Kevesen vannak akik ne ismernék Skrillex nevét, és általában hozzá is kötik magát a dubstep-et mint műfajt, vagy úgy vélik, a dubstep hangzása ez. Ám ha ez lenne, magam nem kedveltem volna ennyire ezt a műfajt, ha kizárólag a túlvezérelt lfo-virtuóz, tekergő táncparkettközpontú szoftverbasszusokról szólt volna. Szerencsére ez nem volt mindig így. Skrillex és a körülötte lévő hype, inkább a dubstep alkonya lett végül, a műfaj valahogy beolvadt az EDM-hullámba és elvesztette önállóságát, karakterét, a tömegkultúra könnyen fogyasztható része lett, mint sok minden más is.
Maga a dubstep mint stílus élénken jelen volt a 2000-es évek elejétől, sőt egészen meghatározóvá is vált, és bár meditatív és voltaképpen monoton stílusról van szó, az újszerű hangzás és a mély tartományra való fókuszálás, hamar minden elektronikus zenei klub sajátja lett. De mi is az a dubstep?
A műfaj London déli részéből (Croydon) indult útnak a 2000-es években. A dub, a reggae, a jungle, a garage a 2 step stílusjegyeit ötvözte és transzformálta azokat modernebb, elektronikusabb alapú koncepciókká.
Kezdetben főként az alsóbb társadalmi osztályok zenéje volt, ha úgy tetszik az utca zenéje,
de teljesen új hangzásvilága hamar meghódította az egész világot is.
Őrületes pezsgés volt ekkor Londonban. A 90-es évek végére a 2 step és a garage műfajok valahogy berozsdásodtak és megmutatkozott az igény egy teljesen új hangzásra. (Az angolok és a franciák mindig jók ha ilyesmiről van szó. Gondoljunk a mostanában népszerű drill-re, ami szintén brit találmány). A Croydon-i Big Apple lemezboltnak meghatározó szerepe volt a műfaj elterjedésében. Innentől kezdve olyan ikonikus nevek és fogalmak kerünlek a képbe mint Skream és Benga, Kode 9 Rinse FM műsorai, vagy a Coki és Mala által megalapított Digital Mystikz. Hogy csak néhány nevet említsünk, olyan előadők voltak részei ennek a bontakozó szubkultúrának, mint Caspa, Coki, Distance, Loefah, N-Type, Kromestrar, vagy Rusko. Ebből az élénk és vibráló londoni szcénából került ki a Burial művésznéven alkotó William Bevan is.
Valamiért Burial volt az, aki 2006-os első stúdióalbumával (Burial) létrehozott valami olyat, amitől a dubstep-re elkezdtek figyelni, és a műfaj szélésebb körben is népszerűvé vált. A 2 step és garage alapú ritmusok, a vokális textúrák és szőnyegek határozták meg Burial egyedi hangzását, ami egy rendkívül összetett és rétegelt ambient jellegű dubstepet erdeményezett, amit ez előtt még nem hallhattunk.
Ritkán van példa arra, hogy az anonimitás és a trendektől való eltérés ennyire sikeresen valósul meg. Ma már szinte közhely, hogy minden előadó másol, illetve másolnia kell, hogy sikeres lehessen.
Ez Burial esetében semennyire nincs így. Ez a lemez, illetve Burial egész munkássága, nem csak a már említett stílusoknak adott új kontextust, de új műfajokat is hozott létre – akár tudatosan, akár nem –, amellett, hogy ő volt az aki új pályára állította a dupstep-et mint műfajt, hogy az elindulhasson az aranykor felé.
Burial első lemezét a The Wire zenei magazin az év lemezének választotta, a Mixmag az év ötödik legjobb albumának, a The Guardian az év hatodik legjobb albumának minősítette, a Fact és a Resident Advisor pedig az évtized legjobb lemezeként aposztrofálta a kiadványt. (Egy maszkos londoni underground producertől nem is rossz).
