„Néhány ember sosem őrül meg. Milyen szörnyű életük lehet!” – Bukowski.
„Ne játssz az őrülettel, az őrület nem játszik.” – Bukowski.
Feloldódni a feloldhatatlanba
Henry Charles Bukowski az ellentmondások embere volt. Teljes meggyőződéssel állított valamit, majd ugyanilyen határozottsággal annak ellenkezőjét is. És tudod mit? Mindkét esetben igaza volt. Neki elhisszük, mert sosem akart becsapni minket. „Figyeljétek a kezem, ha írok” – mondta. Bukowski megmutatta nekünk, mi rejtőzik a kő alatt, a lelkek mélyén, a sötét sikátorokban. Az amerikaiak hétköznapi életéből, az alkoholból, a nőkből és a mindennapok rejtett titkaiból formálta meg sajátos filozófiáját. Bár a kis dolgok érdekelték, Los Angelest is örökbe fogadta. Adoptált szülővárosának, a Bukott Angyalok Városának társadalmi, kulturális és gazdasági légköre mélyen befolyásolta őt. Ez az L.A. már eltűnt, de Bukowski könyveiből mégis többet tudsz meg róla, mint egy illékony hollywoodi zsánerfilmből. A Skid Row (Los Angeles-i nyomornegyed) koszorús költőjeként is emlegetik. Pályafutása során versek ezreit, novellák százait és hat regényt írt; több mint ötven könyve jelent meg nyomtatásban. Ebben a cikkben a szorgalmas-lusta Bukowski meghív minket egy felesre.
Egy trauma gyermekkora
Henry Charles Bukowski 1920-ban látta meg a napvilágot a németországi Andernachban, Heinrich Karl Bukowski néven. Édesanyja, Katharina Fett, echte német volt. Noha Bukowski apja már Amerikában született, apai nagyapja szintén Németország szülötte volt.
Apja, Heinrich Bukowski, az első világháború után az Egyesült Államok hadseregében szolgált, de a katonai szolgálatot követően Németországban maradt. A Bukowski család legendája szerint apai őseik 1780 körül vándoroltak Lengyelországból Németországba. „Bukowski” név viszonylag gyakori lengyel és ukrán területen. Írásaiban többször állította, hogy házasságon kívül született, azonban Andernach házassági feljegyzései szerint szülei egy hónappal születése előtt összeházasodtak. Később Bukowski apja építőipari vállalkozó lett, aki a háború után jelentős anyagi haszonra tett szert, majd két évvel később Pfaffendorfba (ma Koblenz része) költöztette a családot. Ez a jólét gyakran kimarad a családi legendáriumból. Németország gazdasági összeomlását követően, 1923-ban a család Baltimore-ba költözött.
A könnyebb beilleszkedés érdekében szülei elkezdték Henrynek hívni fiukat, és a családnevüket is angolosabb kiejtéssel ejtették. A fiatal Bukowski erős német akcentussal beszélt angolul, ezért gyerekkori játszótársai gyakran csúfolták a németes „Heini” gúnynévvel.
Félénk és társaságkerülő volt, és ezt a helyzetet tovább súlyosbította a tinédzserkorában fellépő aknés bőrbetegsége, melynek nyomai egész életében láthatóak maradtak. 1926-ban, miután némi pénzt sikerült összegyűjteniük, a család ismét költözött, ezúttal Los Angeles egyik elővárosába, ahol az apa családja élt.
Bukowski gyermekkorában apja gyakran volt munkanélküli, és elmondása szerint ebben az időszakban rendszeresen zaklatta őt verbálisan, fizikailag és pszichésen egyaránt. Önéletrajzi ihletésű Ham on Rye című művében elmeséli, hogy édesanyja beleegyezésével apja sok esetben durván bántalmazta őt, tulajdonképpen a legkisebb vélt sérelemért is megverte. Egy későbbi interjúban elárulta, hogy apja hetente háromszor megverte 6 és 11 éves kora között, sokszor minden ok nélkül. Ez egy kegyetlen, poroszos nevelési módszer volt, amelyet egyébként a Führer nevelésénél is alkalmaztak. Mindezt tetézte, hogy apja borotvapengével is gyakran megvágta.
