, ahol az energiák felszabadulása által keletkezett fekete lyuk elnyel mindent, ami Földi.
A Berghain mai formájában 2004-ben nyitotta meg kapuit, azonban története gyökerei egészen a 90-es évek elejéig nyúlnak vissza. A Berlin számára konzervatívnak számító időszakban a tulajdonosok, Michael Teufele és Norbert Thormann, radikális újítók módjára indították útjára a „Snax” nevű bulisorozatot. Ez az eseménysorozat egyszerre idézte meg Szodoma és Gomorra dekadens világát, valamint hozta el a legprogresszívebb techno zenét, összhangban a melegek szexuális felszabadulásának tabudöntő szellemiségével.
1998-ban a páros állandó helyet talált az Ostgut nevű klubban, amely gyorsan hatalmas sikert aratott. 1998 és 2003 között az Ostgut a berlini techno színtér meghatározó pillére volt, amely alapjaiban formálta a város éjszakai életét és zenei kultúráját. Minden megvolt benne amit ma a Berghain is képvisel, a kőkemény techno ütemektől kezdve a sötét zugokon át a szűretlen hedonizmusig – egy alternatív világ érzését árasztotta, amint átlépted a klub ajtaját.
Az Ostguthoz hamarosan csatlakozott a Panorama Bar, amely a house zenére és a mainstream közönség bevonzására összpontosított. A kettősség ellensúlyozására Teufele és Thormann megnyitották a Lab.oratoryt, egy kizárólag meleg szexpartiknak szentelt helyiséget, amely a korlátok nélküli önkifejezés terepévé vált.
2003-ban azonban az Ostgut kénytelen volt bezárni egy új rendezvénycsarnok építése miatt, és a tulajdonosok ideiglenesen kilátástalan helyzetbe kerültek. Ez a csapás azonban végül áldássá vált, amikor rátaláltak a Friedrichshain-Kreuzberg kerület határában álló elhagyatott, 1950-es évekből származó erőműre, amely a Vattenfall áramszolgáltató tulajdonában állt. A tulajdonosok merész döntést hoztak: elhagyták a korábbi földalatti teret, és az új, monumentális ipari épületben teremtették meg állandó otthonukat, amely ma már Berghain néven ismert.
A klub neve a helyszínre és környezetére utal: a Berghain a „Berg” (hegy) és „Hain” (liget) szavak ötvözete, amelyek a közeli Friedrichshain–Kreuzberg neveire is reflektálnak. Alapítását követően viszonylag gyorsan vált először lokális, majd globális szinten is népszerűvé, 2008 óta a DJ Magazine világ legjobb klubjait összesítő toplistájának rendszeres résztvevője (2009-ben a magazin által legjobbnak ítélt zenei rendezvényhelyszín), ahova egy magára valamit is adó akárki legalább egyszer elzarándokol.
Nem kell, hogy a zsáner szerelmese legyél, bőven elég, ha vonz az ismeretlen, lázba hoz az extremitás, és nyitott vagy az eddig tapasztaltaktól eltérő ingerekre. Népszerűségét ugyanis a működése, sajátos szabályzata és „üzletpolitikája” nyomán megjelenő mítoszok, városi mendemondák és bizonytalan találgatások, valamint a valóban kézzel fogható, ismert és körülhatárolt bizonyosságok egyensúlya adja. Mint mikor elképzeljük, hogy az egyiptomi piramisokat sárkányok építették, és hirtelen minden vágyunk lesz saját magunk megbizonyosodni a hallottak valóságtartalmáról.
Egy átlag szórakozóhellyel kapcsolatban általában a durva hangrendszer, az extravagáns enteriőr, a zenei felhozatal vagy a kínált italok minősége képezi a diskurzus tetemes hányadát. A Berghain esetében azonban a sajátos és kiismerhetetlen beléptetőrendszer fedi le a szóbeszédek túlnyomó részét. Ugyanakkor a Funktion-One hangrendszer is megérne egy misét, ami a 18 méteres belmagasság ellenére is képes az ütemet befúrnia magát az ember testének legmélyebb zsigereibe is.
A romos gyárépület előtt kígyózó, több órás sorok, a várakozók extravagáns megjelenése, valamint a sikeres belépés titkait boncolgató cikkek és internetes videók tucatjai mind-mind hozzájárulnak a Berghain misztikumához. A belépési kritériumok a legendák szintjére emelkedtek, és ki-ki a maga értelmezésében próbálja megfejteni a rejtélyt. Egyesek szerint már egy nyikkanás is a végzeted lehet, míg mások úgy vélik, hogy állig feketébe öltözve, pórázon vezetve, négykézláb ugatva kell érkezned ahhoz, hogy a bejáratnál feszítő biztonsági őrök egyáltalán érdemesnek találjanak arra, hogy esetleg megvitassák a potenciális belépéseddel kapcsolatos óhajodat.
Ha érdemesnek is találtatsz a mennybemenetelre, bemelegítésként rögtön száműzetésbe kell, hogy
kényszerítsd a telefonod. Nincs Insta, meg szelfizés, meg Snapchat, meg TikTok, meg a franc tudja,
még mi, így a kint rekedt egyszerű földi halandók jobb híján nem támaszkodhatnak másra,
mint a kiválasztottak általi kétes megbízhatóságú beszámolókra.