Az album egyébként 2001 és 2006 között készült, a Soudforge nevű program segítségével. A fő rendező elv a régóta használt sampling technika alkalmazása, illetve az egyes hangminták és vokálok manipulációs feldolgozása, és új variációk létrehozása. Ami rendkívül érdekes Burial zenéjében, hogy atmoszférikus, érzelmgazdag, malankolikus és meditatív egyszerre, amit a szerző kimagasló technikai és stiláris érzékkel jelenít meg. Az Aphex Twin jellegű kísérleti gépközpontú hangzások megszelidülnek, bennük hallható lesz rengeteg érzés és London hideg esője is, a városok zaja, de valahogy az egész világ forgása is.
Ahogy Burial egy interjúban említi, a lemezen végig a dobokra helyezte a hangsúlyt, számára ez volt az érdekes. A dobok megalkotásánál nem használt szekvenszert, hogy az ne befolyásolja az időzítéseket, így végig váltakozó és heterogén összetételű ritmusokat hozhatott létre. Nick Butler, a Forgive esetében úgy foglamazott, „szívszorítóan szép , és fájdalmasan minimalista”.
Burial második lemeze, az Untrue, 2007-ben jelent meg szintén a Hyperdub kiadó alatt. Az album tekinthető az első lemez folytatásának. A hangulat és a színek ugyanazok és technikailag is azonosak a produkciós eljárások. A sajátos hangmintakezelés, a vokális minták rekontextualizálása, az idő és a hangmagasság-manipulációk zenei eszközként való használata, a szerző vitathatlan védjegye lett.
Az Untrue, az előző megjelenéshez hasonlóan, rengeteg elismerést kapott, és sokan kiemelték Burial egyedi produkciós stílusát. Az anyagot több kiadvány is az év lemezei között említi, és Mercury-díjra is jelölték. A Pitchfork az albumot „az évszázad eddigi legfontosabb elektronikus albumának” nevezte.
Burial második lemezén több ének mintát használ és központibb szerepet kapnak a feszesebb garage ritmusképletek is, amik miatt vidámabb összképet mutat az album mint elődje. Dave Stelfox, a The Village Voice munkatársa így fogalmaz: „Eltolódás a disztopikus malankóliától, a visszafogott optimizmus felé”.
Burial fő eszköze a vokális hangminták egyedi alkalmazása, amit ő az emberi érzelmek kifejezésére használ (az In Mcdonalds-ban például Christina Aguilera és Aaliyah vokálok is hallhatók). A férfi hangminták felfelé transzponálása és a női vokálok mélyítése a kompozícióknak új androgűn jelleget kölcsönöz, és mindemellett rendkívül összetett érzelmek kifejezésére alkalmas. Érdekesség az angyalokra és a túlvilágra való utalás a dalcímekben (Archangel) és a vokálokban, amivel szerző szintén az emberközeliséget és az emberi problémákat akarta kifejezni egyfajta szimbolikával.
Az Untrue-t a kritikai fogadtatás egyöntetűen jobbnak ítélte meg mint elődjét. Letisztultabb és konkrétabb hang jelenik meg Burial második lemezén, ami mentes a csapongásoktól és egyéb szükségtelen elemektől.
Burial ezek után nehezen is tudna többet és szebbet mondani mint ez a két lemez, mégis számos kiadványa és közreműködése készült el ezek után is. 2012-ben jelent meg a Kindred EP és a Truant / Rough Sleeper kiadvány is, amiket mindenképpen ki kell emelni a Burial életműből. A későbbiekben olyan előadókkal is dolgozott együtt, mint Four Tet, Thom Yorke vagy a Massive Attack. Kiadványai a mai napig megjelennek a Hyperdub gondozásában.
Bár a dubstep némileg hátrébb került a fősodorból és a világ is természeténél fogva megváltozott, Burial első albumától kezdve következetesen ugyanazon a hangon és minőségen szólal meg. Zenéjére kevéssé érvényesek a műfaji korlátok és egyéb kategóriák, ahogy például Brian Eno-t is többként tudjuk értelmezni, mint „elektronikus zenész”-t. Egyszerre önálló, egyéni, romantikus és komor hangja a város, a bolygó, a lélek és túlvilág zajának atmoszférájába olvadva jelenik meg, cseppet sem tolakodó módon, ahogy földben az ásvány, amit kellő figyelemmel és szerencsével mi is észrevehetünk.