Később úgy nyilatkozott, hogy ezeket a traumákat sikerült feldolgoznia az íráson keresztül, másrészről megértette a méltatlan, értelmetlen fájdalmat. Bukowski még ezekből a sötét élményekből is képes volt fekete humorú vicceket faragni. Egyszer azt mondta, hogy az ilyen traumák valójában előnyösek, hiszen innentől fogva senki nem tudta megijeszteni, és semmitől sem félt.
Emellett a világ éppen a káosz felé tartott, és a nagy gazdasági világválság csak tovább növelte Bukowski dühét, bőséges témát szolgáltatva írásaihoz. Ihletének másik forrása a spiritusz volt, de inkább mondjuk ki nyíltan, az alkoholról van szó.
Kora tinédzser korában barátja, William „Baldy” Mullinax – akit a Ham on Rye című művében „Eli LaCrosse” néven ábrázolt – egy alkoholista sebész fia volt, és ő ismertette meg Bukowskit az ivás kábító hatásával. Bukowski szerint ez az élmény epifániát, isteni látomást eredményezett számára.
„Ez [az alkohol] nagyon sokáig segíteni fog nekem” – írta később, és részletesen bemutatott
egy módszert (a szisztematikus ivást), amellyel békésebben tudta elfogadni saját életét.
Tom Waits, aki egy időben maga is nagy piás volt, elmesélte, hogy olyan mennyiséget, mint amennyit Bukowski fogyasztott, ő maga nem tudott volna meginni. Bukowski egészen elképesztő tempót diktált.
1939-ben, a középiskola elvégzése után Bukowski két évig a Los Angeles City College hallgatója volt, ahol művészeti, újságírási és irodalomtudományi kurzusokon vett részt. A második világháború kitörésekor azonban abbahagyta tanulmányait. Ezt követően New Yorkba költözött, ahol pénzügyi nehézségei miatt fizikai munkát vállalt, majd a postán kötött ki. Mindezt abban a reményben tette, hogy írói karriert fut be, és ez az időszak nem tart sokáig. Végül igaza lett, tényleg íróvá vált, az elismertségig azonban még hosszú és rögös út várt rá.
Ten year drunk
„Az erős alkoholfogyasztás helyettesíti a társaságot, és helyettesíti az öngyilkosságot. Ez egy másodlagos életforma. Nem szeretem a részegeket, de azt hiszem, néha magam is iszom egy kicsit. Ámen.” – Bukowski.
Amikor Bukowski 24 éves lett, Aftermath of a Lengthy Rejection Slip című novelláját már publikálták. Két évvel később újabb novellája jelent meg, és 1946-ban ismét közölték egy írását. Azt remélte, hogy felfedezik. Mivel nem sikerült betörnie az irodalmi világba, a kiábrándult Bukowski csaknem egy évtizedre abbahagyta az írást, ezt az időszakot „tízéves részegségként” emlegette. Ezek az „elveszett évek” szolgáltak alapul későbbi, félig önéletrajzi krónikáihoz, valamint Bukowski erősen stilizált alteregója, Henry Chinaski is ezekből az alkoholgőzös emlékfoszlányokból született meg.
Tulajdonképpen az ötvenes évek volt a legsúlyosabb korszaka, de összességében egész életében piálgatott. A nagy piás kifejezés tökéletes példája. Még a különböző korszakait is elég pontosan lehet tudni. A legsötétebb periódusában 12 üveg sör, és egy üveg Cutty Sark whisky volt a napi adagja, ráadásul ezt több éven át tartotta fenn. Hogy hogyan bírta és miként tudott kijönni ebből az állapotból, az rejtély, mivel az emberek általában belehalnak ilyen mennyiségű alkohol fogyasztásába.
Későbbi éveiben egy tipikus írói időszaka két, néha három üveg jól behűtött német fehérbor társaságában zajlott. Emellett a Vodka Seven-Up kombináció is nagy kedvence volt.
„A sörrel jobb írni és beszélgetni, mint a whisky-vel. Tovább lehet menni vele, és értelmesebb is maradsz. De a sör hizlal és csökkenti a nemi vágyat. Úgy értem, aznap, amikor iszod, és az azt követő napon is. A kiadós ivás és az erős szerelem ritkán jár kéz a kézben 35 éves kor után. Azt mondanám, hogy egy jó hűtött bor a legjobb kiút, és étkezés után lassan kell inni, esetleg egy kis pohárral evés előtt.”