Sötét szobák mindenhol, orgiáskodó emberek egymás hegyén-hátán, hogy a laikusok azt se tudják, kiben ér véget az egyik, és honnan kezdődik a másik, kecskeszex, lámapetting, orángutánorgia, fúrás, faragás, tehéntőgy, egymás izzadt testén csúszkáló törpék, a falakra fekáliát kenegető elmeroggyantak, kokainhegyek és extasyfürdő mindenütt, a naivan zene iránt érdeklődők számára pedig ütve fúró formájában történő arcleszakítás péntek éjféltől egészen hétfő reggelig. Vagy délutánig. Vagy estig. Ha az ókori görögök ma akarnák az örömök és élvezetek fontosságával kapcsolatos filozófiájukat elnevezni, Berghainizmus lenne annak becses neve, én meg valami hedonizmus nevű helyről írnék épp, ahol megpróbálják megvalósítani azt.
„Tudjuk, hogy boldogságra vágyunk, de mivel megelégedtünk
az örömökkel, ezért hajszoljuk az élvezeteket.” – Esterházy Péter
Ha nem is kiábrándítóan, a valóság azért az évek során gerjesztett mitológiánál jóval földhözragadtabb és evilágibb, de mint minden fantazmagória, a Berghainnal kapcsolatban felröppent találgatások is a valóság kifutópályájáról indultak. A hely nagyjából 1500 fős kapacitása miatt a nyitvatartási idő java részében valóban több órás sorban állással érdemes számolnia bárkinek, aki megkísérel bejutni. A biztonságiak kiismerhetetlen elbírálása okán ráadásul sokak vagy inkább a legtöbbek számára nagyjából ebben ki is merült a hellyel kapcsolatos élményük, hogy aztán szégyenteljes eltávval próbálkozzanak máshol és máskor. Minden tutitippes cikk, videó és internetes tréningapp ellenére sincs egy biztosan működő recept arra vonatkozóan, hogy a Berghain kidobói elé érve előre tervezhető eredményt érjünk el, simán bejuthatunk úgy az egyik este, hogy aztán a következő alkalommal egy apró fejrázás és a szégyenteljes hátraarc legyen a jussunk.
Noha ködös beszámolófoszlányaikkal a bent megfordultak is igyekeznek hozzájárulni a belső tereken uralkodó meglehetősen szabados kulturális tevékenységekkel kapcsolatos mítosz fenntartásához, a szervezők, valamint a hitelt érdemlő bulizók leírásai alapján az ott tapasztalható tevékenységek azért még bőven az égő törpéken és cigánykerekező öszvéreken innen vannak. True, hogy a különböző rejtett, és többnyire sötét szobákban sokan megtalálhatják a maguk kénye-kedve örömét, ám ezek a szabadelvű happeningek csak egy kis, de kétségtelenül extrém részei a Berghainon belül zajló tevékenységeknek.
Mindezek tükrében, ha nem is törik azon nyomban ripityára a telefonunkat belépéskor, üdvözítendő a kamera rögvest letakarása, valamint az ott megjelentek nem tíz centiről arcbavideózása. Minden köznyelven pörgő szóbeszéd meg trendi legenda ellenére, a Berghain azért mégiscsak egy elsősorban zenei, másodsorban pedig összkulturális intézmény, ráadásul az oda látogatók szerint kiemelkedő színvonalú. így aztán az éppen aktuális sztárok mellett progresszív feltörekvők is pörgetik a lemezeket, a hangosórákon kívül pedig különböző kiállításoknak, performanszoknak és filmvetítéseknek biztosítanak lehetőséget és platformot a szervezők.
Sven Marquardt, a Berghain széttetovált és agyonpiercingezett kidobója szerint, nem kell
más ahhoz, hogy beléphessünk eme nagybecsű szentély kapuin, mint hogy önazonosak
legyünk, igazak önmagunkhoz, mindenféle púder, vetítés meg szemfényvesztés helyett.
Ha félretesszük az imént meghatározott kritérium abszolút megfoghatatlanságát és „what the fuck” jellegét rájöhetünk, hogy ha önkényesnek is hat a dolog, azért a kortárs trendeket látva kifejezetten üdvözlendő a látogatókkal szemben támasztott elvárások eme egyszerű, már-már hagyománytisztelő mivolta. Nem beszélve arról, ha bejutsz, az rögtön megdobja a dopaminszinted, és úgy érezheted, hogy Berlin néhány órára a kegyeibe fogadott. Ami egybecseng ennek a szubkultúrának, illetve úgy en bloc a rave bulik íratlan szabályával, ami az elfogadás, a tolerancia és a diszkréció jegyében fogant, ami által megélhetjük az önkifejezés teljes szabadságát.
Vasárnap reggelente, amikor a legtöbb klub bezár, a Berghain még mindig tele van. Az egyik helyi legenda szerint a legjobb pillanatok mindig hajnalban vagy kora délelôtt történnek, amikor a fények kezdik bevilágítani az épületet, és a zenei élmény szinte transzcendensszé válik.
