1976-ot írunk, a helyszín Nyugat-Berlin. A fizikai és mentális összeomlás szélén álló David Bowie a megtisztulás reményében Los Angelesből Berlin zöldövezeti (Schöneberg) negyedébe költözött. Elmenekülve a hírnév, saját démonai és az Amerikában akkoriban uralkodó zűrzavar elől.
Azok a tényezők, miszerint a drog és a dekadencia európai fővárosának számító Berlint, továbbá a nem éppenséggel nyugodtságáról elhíresült Iggy Popot választotta lakótársául, mitagadás nem sokat segített ebben a folyamatban. Eleinte a régi szokásokhoz nyúlt vissza, miközben csatornákban és transzvesztita bárokban botorkált Iggy-vel a kettéosztott városban.
Iggy Pop és David Bowie, Berlin – 1977. Fotó: Rex
Egyik este Iggy az anyósülésen ült, miközben Bowie hosszú perceken át újra és újra belerohant a dílerük autójába. Ezt követően nyélgázon körbehajtott a szálloda mélygarázsában, majd a gumik fülsiketítő csikorgása közepette üvöltötte, hogy most mindennek véget vet azzal, hogy belehajt a betonfalba. Mindezt egészen addig, míg az autójából ki nem fogyott az üzemanyag. Végül a két barát hisztérikusan összerogyott.
A fentiekben leírt “átlagos kedd” után, szemlátomást úgy tűnt, hogy ebből az egymásra találásból túl sok jó hosszútávon nem fog kisülni. Aztán valahogy a negatívumok keresztezték egymást és pozitívvá alakultak. Kezdve azzal, hogy Bowie hathatós közreműködésével megjelent Iggy egyik legjobb lemeze, a The Idiot.
Bowie egyfelől a város művészeti életét fiatalítónak találta, még a hidegháborús állapotában is. Előszeretettel látogatta a Brücke-Múzeumot, elmondása szerint Otto Müller expresszionista festő és grafikusművész Liebespaar zwischen Gartenmauern (Szerelmesek a kerti falak között) című műve különösen nagy hatást gyakorolt rá.
“Ez egy rideg, és ijesztő hely volt” – nyilatkozta a Sound on Soundnak 2004-ben – “ugyanakkor nagyon izgalmas éjszakai élettel, tele egzotikus helyekkel.
Bowie-nak bejött ez a keménység. Alkotói és mentális szempontból is kifizetődő volt számára. Az ő anyagi lehetőségeihez képest a 70-es évek közepén Berlinben élni a Hauptstraße 15-ben, egy kis lakásban – ahogy fogalmaz – spártai volt. Ittléte során mindazonáltal kezdett eltávolodni a kokainpszichózistól, megtalálta a kiutat a mértéktelen és túlhajszolt életéből, végül Ziggy Stardust újra hétköznapi emberré formálta magát. Bő nadrágot és ócska inget viselt, és élvezte a berliniek közömbösségét személyével kapcsolatban.
Az utcán senki sem zaklatta, nem úgy, mint a sztárokkal teli Los Angelesben. Egyik este csak úgy diliből felmászott egy kabaré színpadára, hogy előadjon néhány Frank Sinatra-dalt. A helyi közönség megvonta a vállát, majd megkérte, ha egy mód van rá, inkább lépjen le. Ők egy másik műsorszámot jöttek megnézni.
Távol a rivaldafénytől komponált, festett, és évek óta először érezte az élet örömét, a felszabadultságot és a gyógyulás nagyszerű érzését,– ahogy ő fogalmazott.
Rájött, hogy célja nem egyszerűen új zenélési megoldások kitalálása, hanem, hogy újra visszatérjen önmagához. Többé nem kellett karaktereket megformálnia ahhoz, hogy elénekelje dalait. Megtalálta a bátorságot, hogy eldobja a kellékeket, a jelmezeket és a színpadi díszleteket. 1977 nyarára Bowie kreatív csúcsra ért. Tony Visconti producerrel és barátjával, Brian Enóval új album készítésébe kezdett. A hosszú stúdiómunkák alatt szinte semmit sem evett, hajnalban Enóval hazavánszorgott a Hauptstraße-ra, nyers tojást tört a szájába, majd aludt néhány órát, mielőtt visszatért volna a stúdióba.
David Bowie a Hansa stúdióban. 1977 július. Robert Fripp (balra) és Brian Eno (jobbra) Fotó: Christian Simonpietri
A terem, ahol a felvételek készültek, nem volt más, mint a Gestapo egykori bálterme. Tony Visconti producer itt vélte megvalósítani azt a rideg hangzást, amellyel az akkoriban csúcson lévő német elektronikus zenekar, a Kraftwerk lenyűgözte hallgatóit. A természetes akusztikájú teremben Visconti az egyik sarokban elhelyezett panoráma-mikrofonnal ragadta meg azt az összetéveszthetetlen, rejtélyes hangzást, ami a Heroes album hátterét adja.