Az amerikai söröket nem szerette, ha tehette még a szegényebb időszakaiban is külföldi vagy drágább sört ivott.
„A legtöbb közönséges amerikai sör szinte méreg, különösen az, ami a versenypályák csapjaiból folyik.”
„A sör sokkal jobb volt a 2. világháború előtt, akkor lett igazán rossz, amikor a bevándorlóktól átvették a tősgyökeres jenkik a gyártást.” Ilyen és ehhez hasonló sorokat rendszeresen lehet nála olvasni.
Ebben az időszakban Bukowski ismét Los Angelesben élt, és hol máshol, mint egy savanyúsággyárban dolgozott. Emellett időnként bebarangolta az Egyesült Államokat, alkalmi munkákból tartva fenn magát. Az 1950-es évek elején Los Angelesben postásként és levélszállítóként is dolgozott, azonban nem sokkal azelőtt mondott fel, hogy elérte volna a hároméves szolgálatot, ami jobb fizetést és kedvezményeket biztosított volna számára.
Nem igazán foglalkozott azzal, hogyan néz ki az élete kívülről; ő befelé élt.
„Vízben égés, lángba fulladás” (Burning in Water, Drowning in Flame)
Írónk alapvetően nem sok vizet zavart, inkább az alkoholt kavarta, ennek ellenére mégis gyakran került összeütközésbe a hatóságokkal. 1944. július 22-én, a háború idején, Bukowskit az FBI ügynökei tartóztatták le Philadelphiában, ahol akkoriban élt. Az Egyesült Államok éppen háborúban állt a náci Németországgal, és sok német-amerikait hűtlenséggel gyanúsítottak. Bukowski német származása nyugtalanította a hatóságokat. Tizenhét napig tartották fogva a philadelphiai Moyamensing börtönben. Ezt követően újra letartóztatták, ezúttal a hadkötelezettség kijátszása miatt. Tizenhat nappal később megbukott a pszichológiai vizsgálaton, amely a kötelező katonai felvételi teszt része volt, így 4-F (katonai szolgálatra alkalmatlan) szelektív szolgálati besorolást kapott. Később kiderült, hogy az FBI nyilvántartott róla egy aktát, a Los Angeles-i underground Open City újságban megjelent Notes of a Dirty Old Man című rovata eredményeként. Egy hazaáruló, kéjenc alkoholistának gondolták. De szerencsére nem volt kommunista. Akkor maradhat. Viccet félretéve, egész életében zaklatták, de valójában a légynek sem ártott ez a barfly.
Charles Bukowski’s Crappy Life
1955-ben Bukowski súlyos gyomorfekéllyel került kórházba, és valóban majdnem életét vesztette. Ekkor megfogadta, hogy soha többé nem iszik, de fogadalma csak a kórház kapujáig tartott. Miután elhagyta a kórházat, komolyabban vette az életét, és újra verseket kezdett írni. Úgy volt vele, nem sok van hátra. Ha tudta volna… Ugyanebben az évben feleségül vette a texasi kisvárosok jeles költőjét, Barbara Frye-t, de 1958-ban elváltak. Erről az időszakról más is írt könyvet. Howard Sounes Charles Bukowski: Egy őrült élet karjaiba zárva című könyve szerint Frye később rejtélyes körülmények között halt meg Indiában. Válása után Bukowski ismét turbó fokozatra kapcsolta a vedelést. 1962-ben másik szerelme, Jane Cooney Baker is meghalt. Ebből a szempontból az élete különösen tragikus volt, és ezek az események újra és újra az alkoholizmus rabigájába taszították. Bukowski belső pusztítását versek és történetek sorozatává alakította, ami az olvasóknak irodalom, neki terápia és túlélési stratégia volt.
1967-ben írta meg az Egy vén kujon jegyzeteit, ami eredetileg egy rovat volt a Los Angeles-i Open City újságban. Emiatt került fel az FBI megfigyelési listájára. Az FBI keresett egy perverz tatát, és azt hitték ő az, pontosabban azt gondolták, majd rá lehet fogni és akkor az ügy lezárva.