Visconti három mikrofont szerelt fel elektronikus “kapukkal”. Az első mikrofon 20 cm-re volt Bowie-tól, a második 6 méterre, a harmadik pedig 15 méterre a hatalmas, sötét teremben. A kapuk úgy voltak beállítva, hogy kinyíljanak, amikor Bowie egy bizonyos hangerő felett énekel, így arra kényszerítve őt, hogy a terem természetes visszhangját kihasználva fokozatosan emelje a hangját suttogásból kiáltássá.
Az egyik első dal, amelyet azon a nyáron vettek fel, instrumentális volt, amihez aztán Bowie a zongoránál ülve felvázolt néhány szöveget, végül ez lett a címadó dal, és a “Heroes” címet adta neki, melyet egyébként a német NEU! zenekar Hero című dala ihletett – Bowie ugyanis nagyon szerette a bandát, ahogyan Eno is.
Az 1977-es “Heroes” LP megjelenése után Bowie még jó ideig magyarázta, hogy a dal megírásához egy névtelen pár inspirálta, akit a munkálatok alatt szinte minden nap látott, amint Szégyen falának árnyékában egy padon csókolóznak – hasonlóan az általa oly nagyra becsült Otto Müller-festmény alanyaihoz. Bowie csak később ismerte be, hogy nem egy random párról volt szó, hanem Tony Visconti és Antonia Maaß énekesnő viszonyát vetette papírra, de mivel a producer nős volt, igyekezett őt megóvni.
David Bowie és Tony Visconti – 1978
A dal fenséges gitárszólóját a King Crimson alapembere, Robert Fripp adta elő, aki egy ideig pihent, mielőtt Bowie felhívta volna. Fripp a The Daily Telegraphnak elmondta, hogy Bowie megkérdezte tőle, hogy lenne-e kedve egy kis “szőrös rock ‘n’ rollt” játszani az albumon.
Hogy mennyi szőrzetről volt szó pontosan, az már a múlt homályába vész, mindenesetre Fripp mindenkit lenyűgözött, amikor elővett egy mérőszalagot, amire kottákat írt, és az erősítő elé tette. Amikor a háttérsávot lejátszották, Fripp a jelek között mozgott, hogy a megfelelő hangokra éppen a megfelelő visszajelzést kapja.
Hansa Studios – 1977 augusztus. Kezdetét veszi Fripp varázslata, David Bowie és Brian Eno társaságában
A Heroes David Bowie és Brian Eno 1977-ben készült közös szerzeménye. Az énekes Heroes címmel nemcsak kis-, de nagylemezt is megjelentetett az ún. Berlin-Trilógia egyik darabjaként (a Low és a Lodger mellett). A lemezborító maga is ikonikussá vált: Sukita Masayosi fekete-fehér fotóján, amelyet Eric Heckel német festő képe ihletett, ahol Bowie a korábban megszokott maszkok nélkül jelenik meg, révedő tekintettel. Egyszerre idegen és mégis emberi – lásd cover kép.
A dal utóélete ismeretében furának tűnhet, hogy a Egyesült Királyság kislemez listáján mindössze a 24. helyig jutott. Az Egyesült Államokban egyáltalán nem került fel a listákra. Ehhez képest 1999 februárjában a Q Magazin a 100 legjobb dal közé sorolta a szerzeményt. 2004-ben a Rolling Stone magazin minden idők 500 legjobb dalainak listáján a 46. helyre rangsorolta a Heroest.
A dalban a berlini fal két oldalán lakó szerelmesek a falon keresztül szemlélik egymást, és bár a világ körülöttük összeomlik, ők egymás mellett maradnak. Nem csoda, hogy Berlin szimbólumává vált, legfőképp a ’87-es Brandenburgi kapunál megtartott koncert után – ami közvetlenül a fal szomszédságában található, így a hangosításnak köszönhetően a falhoz tóduló Kelet-Berliniek is hallhatták a felcsendülő dallamokat, melynek központi témája a szeretet és a vágy.
„I, I can remember (I remember)
Standing, by the wall (by the wall)
And the guns, shot above our heads (over our heads)
And we kissed, as though nothing could fall (nothing could fall)
And the shame, was on the other side
Oh we can beat them, forever and ever
Then we could be heroes, just for one day”
Bowie erről később így nyilatkozott: „Olyan volt, mintha dupla koncertet adnék, amit egy fal választ el. Hallottuk is, ahogy a másik oldalról ujjonganak és énekelnek az emberek. Istenem, még most is elszorul a torkom, mikor eszembe jut. Szívszorító érzés volt. Soha életemben nem volt ilyen élményben részem és szerintem nem is lesz. Mikor eljátszottuk a Heroes-t, tényleg olyan érzés volt, mintha egy himnusz szólna, mintha egy imádság, fohász lenne.”
A Heroes talán a pop leghatározottabb állásfoglalása az emberi
lélek lehetséges győzelmével kapcsolatban a balsors felett.
David Bowie Nyugat-Berlin – 1987 Fotó: Scherhaufer
Bowie a fal leomlása után, ’89-ben is adott egy koncertet, végre a teljes berlini lakosságnak, majd pedig mégegyet 2004-ben.