„Senki sem nevet úgy, mint a rendőrök…” – Bukowski.
Bukowski – rendőrőrsök gyakori vendége, házibulik kitartó résztvevője, akit csak akkor lehet kirakni, ha hullarészegre itatják. Hősei is ilyenek, ő jobbára ártalmatlan, inkább ön-, mint közveszélyes. 1969-ben Bukowski elfogadta a Black Sparrow Press kiadó ajánlatát, majd felmondott postai munkahelyén, hogy teljes idejét az írásnak szentelhesse. Ekkor 49 éves volt. Ahogy egy akkori levelében kifejtette: „Két lehetőségem van: maradok a postán és megőrülök… vagy maradok itt és játszom az írót, és éhezem. Úgy döntöttem, hogy éhezem.” Alig egy hónappal a postai munkája befejezése után elkészült első regényéne, a Postahivatal. Martin (Black Sparrow tulaja) anyagi támogatását és egy viszonylag ismeretlen íróba vetett hitét később a már ismertté váló író meghálálta. Minden későbbi jelentősebb művét a Black Sparrow Pressnél adta ki, amely jórészt emiatt rendkívül sikeres vállalkozássá vált.
Bukowski így ötvenen túl, szerelmi kapcsolatok és egyéjszakás kalandok sorozatába kezdett. Az egyik ilyen kapcsolat Linda King szobrásznővel és költővel esett meg, de volt egy 23 éves barátnője is. Igen, a szegény, nem valami jó képű, ismeretlen, alkesz írónak volt valami fura képessége, amivel fel tudta szedni a nőket. Ahogy mondta is egyszer: „Ne hagyják, hogy bárki is mást mondjon! Az élet 65 évesen kezdődik.”
Az 1970-es évek végére Bukowskinak már elegendő bevétele volt ahhoz, hogy felhagyjon az élő felolvasásokkal. Az 1980-as években együtt dolgozott Robert Crumb karikaturistával egy sor képregényen. Ekkorra már kezdett ismertté válni, bár még mindig távol állt a népszerűségtől. Élete során Bukowski kevés figyelmet kapott az Egyesült Államok kritikusaitól, ezzel szemben jobban fogadták Európában, különösen Németországban, ahol született. Bukowski szókimondó, már-már obszcén nyelvezete miatt művészi elismerésben sohasem részesült, egyetlen esetet kivéve, amikor egy irodalmi folyóirat „Az év kívülállója” díjat ítélte oda neki. 1986-ban a Time magazin Bukowskit „az amerikai lowlife mesterének” nevezte.
Azzal kapcsolatban, hogy miért nem érdeklik az embereket a művei elég velősen fogalmazott:
„Ha azon aggódnék, hogy az embereket mi érdekli, soha nem írnék semmit.”
Vagy: „Az emberek olyan veszteseket akarnak látni, akik végül győztesek lesznek.
Vagy egy győztest, akiből vesztes lesz. De egy vesztest, aki vesztes marad?
Az túlságosan önmagukra emlékezteti őket. Önmaguk pedig nem érdekli őket.”
Utolsó nemzetközi fellépésére 1979 októberében került sor Vancouverben, melyről There’s Gonna Be a God Damn Riot címmel DVD is készült. A felolvasást Dennis Del Torre rajongó/barát szervezte, aki a helyszín (Viking Hall) bérlésétől kezdve, Bukowski és felesége repülőútján át, a videós stáb, valamint a reklámozás elintézéséig mindent magára vállalt, beleértve a költségeket is. Az est különlegességét az adta, hogy a közönség és Bukowski egyaránt nagyon részeg volt, ami közvetlen és sajátos bájt kölcsönzött az estnek. Az öreg amúgy is híres volt arról, hogy simán beszólt a közönségének, sőt, hergelte, cukkolta őket. „A részeg dühöngő tömeg a részeg dühös költővel harcolt.” vagy „Bukowski bohóckodásainak és szándékosan bohókás előadásainak köszönhetően továbbra is az underground királya.” – írták róla. Pont mikor a siker és az elismertség megragadta a kabátja szélét, fogta a kalapját és felmondott a földi létnek.
Don’t try
„Nem a haldoklás a szörnyű, hanem elveszettnek lenni.” – Bukowski.
Bukowski leukémiában halt meg 1994. március 9-én San Pedro-ban, 73 évesen, nem sokkal azután, hogy befejezte utolsó regényét, a Pulp-ot. A temetési szertartást özvegye rendezte, buddhista szertartás szerint, bár Bukowski katolikus volt. Sírját a „Don’t Try” felirat díszíti
A „Ne próbálkozz” kifejezés, egyik versében szerepel, ahol tanácsot ad a feltörekvő íróknak és költőknek az inspirációval és a kreativitással kapcsolatban. Bukowski ezt a kifejezést 1963-ban John William Corringtonnak írt levelében magyarázta: „Valaki az egyik ilyen helyen […] megkérdezte tőlem: „Mit csinálsz? Hogyan írsz, alkotsz?” Nincs fogás, nincs trükk – mondtam nekik. Ez nagyon fontos: ne próbálkozz, sem a teremtés, sem a halhatatlanság, se a nagy Cadillac reménye miatt. Vársz, és ha nem történik semmi, vársz még egy kicsit. Olyan, mint egy bogár magasan fenn a falon. Megvárod, amíg eljön hozzád. Amikor elég közel ér, kinyújtod a kezed, kinyújtod és elkapod. Vagy ha tetszik a kinézete, házi kedvencet csinálhatsz belőle.”
Bukowski munkássága egész pályafutása során viták kereszttüzében állt. Hugh Fox azt állította, hogy költészetében megjelenő szexizmus legalábbis részben az életében is megmutatkozott. Annyi bizonyos, hogy sok ismerőse tanúsította: ha nők közelében volt, mindig egy szerepet játszott, egy karaktert formált, míg ha csak férfiak társaságában volt, teljesen átalakult és ellazult. Egy kritikus úgy jellemezte Bukowski műveit, mint „egy bizonyos tabunak számító férfifantázia részletes ábrázolását: a gátlástalan agglegény, slampos, antiszociális és teljesen szabad” viselkedésforma nagykövetét.
Néhány kritikus és kommentátor táplálta azt az elképzelést, hogy Bukowski emberként és íróként is cinikus volt. Művei tele vannak ironikus, cinikusnak tűnő megjegyzésekkel, mint például: „A tévé több rossz kapcsolatot tart egyben, mint a közös gyerek vagy az egyház.” Bukowski azonban tagadta, hogy cinikus lenne, és kijelentette: „Mindig is azzal vádoltak, hogy cinikus vagyok. Szerintem a cinizmus savanyú szőlő. A cinizmus gyengeség.”
Egyszer azt mondta: „Csak a bátrak tudnak stílusosak maradni a teljes reménytelenségben.”
Szinte felmérhetetlen Bukowski kortárs kultúrára gyakorolt hatása. Még egy külön Wikipédia-fejezet is foglalkozik vele. Annak ellenére, hogy Magyarországon viszonylag ismeretlen, Amerikában ha valaki okosnak akar tűnni, gyakran idézi őt – ha cinikus lennék, így fogalmaznék. Az olyan zenekarok és előadók, mint a Red Hot Chili Peppers, U2, Arctic Monkeys, Mac Miller, Nick Cave és MF Doom is megemlítik dalaikban. Rajongói listája elképesztően hosszú. Ráadásul mintegy nyolc film is foglalkozik vele valamilyen formában. Ez igazán figyelemre méltó egy olyan író-költőtől, aki életében jószerivel alig kapott elismerést.
Lényegében minden emberben van valami különleges, amit elfojt magában, a görcsök kioldásának mestere, biztat minket, hogy ne féljünk bármilyennek lenni, mert végül úgysem kapjuk meg azt a jutalmat, amit elképzelünk, és elveszítjük magunkban, ami a legértékesebb. Önmagunkat.
„Nyilván mindenki különc a maga módján, de annak érdekében, hogy az ember normálisnak tűnjön a világ szemében, legyőzi ezt a különcséget és így lerombolja azt, amire hivatott.” – Bukowski.
Vesd el a kockát!
Roll the Dice – Charles Bukowski
